A Pécsi Tavaszi Fesztivál
keretében került sor a Nemzetközi Jazz Hétvégére. Mint manapság minden
kulturális esemény, persze ez is az EKF2010 projekt logójával zajlott,
úgyhogy a moderátor nem is habozott megemlíteni, hogy a jövő évi
(ötödik) zenei hétvége talán már nem is a POTE Aulában, hanem az új
koncert- és konferenciaközpontban kerülhet megrendezésre (úgy legyen,
ámen, csendesen mosolyogtunk).
Panaszra egyébként nem lehet okunk, potom áron (1500-1900 Ft)
lehetett hozzájutni a duplakoncertekhez, köszönhetően a jó szponzoroknak
meg tudomisén kiknek, még az sem nagyon zavart, hogy mindenhol az OTP-t
látom. Igazán nem mindennap mehet az ember szinte ingyér' nemzetközi
sztárokat hallgatni (egy jobb koncert 10-12 ezret taksál, ami nagyjából
alsóközép ár).
A három estés rendezvénysorozaton Szakcsi + Rhoda Scott, Leroy Jones + Mezzoforte, illetve Harcsa Veronika és Matt Bianco párosításban lehetett élménykedni. Így utólag visszatekintve talán jobb választás lett volna Szakcsi meg Rhoda (a Mezzofortét is szívesen láttam volna).
Este hétkor kellemes csalódással konstatáltam, hogy nemcsak a
középkorosztályt vonzzák a kulturális események, hanem a fiatalokat is
(ennek eddig, bevallottan közellátó szemüveggel, nyomát nem nagyon
láttam). Harcsa Vera
közönsége nem a kemény jazz fetisisztákból áll, de nem is a plázajárók
népéből. Ezeken a hasábokon korábban már írtam róla, tudom, bár
bevallom, a tegnapi estén nem sikerült felidézni, annak idején mi
tetszett benne. Talán a szabadtér, talán az, hogy csak félig
figyeltem... nem tudom.
A jelen, kicsit több mint egy óra elég felemásra sikerült - persze
ezt készségesen annak tulajdonítom, hogy részemről csak marginálisan
szeretem a langyos hangulatdzsesszt (ami talán inkább pop), és azt is
csak lemezről. A Harcsa-kvartett az új lemezről játszott "elegáns
vokális dzsesszt" (ahogy a műsorfüzet írta), amit az ember szívesen
elhallgat egy üveg bor mellett ücsörögve, de kevésbé kellemes élmény
mindez egy hét tagú yuppie család mögött ülve, akik egyértelműen (a
feleségek miatt) Matt Bianco miatt jöttek.
Harcsa hangja és hangszerelései iszonyú kimunkáltak, zenészei
(kiemelve a zongorista Blaho Attilát) fantasztikusak. De mégis, ez
kevés. Harcsa azt a fajta pózolós, entellektüell zenét játssza, aminek a
hangulatát fejbólogatva át kell venni, de beindulni rá igazán nem
lehet. Nem csak azért, mert a számok túlnyomó többsége drámai, legato
meg moderato 'mondanivalós' szöveggel, hanem azért is, mert az élményt
alapvetően meghatározza Harcsa finom(kodó), angyali személye, aki
lengedezve, balettozva gesztikulál, artikulál.
Dee Dee Bridgewatertől (is) tudhatjuk, a dzsessz fontos eleme a
performansz, a szórakoztatás, ami a műfajok határán egyensúlyozó előadók
megjelenése óta (Michael Bublé, Diana Krall, Norah Jones, stb.)
kiveszni látszik a műfajból. Ennek egyik következménye, hogy a dzsessz
műfaja kitágult, immár oda tartozónak tarthatjuk a smooth és populáris
dzsesszzenéket is.
Harcsa ráadásul nem nagyszínpadi előadó, egyáltalán nincs karizmája,
nem tudja megszólítani és elragadni a közönséget, rengeteg modorosság,
gátlás van a megszólalásaiban (csak egyet idéznék: "de jó is ez a kis
fény a közönségen, végre láthatjuk, hogy kikkel is állunk szemben").
Apró, vékony lány, akivel kapcsolatban az az ember benyomása, hogy
mindig ugyanolyan, ugyanabban a tökegyszerű drapp hálóingszerű ruhában
középen elválasztott angyalszőke hajjal - hajlong, csukott szemmel és
zárt személyiséggel énekel... az a fajta, akit az embernek még
kritizálni sincs kedve, nehogy összetörjön. Egyetlen ereje az egyenletes
színvonalban (amit én amúgy monotóniának értelmeztem) rejlik.
Harcsa tökéletes ellenpontja volt a brit Matt Bianco-zenekar,
középen a másfél méter magas, de hihetetlenül karizmatikus, energikus
és sármos Mark Reillyvel. Ők is a populáris dzsesszt képviselik, de
annak latinos, szambás, bossanovás, latin popos irányzatát - a
koncerteken bölcsen felhasználva persze a nyolcvanas évekbeli
slágerlistás népszerűséget. A zenekar csúcspontja szerintem a Basiával közösen készített Matt's Mood
című lemez - de ezen a koncerten erről az albumról (Basia hiányában)
szerencsére egyetlen dal sem hangzott el. Szerencsére, mondom, mivel a
jelenlévő női vokalista (akit Hazelnek hívtak, de a teljes nevére
rákeresni nem látom értelmét) fényévekkel lemaradt a lengyel származású
latinista hölgytől (akinek a családban több komoly elkötelezettje is
akad).
A
Matt Bianco remek hangulatot teremtett a bossa, samba, salsa és rumba
ritmusokkal, és még amiatt sem zavartatták magukat, hogy a svung sokszor
a hangzás rovására ment: az első fél órában például össze-vissza
erősítettek, halkítottak, hol a szinti volt túl hangos, hol a vokál.
Ráadásul a háttérénekesek, sőt, maga Mark is irtóztató hamisságokat
produkált - mindez persze cseppet sem zavarta az időközben (Harcsa
Verába belefáradt) táncra perdülő népeket.
Tulajdonképpen engem sem zavart annyira egyébként, hiszen élményre
vágytam végre, energiára, ritmusokra és örömzenére. Talán Basia remekét,
a Half a Minute-et,
na, azt nem bíztam volna a szőke vokalistára... többek közt azért sem,
mert felerősítette bennem, amit már korábban is sejtettem - a minőségi
pihenésre előre rá kell pihenni. Ördögi kör ez, kérem.
(Az este legjobb része és legmarkánsabb tartalma egyébként az volt,
hogy utána hajnalig elemeztük az élményt. Hiába, az ember mégiscsak
leginkább szóra vágyik.)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése