A vokális zenének amúgy is nagy rajongója vagyok, ha találok egy énekegyüttest, az a minimum, hogy adok nekik egy esélyt. A lánycsapatokat is nagyon bírom (az Andrews Sisterstől kezdve a The Puppini Sistersig), és meggyőződésem, hogy a pop fiú- és lánybandák nem jöttek volna létre ezek nélkül az együttesek nélkül.
A The Manhattan Transfer eddig már kétszer volt Magyarországon, egyszer a VeszprémFeszten, egyszer pedig valami nagykoncerten, amiről egy hétig beszéltek az akkori Danubius Rádióban. Amikor felfedeztem, hogy a Jazztavasz 2016 egyik zárókoncertje ők lesznek a MÜPÁ-ban, azonnal vettem jegyet (egészen durva, de csak 4500 volt, ami összevetve Sarah McKenzie-vel -- ami vacak volt -- nevetséges, a VeszprémFeszt jegyáraihoz képest viszont inkább sírni lett volna kedvem, na mindegy, oda is megyünk végül). A gond csak az volt, hogy nem volt hol aludni, ezért életemben először megkockáztattam, hogy oda-vissza vezessek egy nap alatt.
Az együttest 1969-ben alapították, és többször cserélődtek a tagok, a leghosszabb ideig működő felállás Tim Hauser, Alan Paul, Cheryl Bentyne és Janis Siegel. 1975-ben csinálták meg az első slágerüket, és azóta a karrierjük gyakorlatilag töretlen, egészen Tim Hauser (az alapító) két évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig. Tim az alapító volt, ráadásul a koncertek alkalmával mindig ő volt a ceremóniamester -- nem volt különösebben karakteres hangja, szerintem afféle menedzsertípus is volt kicsit, és a jelenléte sokkal erősebb volt, mint az őt helyettesítő Trist Curlessnek. A budapesti koncert tehát már Tristtel zajlott, aki a cikkek szerint már helyettesítette Timet egy pár évvel ezelőtti, műtét miatti kiesés alkalmával. Sajnáltam persze, hogy nem az eredeti felállást hallom, de így is maradandó élmény volt az egész.
Bevallom, neten található videók alapján féltem, hogy öregembereket fogok látni, aztán amikor az első szám elindult, teljesen azt hittem, hogy playbackről szól minden. Aztán kiderült, hogy nem, ezek tényleg cd minőségben tudnak énekelni élőben. A koncertre a repertoár legjavát hozták, minden lemezről egy kicsit, gondolom, ez a fesztiválhakni. Trist is nagyon meggyőző volt a csapatmunkában, azon gondolkodtam közben, hogy hogy lehet 40 évnyi repertoárt hirtelen megtanulni -- valamint azon, hogy mekkora nyomás lehet rajta egy több, mint 10 Grammys bandában egy ilyen előddel. Derekasan helyt állt egyébként, és a többiek nagyon szimpatikus módon szorítottak neki.
A struktúra a más vokális zenekarok koncertjeihez hasonlóan alakult: sok közös szám, és mindenkinek minimum egy szóló (bár igaz, más zenekaroknál ezt így nem láttam azon túl, hogy bizonyos számokban kiemelt szerepet énekel ez vagy az). Ez persze nem is csoda, mert Alan Paul, Janis és Cheryl is kitűnő szólisták, és egyéniben is vezető énekesek. Oké, Alant nem követem, mert szerintem tök nyálas, és inkább örülök, hogy nem a bandában éli ki a rajongásait (50-es évek, Elvis, stb.), de Janis meg Cheryl igazán alázatos énekesnők, tribute-okat csinálnak neves előadóknak meg stílusoknak/műfajoknak, és mindkettőnek megvan az összes szólólemeze is.
A ceremóniamester Tim hiányában láthatóan Alan Paul lett, aki -- mint mondtam -- kissé negédes, de hát most ő a korelnök férfi, nincs mit tenni. A lemezeket követve is hallgató, hogy mindig is ő volt a bonviván, nos, élőben ez még szembetűnőbb, iszonyú sok gesztusa és manírja van, artikulál az amerikai fogsorával és szenved éneklés közben -- mellesleg amúgy iszonyú muzikális és kellemes a hangja is. A legnagyobb performer persze Cheryl, aki úgy énekel, mint Dee Dee Bridgewater és Rachelle Ferrell hibridje, teljesen kattant, de ettől nagyon élvezető. Vokálisan hozza az üveghangokat, kottára elénekli az összes Miles Davis-szólót, és egy pillanatra sem ereszti el sem magát, sem a zenét, sem a közönséget. Janis viszont nagyon szerény (a hangja nem kifejezetten dzsessz-hang, sokak számára túl egyszerű és irritáló), de hihetetlen profi, és engem mindig lenyűgözött az a fajta előadásmód, amikor valaki az egyszerűségbe bújtatva, visszafogottan alkot vérprofi módra. Szerintem ez a művészet. (Egyébként egy Billy Holiday-dalt énekelt szólóban, sima bőgővel, meghaltam rajta, azóta is keresem. Ő egyébként egy korább taggal, Laurel Masséval megalapította a JaLaLa lánybandát, szerintem nagyon királyak.) Tristnek is adtak szólódalt persze, de ez sajnos észrevétlen maradt. És azt hiszem, a zenekartagok jobban tapsoltak neki, mint a közönség.
A Manhattan Transfer (a "manhattani átszállás"; ami egyébként, nem tudom, mondtam-e, de egy John Dos Passos-regényről kapta a nevét, és a névadás lényege pedig a különböző hátterű individumok találkozása valamilyen közös kulturális térben) legnagyobb erőssége az ún. vocalese stílus, ami annyit tesz, hogy eredetileg hangszeres kompozíciókra írnak szöveget, majd eléneklik. Nem, ez nem azonos a scat-tel, ami a dzsessz halandzsanyelve, hanem ez konkrét szövegeket ad olyan (hangszeres) számoknak, mint pl. Duke Ellington Cotton Tail-je vagy Charile Parker és Woody Herman Four Brothers-e. (Lásd a scat verziót itt, a vocalese verziót itt.)
A banda nemcsak az ötvenes évek előadóit dolgozza fel ilyen módon, hanem a későbbieket is, van pl. Chic Corea-lemezük, amiről sajnálatos módon egyetlen számot sem énekeltek. A Miles Davis - feldolgozásaik viszont szuperek, és a koncert egyik legátütőbb pillanata a Tutu című szám volt Cheryllel. (Aki bátor, hallgassa meg.)
Elhangzott persze sok klasszikus is, sláger is. Ami lenyűgöző volt, az a csapatmunka; hogy együttesben senki nem önző, még akkor sem, ha mindenki egyéniség -- és ettől jó az egész. Dedikáltunk Ella Fitzgeraldnak, akinek nemrég volt a szülinapja, volt brazil hangulat, és három ráadás. Két órát játszottak. Tiszteletreméltó.
Meg kell említenem még, hogy látva őket, a stílust folyton majmoló Cotton Club Singerst végleg leírtam (na jó, kivéve az ABBA-lemezt). Viszont akinek beindult az érdeklődése a stílus iránt, hallgassa a Budapest Voicest, mert a tapasztalat az, hogy azok a vokális bandák jók, akik saját kulturális közegben/ből dolgoznak.
Ja igen, fotóztunk is a környéken.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése