2014. január 8., szerda

Emma Donoghue: A szoba

A napokban láttam a Prisoners című filmet, és az jutott eszembe, hogy oké, oké, a túszok a filmekben mindig kiszabadulnak, főleg a gyerektúszok, de arról sosem szólnak a filmek, hogy mi történik azután. Hogy hogyan sikerül feldolgozni a traumát, hogyan sikerül a visszailleszkedés, az azutáni élet.

Emma Donoghue (a nevét ejtsd így) A szoba című könyvét még tavaly karácsonyra kaptam meg (vagy előtte a szülinapomra, nem emlékszem), és most volt alkalmas az idő arra, hogy elolvassam. Pár napban telt, nagyon izgalmas és szépen felépített regény, ami viszi, az persze egyrészt a témája. Ügyesen lovagolja meg a bulvárt: egy fiatal nőt egy atombiztosra átalakított kerti fészerben/műhelyben (a Szoba) tart fogva egy elmebeteg sok-sok éven át, ami alatt megszületik egy kisgyerek: ő az ötéves narrátora a regénynek. Számára a Szoba a valóság, a kinti világot egyáltalán nem ismeri, az a jelrendszer, kontextus, amiben tájékozódni tud, belül van. Az olvasó is ezt a szűk horizontot kapja eleinte, aztán fokozatosan tágul a tudásunk, elejtett részetekből derül ki a szituáció (ha esetleg nem olvastuk volna el a fülszöveget). Mondjuk itt megjegyezném, hogy ez nem mindenhol konzekvens, néhány helyen "túl felnőttesbe" vált a narráció, de enélkül valószínűleg nem is lehetett volna megoldani. (Vagy igen, de akkor kevésbé bestseller a könyv.) A "túl felnőttes" úgy kap indoklást, hogy Jack különleges kisfiú, mivel öt éve be van zárva, semmi más dolga nincs, mint hogy a rendelkezésre álló eszközök segítségével a tudását és a kommunikációját fejlessze.

A regény alapvetően két nagy részből áll, "előtte" és "utána" részből: az elsőben az olvasó kap fokozatosan csepegtetett információkat arról, hogy mi a regény beszédhelyzete meg mik a körülmények, a másodikban pedig Jack ébred rá fokozatosan a való világra. A végén már szinte egyedül, mert Anyával történik valami (ezt nem mondom el, így is elég sok a spoiler, na nem mintha máshogy lehetne beszélni erről a regényről). Más szóval az elején ő a mindentudó (illetve Anya), egy ponttól pedig mi.

Arról most nem beszélek, hogy a gyermeki nézőpont így meg úgy, viszont a fordítás elég jól érzékelteti ezt a perspektívát, és a gyereknyelv is ad egy plusz az olvasásélménynek. Hol humoros, hol helyesen naiv, és hát pont azt a speciális világlátást/világértelmezést adja, ami miatt az ember szeret gyerekekkel beszélgetni. Az, hogy emögött egy tragédia húzódik (mint a legtöbb gyerek narrátorral ellátott felnőtt regényben), nem túl meglepő, ami inkább meglepő, az az, hogy -- amint mondtam -- Jack néhol feltűnően bölcs és érett. Mondjuk ennek híján nem jöhettek volna létre olyan kulcsjelenetek, mint például a Szobától való utolsó elbúcsúzás.

Olvasás közben valamiért arra gondoltam, hogy színdarabot kellene írni belőle. Nagyon kicsi térben lenne a narrátor elöl, a földön, és minden mást árnyjátékok formájában látnánk a falon. A fogság meg a Kint valahogy másféle árnyjáték lenne, a Kint történései esetleg egy tejüveg mögött történnének, mint egy pszichiátrián.... vagy a szülészeten....

"Jó lenne mindig a Tévét nézni, de szétrohad tőle az agyunk. Mielőtt lejöttem a Mennyországból, Anya egész nap bekapcsolva hagyta, és zombi lett belőle, ami olyan, mint egy szellem, csak úgy megy a lábával, hogy puff-puff. Úgyhogy most mindig kikapcsolja egy műsor után, és akkor a sejtek megint kinőnek napközben, és vacsora után megint megnézhetünk egy műsort, és alvás közben új agyat növeszthetünk. [...] A reklámot lehalkítja, mert az olyan gyorsan szétpépesíti az agyunkat, hogy a fülünkön át fog kicsöpögni."






A kép saját szkennelés, a belső címlapról való.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése