Gy. F.

Nem vagyok szomorú, amiért meghalt, hiszen végre találkoznak, ő, és Miklós. Úgy képzelem, hogy egész életében erre várt.
Úgy képzelem, hogy most, amikor felépül a német megszállás emlékműve, ő úgy döntött, hogy ez már sok, hogy ő most már tényleg elmegy. Igaza volt. Én is így döntöttem volna.

Azt gondolom, egyszerűen kiesett az emberek tudatából, emlékezetéből, hogy ő még itt van.
Hogy egy iszonyatos és emberfeletti szégyen az, hogy relativizáltuk Horthyt, beengedtük a Jobbikot, és ő itt volt, és végignézte, végighallgatta. És ezt nem lehet nekünk megbocsátani. 
Hogy már csak a jelenlére miatt is udvariatlanság neonácisat, neofasisztásat játszani. Arra gondolok, hogy eshetett neki mindez. Vagy persze lehet, hogy be sem kapcsolta a tévét évek, évtizedek óta, hogy ne lássa. És hála isten, a kormány képmutatását sem látja már.

Arra gondolok, hogyan élte át ezt a majd 70 évet. Hogy volt ereje, büszkesége nem felejteni. 70 évig nem kezdeni új életet, nem szülni gyereket, nem basáskodni a(z szellemi) örökség fölött, mint valami posztmodern Csinszka. Nem tudom, hogy ez bolondság, makacsság vagy szerelem-e. És hiába mondom, hogy én is képes lennék rá, nem tudom, tényleg nem.

 

A munka nemesít

A munka nemesít. A munka nem-esít.

Nem akar elmúlni ez a tél. Igaz, magam sem tudom, mit várok, talán megint a havat, mert akkor olyan szép puhán csendes volt minden, főleg éjszaka lehetett hallani a pelyhek halk zizegését. Hideg is volt, össze lehetett bújni, most meg már megint tizenvalahány fok van, és nyitva kell lennie éjjel is az ablaknak, meg fűtenek a buszon, és attól a sok-sok hőtől és büdöstől nem csoda, hogy az ember idegesen megy munkába. A büdös buszos hő még a szmognál is rosszabb, mert a szmog -- reggelente -- hideg és csípős, de a büdös buszos hő fojtogató, forró, levegőtlen, olyan, mint egy iskolai menza a pokolban.

Nem akar vége lenni ennek a télnek, pedig olyan elszántan határoztam el, hogy nem fogok elkeseredni, letörni, elveszíteni magam, nem leszek sápadt, karikás szemű, egészségtelen bőrű, nem a hétvégi alkoholtól várom az ellazulást, de hát... Vannak ezek a csodás jó tanácsok a téli levertséget illetően, majdnem mindegyiket betartom, a vitaminokat, a sportot, jó, a levegőt nem, de kinek van kedve a sárban csúszkálni. Úgyhogy önsajnálok, igénytelen lettem, lelkileg és fizikailag is talán, békés beszélgetésekre és lassú filmekre vágyom, Chet Bakerre, vidámságra, de ezek a panelek annyira szürkék és homályosak, hiába a narancssárga sálamat veszem fel, az is szürke. És ha néha ki is süt a nap, az is csak a sápadtságot világítja meg, a sárgaságot, ami nem okker, hanem avas vaj.

Olvasok persze, de az energiáimat, amiket simogatásba, mosolyba és önzetlen gyengédségbe kellene átfordítani, felőrlik a hétköznapok. Pedig olyan szívesen lennék világlátott, szélesen ragyogó most. Beszélgetnék mindenfajta emelkedett témákról, világmegváltó tervekről, és minden sikerülne. Tüntetni mennék, és hidat foglalni.

(Konkrétabban: összeállítanék néhány tananyagot például, ami toleranciára nevel, elfogadásra, és segít megnyitni néhány elmét. Az egyesek-kettesekből kiszabadulni. Vagy ami még fontosabb, a szellemi sötétségből. De ne legyenek ilyen terveim, inkább találjam ki, milyen B kategóriás ütemtervvel lehet még két hétig iskolában tartani a gyerekeket, mikor már mindenki másnak kitört a nyári szünet. És bár augusztus 21. és 22. csütörtökre és péntekre esik, oda már ne tervezzek szabadságot, mert ismét dolgozni kell menni.)

Szóval tüntetni mennék, és hidat foglalni, nem álmodom többé a fölösleges munkával, nem viselnek meg kisemberek ostoba problémái.
Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál.

 

Első

Megjött az első opponensi vélemény.
Az a vicces benne, hogy egy olyan szaktekintély mellé vagyok állítva, akivel világ életemben viharos volt a kapcsolatom. Kezdvén ott -- nem tudom, elmeséltem-e már ezt a történetet -- hogy ő volt az, aki nem vett fel a színháztörténet szakra érettségi után. Ma már hálás vagyok érte, mert másképp sose kerültem volna a SZTE-BTK-ra, nem ismertem volna meg egy csomó remek embert, tanárt, barátot, és lehet, hogy ez a dolgozat sem lett volna kész. Egy igazi kultúrsznob lett volna belőlem talán, aki számára az jelenti a "hozzáértést", hogy tudja, a második felvonás harmadik színében kin milyen ruha van.

Aztán később is találkoztunk egy tudományos versenyen, ahol én versenyeztem, ő pedig zsűrielnök volt. Harmadik díjat kaptam (milyen ciki lett volna, ha mind a hármat az ő tanszékének diákjai viszik el), de a kávészünetben azért elmondta, hogy hagyjam a francba ezt a témát, mert ez gáz, és legyek inkább filológus.

Ez az ember a hazai tudományos élet egyik legnagyobb doyenje volt. Holtában is tisztelegnek neki azóta is, amióta már nincs. Vannak érdemei, amiket nem vitatok, de emberileg nem viseltem el soha. Egy pökhendi alak volt szerintem. És aki nem tartozott a holdudvarához, azt lenyomta.

Ezért baromi nagy fricska, hogy -- bár szegről-végről mindig jelen volt az életemben, nem olyan nagy ez a szakma, sem pedig az ország -- előkerül a bírálatban. Nyilván a védésen is elő fog. Majd némi szarkazmussal megoldjuk.

Arról, hogy mi is van

Hogy mi is van?
Az van, hogy ingyen kijavítottam egy csomó nyolcadikos felvételit, miközben azok, akik ügyeltek a dolgozatíráskor, pénzt kaptak érte.
Az értekezleten megpróbáltak beetetni azzal, hogy a minősített tanárok befolyásolják majd az iskolaválasztást (ehehehe, főleg nálunk, amikor még a szülők zöme azt se nagyon tudja szerintem, hogy ki a miniszterelnök), és megint végighallgathattam azt is, hogy a mi vetélytársaink az elitgimnáziumok. Persze. Csak hát nyilván ott nem írni-olvasni kell tanítani a gyerekeket.

Kedvenc eszmefuttatásom egyébként: "értékválságban van a világ, nem is csak az ország, hanem egész Európa, sőt azon kívül is, na persze én nem tudhatom, mi van Dél-Amerikában"....

Annyira hidegen hagy egyébként ez az egész, hogy azt nem tudom elmondani. A jelenlegi rendszer szerint Miss Diri fogja ellenőrizni a szakmai munkámat, és értékel engem, mint pedagógust (még egy órámat se látta soha 7 év alatt), a szakszervezetisünk egy lúzer, úgy hallom, Aranka is az, de a lényeg, hogy minden rendben van. A PKV Rt. is ezt mondja, igaz, fagyott egy kicsit, és máris húsz percet kellett állnom a buszmegállóban, hogy egy óra alatt érjek oda a busszal tíz percre lévő munkahelyemre. Minden rendben van és rendben lesz.

Tél van, leesett a hó, rendbe jött a limbikus rendszerem, jobban alszom.
Azon tűnődöm csöndben, hogy ha az osztály faliújságára kiteszek egy rövid megemlékezést a holokauszt nemzetközi emléknapjával kapcsolatban, ki hogyan fog összesúgni a hátam mögött.
Vajon meddig bírom még ezt?

Gondolatok a zárdából

A rossz főnököt arról lehet megismerni, hogy a problémamegoldás és ő oximoront képeznek. Anomáliát.

Nyilván vannak szabályok, amiket írásba kell adni egy intézményben (halmaz 1), meg nyilván van a józan ítélőképesség által meghatározott morál (halmaz 2), és ez ember a kettő metszetében próbál lavírozni és cselekedni egy munkahelyen. A szabályok be nem tartása is helytelen, de ugyanilyen helytelen az ésszerűség határain kívül ragaszkodni hozzájuk.

Én például nem nagyon hiszek a büntetésben és a megtorlásban, főleg, ha kamaszokról van szó, mert mindig sokkal jobban bejött a "hegyi beszéd". Az eredmény tartósabb. Persze olyan is volt, amikor nem, ilyenkor jöhetett a szankció, aztán volt, amikor az használt inkább. De ha a százalékos arányt nézem, szerintem az első a nyerő. A kamaszok sokszor idióták, a szankció ellenállást meg dacot szül, sokasodnak a problémák, és a végén már ott tartunk, hogy hogyan tudjuk a gyereket kigolyózni a rendszerből -- az pedig igazán szép, mikor egy igazgató nem titkolt célja pont ez. (Nem, nem olyan diákokról van szó, akik mondjuk drogoznak meg lövöldöznek, csak néha bazdmegolnak, nem tanulnak semmit, és a gyenge láncszem tanerőket kikezdik.)
Az pedig szintén elég visszataszító, amikor egy konkrét probléma (konkrét, konkrét probléma) megoldása közben egész másról kezd el papolni. Ráadásul verbális analfabétaként. Például: "Igazán nem tölt el engem örömmel, hogy maga annak örül, hogy nincs elégtelen a bizonyítványában." Meg hogy: "Higgadjon le, most a felnőttek beszélnek." (Ettől a "most a felnőttek" dumától különben is felmegy a pumpám.) Meg hogy: "Majd meg fogom kérni az osztályfőnököt, hogy tájékozódjon a kishölgy ügyében". Magunk között vagyunk plusz két elsős, de semmi tegeződés, semmi keresztnév, semmi lazaság, ez egy intézmény, kérem. (Ez a kibaszott szó is legalább háromkor elhangzik, nem, nem az, hogy a "te iskolád", hanem "az intézmény".)

Értem én, hogy sose olvas könyvet, csak kormányközleményeket meg a Hír TV portálját, hogy nem tud spontánul fogalmazni, és hogy emiatt retorikailag túlkompenzál, de nevetséges, amikor egy főnök önmaga paródiáját adja, és az ostobasága rosszul megválogatott szavak és hibás szintaxisú mondatok formájában távozik a száján. Aztán miután lenyomta a nyolc és fél perces szónoklatot, az intézkedést átnyomja az igazgatóhelyettesre. És ez a legszánalmasabb. (Ennél tényleg csak az szánalmasabb, hogy amikor a diákok "tanárnő! tanárnő!" kiabálására nem hajlandó hátrafordulni a folyosón, és úgy tesz, mintha nem is hallaná, mert őt "igazgatónőnek" kell szólítani.)

Fel vagyok rá készülve lelkileg, hogy egyszer majd elkap, és erkölcstani szempontból jól elagyabugyál valami fegyelmi fokozattal. Szarok rá, ezt a pár évet még kibírom valahogy. Akkor is azt gondolom, hogy ezen a pályán a butaság végzetesen sokat árt, viszont nagyon fontos az emberi tényező; de hát a Hoffmann Rózsa-projekt pont emiatt fog majd kihányni magából.

Emma Donoghue: A szoba

A napokban láttam a Prisoners című filmet, és az jutott eszembe, hogy oké, oké, a túszok a filmekben mindig kiszabadulnak, főleg a gyerektúszok, de arról sosem szólnak a filmek, hogy mi történik azután. Hogy hogyan sikerül feldolgozni a traumát, hogyan sikerül a visszailleszkedés, az azutáni élet.

Emma Donoghue (a nevét ejtsd így) A szoba című könyvét még tavaly karácsonyra kaptam meg (vagy előtte a szülinapomra, nem emlékszem), és most volt alkalmas az idő arra, hogy elolvassam. Pár napban telt, nagyon izgalmas és szépen felépített regény, ami viszi, az persze egyrészt a témája. Ügyesen lovagolja meg a bulvárt: egy fiatal nőt egy atombiztosra átalakított kerti fészerben/műhelyben (a Szoba) tart fogva egy elmebeteg sok-sok éven át, ami alatt megszületik egy kisgyerek: ő az ötéves narrátora a regénynek. Számára a Szoba a valóság, a kinti világot egyáltalán nem ismeri, az a jelrendszer, kontextus, amiben tájékozódni tud, belül van. Az olvasó is ezt a szűk horizontot kapja eleinte, aztán fokozatosan tágul a tudásunk, elejtett részetekből derül ki a szituáció (ha esetleg nem olvastuk volna el a fülszöveget). Mondjuk itt megjegyezném, hogy ez nem mindenhol konzekvens, néhány helyen "túl felnőttesbe" vált a narráció, de enélkül valószínűleg nem is lehetett volna megoldani. (Vagy igen, de akkor kevésbé bestseller a könyv.) A "túl felnőttes" úgy kap indoklást, hogy Jack különleges kisfiú, mivel öt éve be van zárva, semmi más dolga nincs, mint hogy a rendelkezésre álló eszközök segítségével a tudását és a kommunikációját fejlessze.

A regény alapvetően két nagy részből áll, "előtte" és "utána" részből: az elsőben az olvasó kap fokozatosan csepegtetett információkat arról, hogy mi a regény beszédhelyzete meg mik a körülmények, a másodikban pedig Jack ébred rá fokozatosan a való világra. A végén már szinte egyedül, mert Anyával történik valami (ezt nem mondom el, így is elég sok a spoiler, na nem mintha máshogy lehetne beszélni erről a regényről). Más szóval az elején ő a mindentudó (illetve Anya), egy ponttól pedig mi.

Arról most nem beszélek, hogy a gyermeki nézőpont így meg úgy, viszont a fordítás elég jól érzékelteti ezt a perspektívát, és a gyereknyelv is ad egy plusz az olvasásélménynek. Hol humoros, hol helyesen naiv, és hát pont azt a speciális világlátást/világértelmezést adja, ami miatt az ember szeret gyerekekkel beszélgetni. Az, hogy emögött egy tragédia húzódik (mint a legtöbb gyerek narrátorral ellátott felnőtt regényben), nem túl meglepő, ami inkább meglepő, az az, hogy -- amint mondtam -- Jack néhol feltűnően bölcs és érett. Mondjuk ennek híján nem jöhettek volna létre olyan kulcsjelenetek, mint például a Szobától való utolsó elbúcsúzás.

Olvasás közben valamiért arra gondoltam, hogy színdarabot kellene írni belőle. Nagyon kicsi térben lenne a narrátor elöl, a földön, és minden mást árnyjátékok formájában látnánk a falon. A fogság meg a Kint valahogy másféle árnyjáték lenne, a Kint történései esetleg egy tejüveg mögött történnének, mint egy pszichiátrián.... vagy a szülészeten....

"Jó lenne mindig a Tévét nézni, de szétrohad tőle az agyunk. Mielőtt lejöttem a Mennyországból, Anya egész nap bekapcsolva hagyta, és zombi lett belőle, ami olyan, mint egy szellem, csak úgy megy a lábával, hogy puff-puff. Úgyhogy most mindig kikapcsolja egy műsor után, és akkor a sejtek megint kinőnek napközben, és vacsora után megint megnézhetünk egy műsort, és alvás közben új agyat növeszthetünk. [...] A reklámot lehalkítja, mert az olyan gyorsan szétpépesíti az agyunkat, hogy a fülünkön át fog kicsöpögni."

A kép saját szkennelés, a belső címlapról való.

Kispolgár...

Kispolgár lettem kb. öt napra.

Elmondom, hogy telik a napom.
Felkelek nyolckor, elmegyek bevásárolni, reggeli, dolgozatjavítás, ebédfőzés, filmletöltés. Ebéd, vizsgára felkészítés, maradék dolgozatok (ha vannak), film, edzés, híradó. Vacsora, rajzfilm. Ágy, film. Rajzfilm és film, igen, eléggé le vagyok maradva, tegnap a Croodékat néztem, ma meg a Hotel Transylvániát.

Jó, nem mondom, hogy a dolgozatokat jól esett elővenni, egyre jobban elkeserít, hogy semmiféle gondolat nem kacsingat ki belőlük, illetve néha igen, de az borzalmas nyelviséggel, szóhasználattal és stílussal. Emlékszem, annak idején milyen fontos volt, hogy írásos formában örökítsem meg a lélek összes nyavalyáját (ma már annyira nem fontos, bár...), és -- igaz, azokat a naplókat azóta se merem elolvasni -- ez biztos sokat segített abban, hogy az ember megtanított fogalmazni. Ma meg nem írnak semmit, csak nagyon kevesen. Akik írnak, azoknak ritkán van értékelhető gondolatuk (illetve ez rossz szó, mert értékeljünk minden, ha csak lehet, de valahogy a sablonok, amikből táplálkoznak -- mi is ezt tettük -- tök mások, nem mondjuk József Attila, hanem az internetes fűzfapoézis). Az olvasottakat nagyon nehezen értik, ha igen, akkor is csak alapfokon, és gondolat alig akad róla. Mondjuk annyit legalább elértem, hogy megtanulják nagyjából, amit kell. Szívesen tenném, hogy mondjuk nem íratok esszét, de hát tweetekből nem lehet leérettségizni.

Javasoltam a blogolást persze, de 4-5 mondatnál hosszabb szövegeket már nehezen írnak le (kivéve a versírók meg a vámpírregényírók, de ez egy másik történet). Mondjuk mostanában én is, ahogy a múltkor már mondtam. Rájöttem, hogy a számomra tényleg fontos blogok bezártak, kimúltak, megszűntek. A freeblog abszolút rásegített erre, még mindig elég pipa vagyok, hogy odalett az összes archívum minden figyelmeztetés nélkül (és hát ez a felirat, amit az oldal helyén bejön?! poénnak jó lenne, ha nem hagytam volna ott három blogot is, illetve a tanári blogommal együtt négyet; persze biztos az én hibám, hogy nem mentettem, de mire észrevettem, hogy kéne, már egyszer sem engedett be az admin).  

Szóval mondom, kispolgár.

Nyugi, hétfőn dolgozni megyek, biztos fog érni egy csomó remek negatív inger, amiből isteni posztok születnek majd....