2010. március 3., szerda

a fehér....

Régen, kamaszkoromban minden ésszerűség és bátortalan szülői tilalom ellenére sokat éjszakáztam. Részben azért, mert akkor csitult el a szüleim folytonos veszekedése, de ami ennél is fontosabb, úgy éreztem, az az egyetlen olyan időszak - a lefekvés előtti pár óra - amikor meg tudok szabadulni a nap közben rám rakódott lelki mocsoktól. A hülyeségtől. Az idiotizmustól.

Ez az egyedüllét időszaka volt.

Vannak, akik egyszerűen nem látják be, hogy az embernek (bizonyos individuumoknak) igenis szüksége van az egyedüllétre. Akár magányosak is mindeközben, akár nem.

Mára a világ mind jobban ránk telepszik. Mindenki akar valamit. Mindenki mond valamit, integet, csápol felénk, interakcióban kell létezni, egyre nehezebb megtalálni a békés, magunknak való perceket. Olykor szinte lehetetlennek érzem.

Ennek eredménye a halmozódó, egyre inkább lerakódó düh és gyűlölet. A 'mindenki hagyjon békén' mizantróp érzése. Az idegesség. A feszültség. A csalódás.

Másik részről pedig az esetleges aggodalom, hogy az erre vágyó ember magányos és meg akarja szakítani éltető kapcsolatát az emberiséggel. Pedig dehogy. A magunkkal töltött idő hiányzik, és ez nem is biztos, hogy fizikai egyedüllétet jelent, mert alkalmanként, egyéntől függően beleférnek azok a személyek, akiket a részünknek, a felünknek tekintünk. Sőt. Sőt! a csudába is.

Politika light

Az iskola egy társadalmi intézmény - társadalomba ágyazott, komolyan és súlyosan érintik a világ dolgai, és az iskola polgárai, a fiatal, felnövekvő generáció fokozottan érdeklődik minden iránt, ami körülötte történik. Még jó, az lenne a rémes, ha ez nem így lenne.

Éppen ezért gyávaság és felelőtlenség bizonyos témákra azt mondani: erről itt nem beszélünk.
Személy szerint én beszéltem is már sok "nem odaillő" dologról. Rasszizmusról, erőszakról, homoszexualitásról, intoleranciáról, mindenről. Ugyanis mindenről lehet beszélni. És ezekben a beszédhelyzetekben szinte kézzel tapintható az információéhség, a tudásvágy és a tanórákon egyébként nem tapasztalt érdeklődés is. Ahelyett, hogy ennek örülnénk, letörjük az érdeklődést - gyávaságból, kimondom. Vagy tudás és érdeklődés hiányában. Nagy hiba.
Hogy csak egyetlen példát emeljek ki: részint azért, mert az átlagost meghaladó mértékben harapózik a fiatalok között az előítéletes gondolkodás, a szélsőjobboldali eszmerendszer, a kirekesztést, magyarán Hitlert mondjuk fasza gyereknek tartják és telerajzolják a füzeteiket horogkereszttel. Egymást pedig szitokszóként lebuzizzák, -cigányozzák és -zsidózzák. Teszik mindezt a szavak, mondatok tartalmának tudata, ismerete nélkül. Én pedig igazán, komolyan, néha lelkileg nagyon is megterhelő módon személyes felelősséget érzek a diákjaim gondolkodásmódjának alakulásáért. És ebbe a politikai-társadalmi gondolkodás is beletartozik.

Ami a politikát illeti, jó tisztázni, hogy az iskolában mondjuk propagandának nincs helye. De azt is jó tisztázni, hogy a tanárembernek is van politikai állásfoglalása, amit vállal, aminek adott esetben hangot ad.
Azt egyelőre nem árultam el, kire fogok szavazni (tán azért, mert még nem vagyok teljesen biztos benne), de lehet, hogy később megteszem. Azt viszont elmeséltem, hogy 18 éves koromban az első választásokon, amin részt vehettem, egyáltalán nem a saját meggyőződésem alapján, hanem a családi pártállásfoglalás alapján szavaztam. Fogalmam sem volt. Ez normális.

Ami szintén normális - mondom -, hogy az ember ennyi idős korában a hangzatosabb szólamokat hallja meg, a tartalmakról nem sok fogalma lehet. De - mondom - ne felejtsék el, hogy az egyes politikai oldalak eszmei-gondolati háttere és a PR-jának sikeressége nem feltétlenül van arányban egymással.

A másik - mondom - pedig az, hogy az ember többféle meggyőződésből mehet el szavazni végül. Mondjuk azért, mert kötelességnek érzi, még akkor is, ha nincs pártkedvence. Vagy azért, mert bizonyos eszmék ellen akar szavazni. Vagy azért, mert úgy akarja érezni, hogy tett valamit a kialakult helyzetért, hogy később aztán több jogalapja legyen kritizálni.
Elmondtam, nem azért fogok elmenni szavazni, mert bármelyik párt azokat az értékeket képviselné, amiket én fontosnak tartok. Hanem mert a sokszínűség oldalán állok. Aztán lehet, hogy nem lesz igazam, sem eredményem, de kell adni egy esélyt - magamnak. Aztán még hozzátettem, hogy egy dolog fontos, ne higgyenek el mindent elsőre, amit mondanak nekik. Akárki is mondja. Mégha én is...

Hiába, imádok beszélni... Addig se kell tanítani...

Harcsa Vera és Matt Bianco-koncert

A Pécsi Tavaszi Fesztivál keretében került sor a Nemzetközi Jazz Hétvégére. Mint manapság minden kulturális esemény, persze ez is az EKF2010 projekt logójával zajlott, úgyhogy a moderátor nem is habozott megemlíteni, hogy a jövő évi (ötödik) zenei hétvége talán már nem is a POTE Aulában, hanem az új koncert- és konferenciaközpontban kerülhet megrendezésre (úgy legyen, ámen, csendesen mosolyogtunk).

Panaszra egyébként nem lehet okunk, potom áron (1500-1900 Ft) lehetett hozzájutni a duplakoncertekhez, köszönhetően a jó szponzoroknak meg tudomisén kiknek, még az sem nagyon zavart, hogy mindenhol az OTP-t látom. Igazán nem mindennap mehet az ember szinte ingyér' nemzetközi sztárokat hallgatni (egy jobb koncert 10-12 ezret taksál, ami nagyjából alsóközép ár).

A három estés rendezvénysorozaton Szakcsi + Rhoda Scott, Leroy Jones + Mezzoforte, illetve Harcsa Veronika és Matt Bianco párosításban lehetett élménykedni. Így utólag visszatekintve talán jobb választás lett volna Szakcsi meg Rhoda (a Mezzofortét is szívesen láttam volna).

Este hétkor kellemes csalódással konstatáltam, hogy nemcsak a középkorosztályt vonzzák a kulturális események, hanem a fiatalokat is (ennek eddig, bevallottan közellátó szemüveggel, nyomát nem nagyon láttam). Harcsa Vera közönsége nem a kemény jazz fetisisztákból áll, de nem is a plázajárók népéből. Ezeken a hasábokon korábban már írtam róla, tudom, bár bevallom, a tegnapi estén nem sikerült felidézni, annak idején mi tetszett benne. Talán a szabadtér, talán az, hogy csak félig figyeltem... nem tudom.

A jelen, kicsit több mint egy óra elég felemásra sikerült - persze ezt készségesen annak tulajdonítom, hogy részemről csak marginálisan szeretem a langyos hangulatdzsesszt (ami talán inkább pop), és azt is csak lemezről. A Harcsa-kvartett az új lemezről játszott "elegáns vokális dzsesszt" (ahogy a műsorfüzet írta), amit az ember szívesen elhallgat egy üveg bor mellett ücsörögve, de kevésbé kellemes élmény mindez egy hét tagú yuppie család mögött ülve, akik egyértelműen (a feleségek miatt) Matt Bianco miatt jöttek.

Harcsa hangja és hangszerelései iszonyú kimunkáltak, zenészei (kiemelve a zongorista Blaho Attilát) fantasztikusak. De mégis, ez kevés. Harcsa azt a fajta pózolós, entellektüell zenét játssza, aminek a hangulatát fejbólogatva át kell venni, de beindulni rá igazán nem lehet. Nem csak azért, mert a számok túlnyomó többsége drámai, legato meg moderato 'mondanivalós' szöveggel, hanem azért is, mert az élményt alapvetően meghatározza Harcsa finom(kodó), angyali személye, aki lengedezve, balettozva gesztikulál, artikulál.

Dee Dee Bridgewatertől (is) tudhatjuk, a dzsessz fontos eleme a performansz, a szórakoztatás, ami a műfajok határán egyensúlyozó előadók megjelenése óta (Michael Bublé, Diana Krall, Norah Jones, stb.) kiveszni látszik a műfajból. Ennek egyik következménye, hogy a dzsessz műfaja kitágult, immár oda tartozónak tarthatjuk a smooth és populáris dzsesszzenéket is.

Harcsa ráadásul nem nagyszínpadi előadó, egyáltalán nincs karizmája, nem tudja megszólítani és elragadni a közönséget, rengeteg modorosság, gátlás van a megszólalásaiban (csak egyet idéznék: "de jó is ez a kis fény a közönségen, végre láthatjuk, hogy kikkel is állunk szemben"). Apró, vékony lány, akivel kapcsolatban az az ember benyomása, hogy mindig ugyanolyan, ugyanabban a tökegyszerű drapp hálóingszerű ruhában középen elválasztott angyalszőke hajjal - hajlong, csukott szemmel és zárt személyiséggel énekel... az a fajta, akit az embernek még kritizálni sincs kedve, nehogy összetörjön. Egyetlen ereje az egyenletes színvonalban (amit én amúgy monotóniának értelmeztem) rejlik.

Harcsa tökéletes ellenpontja volt a brit Matt Bianco-zenekar, középen a másfél méter magas, de hihetetlenül karizmatikus, energikus és sármos Mark Reillyvel. Ők is a populáris dzsesszt képviselik, de annak latinos, szambás, bossanovás, latin popos irányzatát - a koncerteken bölcsen felhasználva persze a nyolcvanas évekbeli slágerlistás népszerűséget. A zenekar csúcspontja szerintem a Basiával közösen készített Matt's Mood című lemez - de ezen a koncerten erről az albumról (Basia hiányában) szerencsére egyetlen dal sem hangzott el. Szerencsére, mondom, mivel a jelenlévő női vokalista (akit Hazelnek hívtak, de a teljes nevére rákeresni nem látom értelmét) fényévekkel lemaradt a lengyel származású latinista hölgytől (akinek a családban több komoly elkötelezettje is akad).

A Matt Bianco remek hangulatot teremtett a bossa, samba, salsa és rumba ritmusokkal, és még amiatt sem zavartatták magukat, hogy a svung sokszor a hangzás rovására ment: az első fél órában például össze-vissza erősítettek, halkítottak, hol a szinti volt túl hangos, hol a vokál. Ráadásul a háttérénekesek, sőt, maga Mark is irtóztató hamisságokat produkált - mindez persze cseppet sem zavarta az időközben (Harcsa Verába belefáradt) táncra perdülő népeket.

Tulajdonképpen engem sem zavart annyira egyébként, hiszen élményre vágytam végre, energiára, ritmusokra és örömzenére. Talán Basia remekét, a Half a Minute-et, na, azt nem bíztam volna a szőke vokalistára... többek közt azért sem, mert felerősítette bennem, amit már korábban is sejtettem - a minőségi pihenésre előre rá kell pihenni. Ördögi kör ez, kérem.

(Az este legjobb része és legmarkánsabb tartalma egyébként az volt, hogy utána hajnalig elemeztük az élményt. Hiába, az ember mégiscsak leginkább szóra vágyik.)

2010. március 2., kedd

szabadnap

Igazán, a szabadságot szerintem arra találták fel, hogy az ember időszakonként meg tudja becsülni azt a puszta és triviális tényt, hogy van munkája.

Igazán, el kellene mennem szabadságra, hogy meg tudjam becsülni azt a puszta tényt, hogy van munkám, ráadásul olyan, amiben nem egy számítógép és három halom papír a társam.

Igazán, szabadságra kellene mennem az életemből, hogy rájöjjek arra a puszta tényre, hogy van életem.

Igazán, nem egyedül kellene szabadságra mennem, hogy újra felismerjem azt a puszta tényt, hogy.

2010. február 23., kedd

Poétai exkuzé

Bocsássatok meg nekem, ó embertársaim, hogy helyettetek a betűkre pazarolom az időmet.

A pillanatok szentjánosbogár-életében csakis a betűk szórakoztatnak el, tesznek boldoggá és adják meg a kettesben levés intimitását és szerelmes magányát - az együtt fekvés, együtt kelés örömét, a tökéletes harmóniát, a gyógyírt a bánatra, a simogatást, az újjászületés lehetőségét a totális pusztulás után, a reményt a máról a holnapra.

Hiú, önző és akaratos viszony ez, tudom. Úgy tapadunk egymáshoz a betűk és én, mintha egy izzó vassal sütötték volna a bőrömbe őket - vagy engem az övékbe. Rájuk tenyerelek, testemmel fedem el őket , majd közösen lángoszloppá változunk és lángolunk, lángolunk talán az idők végezetéig.

Metonimikus viszony is ez, hiszen a betű csak a porhüvely, ám a rajongás valós tárgya, a gondolat pedig a lélek, ami csak száll, száll a felhők fölé, amíg csak ki nem húny az idea örök lángja a halhatatlanságban, vagy amíg olyan messze nem kerül tőlünk, a nyomorúság földi helytartóitól, hogy szabad szemmel már észre sem vehetjük, s szárnyaszegett karjainkkal már nem inthetünk utána.

Bocsássatok meg hát, hogy hanyagon rátok legyintek; máshol van az én hazám, ó én próféta lelkem, az életem is máshol van...

2010. február 22., hétfő

Love story

Csodák márpedig vannak. Na, nem nálunk, embereknél, mi túl sokat kombinálunk és túl kevéssé hallgatunk az ösztöneinkre.

Történt ugye, hogy befogadtuk az ideiglenesen az USÁ-ba költözött Z-család papagájait. Meséltem, hogy Diócica három napig az erkélyen virrasztott vigyázzállásban a ketrecet szuggerálva, és nem volt hajlandó aludni. Talán azt is említettem, hogy mi sem tudtunk aludni, mert a papeszok az első hajnali napsugárral keltek és világgá rikoltották az új nap új kezdetét. A humanista láng- és Szent Ferenc lelkű kisebbikünk nyári családrajzára rárajzolta a két madarat is - a macska mellé. Hiába, az ő szívében megfér együtt bogár, virág, madár, és mindenfajta szabálytalan teremtmény, még ha csak ideiglenesen lakik is nálunk.

A papagájok négy-öt nap után aztán leköltöztek J. mamához, mert nem kockáztattuk a macska-madár konfliktust, és mert gondoltuk a falusi levegő és egy harmadik sárgahasú csőrös társasága jót tesz majd nekik. Be is költöztek a koedukált ketrecbe Lóri mellé. Két fiú egy lány, női szempontból ideális felállás.
Talán azt is mondtam, hogy a kékhasú lánypapagáj hasán hatalmas, ismeretlen eredetű daganat volt, amiről meg voltunk győződve, hogy tumor - habár a viselkedésén és lelekesedésén mindez nem látszott. Jó nagy tumor, még a toll is megkopott azon a helyen.

A papeszok nyáron és ősz elején az eresz alatt laktak, télre beköltöztek a konyhába. Karácsonykor, J. mamát meglátogatva csak azt láttuk, hogy a kékhasú pocakjáról eltűnt a tumor... A falusi levegő és a stresszmentes élet, ugye.

Aztán a múlt heti látogatás alkalmával óriási meglepetés várt: a kis kékhasú letojt. Hét kis tojást pottyantott a koedukált ketrec egyik sarkába! A kicsik és anyukájuk jól van, az egyik már ki is kelt, csupasz, körömnyi, csukott szemű kis poronty hatalmas méltatlankodó csipogással. A másik hat még vár a sorára.

A már megszületett kicsire apukája és anyukája közösen vigyáznak főleg, ha idegen hang hallatszik a helyiségben. Lóri, a papagájhárem másik tagja kicsit most kiszorult az édeshármasból.

Kérdeztem, melyik lehet a papa, J. mama azt mondta, hogy biztosan a kékhasú eredeti párja, hiszen együtt vigyáznak az utódokra, másrészt pedig Lóri hullámospapagáj, a kékhasúék pedig törpék. Úgyhogy az történt, hogy ki tudja milyen körülmények hatására fellángolt a házastársi szerelem, ez nem is vitás.

Talán a falusi idill, a természet közelsége, a stresszmentes élet, a szeretetteljes légkör - de lehet, hogy a harmadik, a vetélytárs jelenléte ébresztették fel a rég elhalványult érzéseket és a mélyre temetett szenvedélyt. Ah!
Azért, emberek, ez gyönyörű. És mindez ebben a hosszúra nyúlt télben, holott sehol egy napsugár. Míg mi, emberek folyton a mentségeket keressük, duplikáljuk a depressziónkat, érzelmi impotenciánkat odavagdossuk egymás fejéhez, ezek a papagájok vígan döngetnek, hát nincs igazuk? Példaadó, komolyan. Éljen a madárszerelem, nincs oda a remény, a világ meg van mentve!

2010. február 20., szombat

Singas Project: This is Theatre Honey

A Singas új lemezére több mint egy évet vártunk, és még most sem vagyok benne biztos, hogy legális úton meg tudnám szerezni.

Emlékszem, az első albumot (Merry Go Round) egy pécsi klubban vettük át a pult alatt. A másodikat (Yolife) na jó, boltban vettem. A harmadik meg illegális példány. Egyelőre. Mihelyst nem egy univerzumot kell átkutatni azért, hogy hozzájussak, veszek egyet, mert nagyon tetszik a dizájn is.

Igen, a Singas valami olyan összművészetet produkál, amiben a zene csak egy az alkotóelemek közül. Videóművészet, grafika, muzsika, az egyéniség varázsa - nagyjából ebből áll össze a produktum.

A This is Theatre Honey (Ez színház, bébi) már a címével felhívja a figyelmet arra a végletekig vitt performativitásra, ami a zenekar, de különösen az énekes sajátja. Ettől nem lehet eltekinteni, különben a zene is és a megjelenés is meglehetősen mesterkéltnek fog hatni. Más szóval a mesterkéltség, a szofisztikáltság stíluselem, olyan adalék, amivel, bár leginkább dzsessz-zenekarnak titulálják őket, a banda - egyébként bevallottam - erős szálakkal kötődik az alternatív zenei irányzatokhoz. Az alternatív hangzásra és zenei világra jó példa a nem popos de nem is dzsesszes énekstílus és a prózai szövegmondás keverése, a sok elektronika, a disszonáns futamok és a nem hagyományos zenei szerkesztés. Mindez persze nem kategorizálás, hiszen ugyanezek a jegyek akár a free jazz vagy a fusion, esetleg a crossover műfajába és besorolhatnák a zenekart.

A nem besorolhatóság jelen esetben érték. És bár igaz, hogy az előző két lemez poposabb-dzsesszesebb (mondhatnánk, hallgathatóbb és könnyebben megszerethető) volt, a This is Theatre Honey mégis, pont a sokszínűsége miatt talán a legkimunkáltabb album eddig. Megtalálhatóak rajta például a jellegzetesen Singasos-hangzású dalok (Broken Sunglasses), a pszichedelikus eszméletvesztések (Barfly) és a klasszikus jazz hagyományaihoz való kötődés is (Cry me). Ez a legutóbbi jellegzetesség, mármint a hagyományos dzsesszhez való kreatív viszony talán az egyik legizgalmasabb módszere, vonása a zenekarnak. A korábbi lemezen már hallhattunk Dinah Washington-betétet, itt pedig a Cry me a river c. (Ella Fitzgerald előadásában népszerűvé lett) Arthur Hamilton-szerzemény repríze szinte semmit nem tart meg az eredetinek, csak a szöveg egy részét, és remek, kreatív újradramatizálása a dalnak; az elvárható melankolikus blues hangulatban indul, majd átcsap egy természetesebb, naturalisztikusabb zenei-recitatív őrjöngésbe.

A lemezen a korábbiaknál több a hangszeres rész, főként a szaxofon-elektromos zongora páros hangzása dominál, ami felerősíti a szintén Singas-specifikus retrós-klubos hangzást és hangulatot.

Lenny Kravitz mondta egyszer, hogy csak olyan zenét érdemes hallgatni, ami elsőre nem tetszik. A This is Theatre Honey elsőre nehezen emészthető, remek lemez, csak kitartóaknak ajánlom.
Pontosan és találóan olyan (ahogy olvasom) mint egy "wall street-i bankár fején egy zöldre festett hajtincs".