Régen, kamaszkoromban minden ésszerűség és bátortalan szülői tilalom
ellenére sokat éjszakáztam. Részben azért, mert akkor csitult el a
szüleim folytonos veszekedése, de ami ennél is fontosabb, úgy éreztem,
az az egyetlen olyan időszak - a lefekvés előtti pár óra - amikor meg
tudok szabadulni a nap közben rám rakódott lelki mocsoktól. A
hülyeségtől. Az idiotizmustól.
Ez az egyedüllét időszaka volt.
Vannak, akik egyszerűen nem látják be, hogy az embernek (bizonyos
individuumoknak) igenis szüksége van az egyedüllétre. Akár magányosak is
mindeközben, akár nem.
Mára a világ mind jobban ránk telepszik. Mindenki akar valamit.
Mindenki mond valamit, integet, csápol felénk, interakcióban kell
létezni, egyre nehezebb megtalálni a békés, magunknak való perceket.
Olykor szinte lehetetlennek érzem.
Ennek eredménye a halmozódó, egyre inkább lerakódó düh és gyűlölet. A
'mindenki hagyjon békén' mizantróp érzése. Az idegesség. A feszültség. A
csalódás.
Másik részről pedig az esetleges aggodalom, hogy az erre vágyó ember
magányos és meg akarja szakítani éltető kapcsolatát az emberiséggel.
Pedig dehogy. A magunkkal töltött idő hiányzik, és ez nem is biztos,
hogy fizikai egyedüllétet jelent, mert alkalmanként, egyéntől függően
beleférnek azok a személyek, akiket a részünknek, a felünknek tekintünk.
Sőt. Sőt! a csudába is.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése