Katlan 2013

Az idei Katlan is nagyon jó volt, sőt, mondhatni, jobb, mint a tavalyi. Mondjuk megint vezetnem kellett a falvak között jó sokat, ez kicsit stresszelt, ugyanúgy, ahogy a sorszámozásos mizéria is, de volt egy pillanat, amikor eldöntöttem, hogy ez nem számít, lesz, ami lesz. Na, onnantól kezdve sikerült bejutni minden olyan előadásra is, ahova nem is volt számunk.
Megszerettem ebben a fesztiválban most idén azt is, hogy egyáltalán nem kivételezik a sajtóval, amire tudtak adni számot, arra adtak, aztán egyszer csak közölték, hogy ennyi (persze sok újságíró fel sem vette a sorszámait, úgyhogy jutott pluszba is néhány végül).

Általában újságíróként veszek részt egyébként, most is így volt, csak sokkal több szabadságot kaptam, mint korábban, és ez is könnyebbség volt. A hőség viszont szívás, ahogy tavaly is, kezdem azt gondolni, hogy ez valami nomen est omen ezen a fesztiválon, hogy 50 fok van, de tényleg. Voltak párakapuk, betonlocsolás, ingyen vízosztás, meg légkondis tornaterem (a színházi előadások idejére, de mivel zajos volt, egy csomószor nem működött).

A programokkal nagyrészt ki voltam békülve, viszont most már tényleg elmennék valami jó kis dzsesszkoncertre, mert folyton underground zenekarok koncertjeire kellett fuvaroznom a társaságot (jó, a Quimby szerintem már eléggé mainstream, Péterfy Borit meg én is szeretem, a 30Y-t meg továbbra sem, bár annak azért örülök, hogy a tinirajongók ide járnak, és nem Fluor Tomira - és a szövegeik is elég jók). Legjobban Sena tetszett, de beszédes tény, hogy erre egyedül kellett elmennem, mert egybeesett a Rájátszás koncerttel (ami talán szintén érdekelt volna, ha...). A Rájátszás teamben egyébként jelen van az egyik volt évfolyamtársam, aki - megdöbbenve vettem észre - nem ismert meg... Hát, a nagy emberek, ugyebár.

Idén végre láttam a Mulatságot is, ami tetszett, viszont a kritikusok által legújabban agyonhype-olt előadás egyáltalán nem. Értem én, hogy fizikai színház, meg hogy ez most egy új kísérlet, és összehangolni a kétfajta reprezentációt, stb. stb., de jó lenne szólni ezeknek a remek táncosoknak, hogy attól, hogy szép szöveget mondanak 130 percen keresztül, az attól még nem lesz izgalmas. Dramaturg és beszédtanár. Ez kéne. Akit érdekel, találhat kritikát az interneten. Ami viszont nagyon tetszett (és a kritika úgy általában lehordta), az ez volt. A második részben, amikor a Nemzetszaporulati Bizottság hergelt, meg a klinikai szülést karikírozták, konkrétan elakadt a szavam, hogy mennyire gyűlöletes ez az egész issue a nemzeti gyerekcsinálási projekttel meg a szülész-nőgyógyász lobbival. Ráadásul hihetetlen jó színészek voltak, komolyan, az idei évad legjobb előadása volt ez ott nekem, mert most épp tojtam a trendekre, és csak a megérzéseim érdekeltek meg az, amit ez az egész cucc kiváltott belőlem.
És volt persze Parasztopera, amit már százszor láttam, most viszont nagyon örültem, hogy meg tudtam mutatni a többieknek is.

A Requiem meg megbőgetett kicsit, biztos a környék miatt is, meg a csillagok, a szalmabálák, a horvát határ, meg hogy egy hétig nem olvastam se híreket, se facebookot, se semmi mást. Írni sem kellett, most viszont kell, úgyhogy nézegessétek a képeket a további érdeklődésetek okán (ha még van).

Pont

Pont egy éve történt, hogy úgy ébredtem fel egy reggel, hogy nem tudtam beszélni. Ez úgy derült ki (de ezt már megírtam), hogy felhívott a futár, akitől könyvet vártam aznap, és hiába vettem fel a telefont, nem tudtam beleszólni. Egy darabig kergettük egymást (letettem, újrahívott, letettem, újrahívott), mert csak nyögni bírtam a telefonban, mire kapcsoltam, hogy valami baj van.

Na de ezt már megírtam, de mi történt azóta...

Semmi.
Talán annyi, hogy tegnap reggel hatkor csörgött a telefon. A futár volt. De most tudtam vele beszélni.

Amúgy szedem szépen a gyógyszeremet, és úgy néz ki (bár többször fellázadtam ez ellen), szedni is fogom életem végéig. Aug. 13-ra van időpontom felülvizsgálatra. Ja, nem, azóta persze már elvégeztek rajtam mindenféle vizsgálatot a nyaki ultrahangtól a genetikai vizsgálatokon át, de nem találtak semmit. Értsd: semmi szervi magyarázatot arra, ami történt. Tulajdonképpen szerencsés vagyok, és nemcsak azért, mert a kórházba kerülésem után pár nappal már meg tudtam írni azt a bejegyzést, amit itt az első mondatban belinkeltem. Azért is, mert baromira makacs vagyok, és hiába döntött az agyam a reboot mellett, és hiába volt lassú a "visszatérés", azért mégis viszonylag maradéktalanul sikerült. Az okokra továbbra sincs objektív magyarázat, saját elméletem persze van arról, hogy egyszerűen túl sok mindent próbálok a fejemben tartani, túl sok dologra koncentrálok, és rengeteg felé szakad szét a gondolkodásom. Ez egyébként azóta sem változott. Ami változott, az talán az, hogy könnyebben mondom dolgokra, hogy nem érdekelnek. (Na nem, nem a fontos dolgokra, azok továbbra is túlságosan érdekelnek.) Emberekre is. Problémákra is. Kevesebbet sírok. Edzek. Fogytam. Igyekszem igényes lenni magamra mindenféle szempontból, és többször mondtam nemet is, mint azelőtt.
Anyám hívogat, aminek nem tulajdonítok különösebb jelentőséget. Hiszen ő nem változott, az én agyamból meg eltűnt az a kis elzáródás...

Ami nem változott még, az a munkaterhelés, igaz, már nem esténként nem vagyok itthon, hanem délután érek később haza. Az este nyugisabb. A súly kb. ugyanannyi, de sajnos úgy látom, ez nem is lehet kevesebb, legalább is az én életemben biztosan nem. Munkahelyet váltanom nem sikerült, sőt, osztályfőnök leszek, életemben először. De nem érdekel ez az egész munkahely-para most.
Otthagytam a freeblogot.
A bonsai, amit a bébistroke-om emlékére vettem, szépen fejlődik.

Mohácsi Hyppolit

A Mohácsiék-féle Hyppolitra azért vettem jegyet, mert Mohácsi-féle Hyppolit, aztán az első fél óra után villámgyorsan támadt fel az az érzésem, hogy ez itt a pénzről szól, mint sok nyári színházi előadás, meg mint az a Mohácsi-féle, ami a legutóbb okozott baromi nagy csalódást (és nem csak nekem). Mindegy, tulajdonképpen el tudom fogadni, hogy mindenkinek élni kell valamiből, nyáron is, az ilyen idényszakmák esetében is, mint a rendező, a színész, meg a tanár (én is kurvulok mindenféle helyeken tanítást mímelve, hogy legyen lóvénk a nyáron). Mondjuk azt becsülöm, hogy ez a produkció sem csúszott át (számomra) a vállalhatatlan kategóriájába, bár nagyon is látszott, hogy sok múlt a színészeken meg a jó nyersanyagon (vö. a Hyppolitot mindenki ismeri), szóval hogy Kulkáék szépen rá lettek engedve a szövegre meg a humorra.

Azt egy csomó elementary szintű kritika kiemeli, hogy az előadásnak semmi köze nem volt a filmhez, de ez engem nem is zavart, mert eleve nincsenek emlékeim a filmről (bár biztos láttam), meg kritikusként különben sem érdekel az előzményekkel való összevetés. Összességében úgy látom, hogy az adaptáció jó, az intertextek és a szöveg is azok (persze nem mindenhol tudtam szétszálazni a dramaturgiát meg az improvizációt), a figurák zöme is. Érteni véltem, hogy Hyppolit valami fél-szupernaturális életrendbetevő, aki vissza tudja tekerni az eseményeket, nem annyira elegáns és kimért (csak látszólag), az a típus, aki, miután helyrehozta a dolgokat, eltűnik, mint Nanny McPhee vagy Mary Poppins. Kulka egyébként is sármos meg szép, működött a figura, mondjuk a koncepció alapján nem is lehetett túljátszani.

Bezzeg Csákányi túljátszott, akárcsak a színészek zöme, gondolom, tét nem nagyon volt, mert ez nyári színház, meg vígjáték. Mindez egy darabig szórakoztató volt, kb. az első felvonás végéig, mert addig még be lehetett fogadni a közhelyes aktuálpolitikai utalásokat, a "mohácsi vész"-poént (bruhaha) meg a tipizálható élethelyzetek megjelenítését. De a figurák egyszerűen nem voltak koherensek, a Terka-András szerelem nem hihető, fogalmam sem volt, hogy kerül a képbe Márta/-i/-ika meg a Mikulás, és azt végképp nem tudom, a végén hogy lesz happy end. Szóval igen, a dramaturgia. Aztán egy idő után mindenkinek a gegjei irritálóak, még Csákányiéi is, pedig nagy fan vagyok, és ezt az egészet (meg hogy lekéstük az utolsó buszt) csak ezért tudom neki megbocsátani (meg a Mohácsiéknak is). Viszont akkor is azt gondolom, hogy pénzkeresés ide vagy oda, Mohácsinak lenni felelősség. Szóval végül úgy éreztem, hogy kidobtam erre a pénzt, na. És nem, nem azért, mert nyári színház, mert volt már, ami maradandóbb élményt okozott.

Európa-érzés

Az északnyugati trip nagyon jól sikerült, csak sokat kellett vezetnem, ami gyakorlásnak jó, pihenésnek kevésbé.
Hegykőre érve a legdöbbenetesebb az volt, hogy mennyire lepukkant az országrész turisztikailag, sehol egy étterem délután kettő előtt, jó, a boltok nyitva, de üresek az utcák, még Fertődön is (a kastélyt nem néztük meg). A szoba, ahol laktunk, egy sokgyerekes család beépített tetőtere volt, elég jól megcsinálták, és látszott, hogy borzasztóan rá vannak szorulva a pénzre annak ellenére, hogy milyen szép nagy házuk volt amúgy. A prospektusban (interneten) beígért dolgok fele sem volt igaz persze, de az árért rendben volt, amit az ember kapott, és két éjszakát bárhol ki lehet bírni. Esténként csavargás volt, mert amúgy Hegykőn nincs túl sok látnivaló, tán csak a fürdő, meg a Vasfüggöny Emlékhely, amit végül sajnos nem láttunk.

Nem láttuk Fertődöt sem, mert inkább Nagycenk volt az egyik nap úti célja, bár a Széchenyi-kastélyban is pofátlanul sokat kérnek (szerintem), azért megérte. (A Mauzóleum is, ahol végül nem fotóztam, pedig ki van állítva Széchenyi koponyadarabja is, amit kivitt a pisztolygolyó...)

Az egész út egyébként inkább túra jellegű lett, mármint ez a természetjárós vonatkozás nekem jobban tetszett, a városban csatangoláshoz túl meleg volt, bár még sosem láttam Sopront, Kőszeget igen, de elég régen. A legjobb Fertőrákos volt a cölöpházakkal meg a tóval, de végül nem ott fürödtem (ez volt az egyetlen kívánságom ugyanis), hanem Podersdorfban, Ausztriában. A Podersdorfi bícsnek Balaton-fílingja van, a part úgy néz ki, mint a drágább hazai tavi strandok, viszont sokkal több a lehetőség, és rendezettebb a kép. A rossz idő miatt kicsit kevesen voltak, a vízben meg kábé csak én, meg még néhány ember, aki hidegebb klímákhoz szokott eleve (gondolom). És akkor ott éreztem, hogy ezt tudnám egész nyáron csinálni, ülni egy olyan kis magasított stégen közvetlenül a víz mellett, bambulni vagy olvasni, mit tudom én, hallgatni a hullámokat meg nézni a vizet, és nem brazilokat meg kínaiakat tanítani.
De hát aztán vége lett, és visszajöttünk, elmúlt a nyaralás-érzés és az Európa-érzés. Lelkileg is, meg az utakon végigvezetve szintén.

Kicsit aztán visszatért arra a pár kilométerre, amit Soprontól Kőszegig (Ausztrián keresztül) végigmentünk.

FRISSÍTÉS: Az égtájak elcseszése okán, az agykárosodásomra hivatkozva elnézést kérek....

Helló

Sziasztok, ez az új blog.

Tartozom egy köszönettel a bloggernek, hogy ilyen remek sablonszerkesztője van.
És RIP freeblog. Mindig szeretni foglak.

Felesleges ember

A múlt héten két esti programon is voltam, és meg is állapítottam, hogy a kultúrát nem a munkásosztálynak találták ki, és hogy nyelvlógatva várom a hosszú hétvégét ("- De minek húzza azt a kötelet maga után? / - Kötelet? Azok a beleim."). Mindegy, azóta megírtam a cikket, a könyvet is majdnem megrendeltem, meg megcsináltam egy félkómában elvállalt fordítást (vállaljunk színházaknak munkát, mert imádjuk a színházat), amit majdnem elfelejtettem, mert csak a törkölypálinka miatt voltam nagylelkű és önzetlen.
Nem doktoriztam, és egyáltalán nem vagyok hajlandó belegondolni a helyzetbe, mert ha minden igaz, Áder aláírja az alkotmánymódosítást, és onnantól kezdve egy csomóan a környezetemben nem lesznek család, a srácok/tanítványok sorsa, ha netán ingyen egyetemet végeznek (isten ments! hiszen onnan meg mindenkit kirúgdostak), a munkanélküliség, elhurcolhatják a hajléktalanokat, akik nyilván csak isznak még egyet, és kurvára röhögnek ezen az egészen, mert legalább addig sem kell az utcán aludni, amíg leülik a büntetést...
... ellenben nagyon remélem, hogy a kereskedelmi médiában betiltott kampány ellenére jól elküldik ezt a bagázst a h.... f....-ra, mert nem tudok már mást gondolni, hiába is gondoltam eddig, hogy Orbán intelligens, hogy meg van zakkanva az egész banda. Hogy az ottan egy őrült, akinek senki nem meri megmondani, hogy pucér a segge.

Az Erdős Virág estre egyébként eljöttek páran a tanítványaim közül, és igazából ez kellene, hogy számítson, mert igen, igen, van köztük olyan, aki még a Magyar Hírlapbeli ügyéről is tudott, de a többiek is legalább felfedeztek annyit, hogy ez itt közélet és költészet, és mondhatom, ma az egyik legfontosabb feladatom az volt, hogy elmagyarázzam, hogy mitől tetszhetett volna nekik jobban egy ilyen irodalmi program, és megértették. Viszont igen, volt olyan is, aki bánta, hogy nem tudott eljönni, és páran azt is megtudták, mi kellene, hogy a kritika lényege legyen.

Sok, sok, sok, sok dolog van még, mert mondjuk az Anyegint is néztük ma, és képtelen vagyok elhinni, hogy nem tudnak a saját kis korlátolt 21. századi látásmódjukból kitekinteni 18 éves létükre, és felfogni azt, hogy miért van a szerelmi párbaj meg a barátok közötti viszály... persze lehet, hogy csak azt az egy megjegyzést kellett volna észrevennem, amelyik azt mondta, "Mit izéltek, ez ma is így van, ha valaki táncol a csajoddal, balhézol." És tényleg.
De akkor is, miért kell lebiszexezni Anyegint, aki (jó, kicsit hatásvadász módon) sírva fakad a lelőtt Lenszkij holtteste fölött; és: a lélek annyira bonyolult, és hiába feszülök rá, hogy ezt érzékeltessem vagy elmagyarázzam, sokszor nem sikerül, és ledöbbenek, hogy kik ezek, pedig hát semmi különös, csak az apjuk-anyjuk előbb folytja sörbe a lelkét, csak nehogy kiderüljön, mi van ott.

Két hét múlva egyébként részeg színészekről fogok előadást tartani. Biztosan ez sem véletlen.

Képezzünk agyakat

Elmentem próbavédésre Szegedre, aztán volt egy pont Bátaszéken, amikor meg kellett állnom... sírni. Hát igen, egy parkolóban, mint a giccses-melankolikus amerikai filmekben. Mert hogy úgy éreztem, hogy most van elegem. A hajtásból, a betegségből, a filléreskedésből, az anyagi kötéltáncból (ezt loptam, de elég jó kép), a kamaszokból, abból, hogy széllel szemben próbálok érvényesülni, hogy valahova jussak, hogy a főnök folyton keresztbe tesz, én meg nem tudok diplomatikusan viselkedni, sőt, nem is tudok igazán viselkedni ebben a helyzetben, hogy mennyi, de mennyi munkám van, hogy nem tudok már éjszaka fennmaradni, és nem is akarok, hogy egy csomó plusz munkát vállalok, ami elveszi az időt mástól, de muszáj, stb. stb. stb.
Aztán végül is minden jól sikerült, csak elfáradtam. Inkább lelkileg. És oltári a munka. És ha a gyakorlati hasznát nézzük, semmi értelme, de ha feladnám, utálnám magam. Amiért feladtam. Meg mert -- hát ez van -- nárcisztikus vagyok, és muszáj közzé tennem a gondolataimat.

Mától aztán ismét dolgoztam, és a főnök megkérdezte, nagyon beteg voltam-e. Közvetlenül azután kérdezte, miután szólt, hogy nincs meg a hét év alatt megszerezhető továbbképzési kreditem. Közben picit ennek utánakérdeztem, mert rögtön beparáztam persze, és hát lehet, hogy már év elején kellett volna szólnia.... De nem szólt. Most pedig keressük a számomra megfelelő továbbképzést, hát ki nem fogja találni a kedves olvasó, hogy mivé fognak átképezni?!

Igen, erkölcs- és etikatanárrá.

Erre gondolt a főnök. Hogy én. A barátnőim persze röhögőgörcsöt kaptak, mikor elmeséltem, én meg rögtön arra gondoltam, hogy milyen gazdag bloganyag lesz ez. A továbbképzés egyébként király, távképzés, minden online megy, még a vizsga is (szabadon választott évfolyamra és témára kell óravázlatot írnom, jujj, csak bírjak magammal...), úgyhogy ki se kell mozdulni. Sőt (na most figyeljetek), a legjobb eredményű képzett visszakapja a tandíjat.
Szóval hajszolnom kell most a főnököt ezért, ha már ilyen figyelmesen rám szólt, hogy "én vagyok az egyetlen", akinek nincs kreditje, nehogy tovább feledékenykedjen itt nekem. Különben is, egyéb gonoszságokat is tervezek, például szeretettel meghívom a március végi konferenciára, hadd hallgassa csak meg, mitől félt engem annyira. A Zsolnay-negyedben lesz. Pucc.

Amúgy meg vigyázzatok, mert én leszek itt a legerkölcsösebb hamarosan, lehet, hogy a tantestületet is nekem kell kiképezni...