Hazugsággyár

Figyelem! A következő bejegyzés munkával kapcsolatos, nyomokban cinizmust, iróniát, sőt, szarkazmust és kritikát is tartalmaz, ezért a szerző szándéka ellenére sértheti egyesek jóérzését, illúzióihoz és idealisztikus világképéhez való jogát.


Igazgatóválasztás van minálunk.

Ez legeslegelsősorban egy csomó adminisztratív teendőt jelent, például nekem, mert most átmenetileg (egy évre kisfőnök) lettem. Ez a pozíció megfosztott az édes félrevonulás lehetőségétől, és előtérbe tolt engem olyan helyzetekben, amikben nem kívántam volna előtérben lenni. Nem, nem azért nem kívántam volna, mert nincs véleményem vagy mert nem vagyok felelősségvállaló típus. Éppen ellenkezőleg!

Ez a döntés (amire akkoriban még nem volt lehetőségem nemet mondani, na nem mintha ez mentség lenne persze) sokakban az édes megnyugvás érzetét keltette, másokban az irigységét - ez utóbbiak szerintem nem tudják mit beszélnek (egyébként nem beszélnek), de mindegy.

Négy igazgatói pályázathoz kellett kérdéseket intézni egy határidőre, majd ugyanazokat a pályázatokat értékelni egy másikra, jövő héten egy harmadik határidőben mindezt kiértékeljük, aztán szavazás. Mindenki úgy tesz, mintha mindez számítana. Ha nem történik meg ugyanis az egyeztetés egyeztetésének az egyeztetése, akkor ugye sérül(het) a nyilvánosság és a demokratikus elvek.

Egy szó, mint száz, ezekben a mikroközösségekben nagyon szépen nyilvánvalóvá válnak a rendszer hibái ahogy az is, mennyire nem tudunk bánni a demokratikus jogainkkal még olyan egyszerű szinteken sem, mint a véleménynyilvánítás.
Az általam írandó beszámolóhoz például szükségem lett volna a csapatom véleményére. A csapatom tagjai azonban nem nyilvánítottak véleményt, vagy azért, mert képtelenek voltak értelmezni a(z amúgy elég könnyen érthető, és valljuk be, eléggé átlagos szinvonalúnak és semmitmondónak tartható) pályázati szövegeket, vagy mert - ahogy mondta is egyikük - ő majd a titkos (!) szavazatával. Azaz addig ne várjak semmit, hiába is a közösség nevében kellene értékelést írnom, írjak csak valami semmitmondót és átlagosat, nem számít.

Hát nem is számít, persze. Ahogy a vélemény szabadsága sem. Hallom, ahogy azt várja valaki, hogy bárcsak lenne már vége, mindegy is, milyen eredménnyel. Vagy hallom, ahogy bizonyos körök már elkezdték (persze fű alatti) kampányolni a saját pártfogoltjuk mellett. Klikkek alakultak, furkálás és alattomos aláásás kezdődött.

Minderre mondhatnám, hogy természetes. Talán az is.
Nem ez zavar, hanem a jelenségben rejlő alattomosság. A látszólagos véleménytelenség, ami hiúságon, érdekeken alapuló elképzeléseket takar, de ha felelősségvállalásra kerül sor, elnémulnak a szájak. Senki sem fordul arccal a feladat felé.
Így történik, hogy a kollektíva nevében megírt értékelés valójában az én tapasztalatlan véleményem. Az enyém, aki képzetlen vagyok oktatáspolitikában, iskolastruktúrában, vezetésben, sőt, viszonylag tapasztalatlan vagyok a közoktatásban, pláne, ami egy szakképző intézményt illet. Nem tagadom, nem szégyellem - nem is biztos, hogy ennél képzettebb leszek valaha. Nem szándékom, a feladataim és az ambícióim mások.

Elindult a hazugságlavina tehát, én is löktem egyet rajta. Nem biztos, hogy számít, talán már ezt a kört is lefutották. De igazán ez sem vigasztal. Legalább nicht vor dem Kind...