Ünnepek ünnepe

Ezeken a hasábokon már megosztottam a nemzeti ünnepekkel kapcsolatos kételyeimet egyszer, amikor tavaly, munkahelyi feladatként műsort kellett produkálnom. Ismétlem, feladatként. Magamtól eszembe sem jutna ilyesmi.

Az idén most más hasábokon osztottam meg a felháborodásomat. Most jött el az a pillanat, hogy végletesen, végzetesen úgy érezzem, hogy a hallgatás egyenlő a cinkossággal, a felelősség elhárításával és a menteget(őzés)sel. Iskolai műsort csinálni nemzeti ünnepen nagyon nagy felelősség.

Manapság divatos szidni az ifjúságot, hogy semmit nem jelent nekik a haza, az ünnep meg a nemzet fogalma, nincs bennük lojalitás meg magyar identitástudat. Teljesen meg tudom érteni. Még csak nem is hibáztatom őket. Sőt, megkockáztatom, hogy ez, és a szélsőjobboldali eszmerendszer egyre népszerűbbé válása között nagyon is szoros összefüggés van. Nincs ugyanis alternatíva és/vagy "jobbikék" sokkal erőteljesebben képesek kommunikálni a saját semmijüket, míg mi, az esetleges másik oldal, csak bénázunk.

Ha szorosan értelmezzük a kérdéskört, bennem sincs magyarságtudat és a nacionalizmusnak szikráját sem érzem. Emlékszem, ezért is volt bennem szörnyű sok kérdőjel a nemzeti ünnepi műsorral kapcsolatban. És így utólag nagyon is büszke vagyok a meg nem között kompromisszumokra és arra, hogy egy határozott koncepciójú, általános fogalmak mentén mozgó, kifejezés- és gondolatvilágában is fiatalos, korszerű műsort sikerült csinálnom. Strapás volt, de megérte, a gyerekek igazoltak.
Ez, a szó hagyományos értelmében egy abszolút antinacionális műsor volt. Nem engedtem Himnuszt, Szózatot, 12 pontot, és kitiltottam a Kárpátia A magyar föld nem eladó című számát is. Iskolánk kórusvezetőjét örökre megbántottam. Az egyik szünetben kifejtette, aggályosnak találja, hogy manapság a fiatalok nem tanulnak hazaszeretetet, sőt, ezt valamiféle szégyellnivaló dolognak tartják.
Mondtam, a műsoromnak semmi köze ehhez. A műsorom nyitott és szabad. Lehet utálni is. Szívem szerint a kiöltözést sem vártam volna el, pláne a kokárdát, amit személy szerint soha nem hordok.

Nos, az idén, vetésforgóelv alapján más csinálta a műsort. Az eredmény gyerekriasztó lett. Pontosan az ellentéte annak, amit erről a műfajról valaha is képzeltem.
Kezdetnek félénk exkuzé, hogy a Himnusz és a Szózat "merész értelmezésben" hangzik majd el. El is hangzik, a merészség azonban csak annyi, hogy az eredeti kotta alapján, a megszokotthoz képest andante (vagy legato) helyett allegróban halljuk - szintetizátor-kísérettel. Majd következik több Petőfi- és Arany-vers, Petőfi naplórészletek. Mindezt konferansz-szövegrészek fűzik össze, amiknek csak az első 20 percben témája a konkrét ünnep, a fennmaradó fél órában az egész inkább hasonlít egy Orbán-kampányfilmre archív felvételekkel béna szalagavatós palotástáncról, kurucmúzeumról és magyarországi és budapesti tájakról. Két maníros szpíker próbálja belénkplántálni, hogy magyarnak lenni szép és jó, hogy "édes gyönyörűség", hiszen nyelvünk csodaszép és gazdag, tájaink csodásak, sok-sok tehetséget adtunk a világnak zenében, technikában-tudományban és irodalomban. Móricz, Ady, Babits - puffognak a közhelyek. Tehetségeink sorából nem maradhat ki iskolánk két versíró büszkesége sem. Az egyikük talpig zöld népi ruhában gyíkszerű smikben az imént népdalt is énekelt (mert az echte magyar) - fejhangon (mert az autentikus) és hamisan (mert az...).

Rémülök. A nézőtér soraiból fojtott röhögés, észreveszem, hogy páran figyelnek, mit szólok. Egyedül ülök egy sor szélén - nem disztingválok. Fogom a fejem. Arra gondolok, hogy "nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek".

A végén kellemetlenül gyér a taps.
És akkor a gratulációra váró szervező előtt toporgunk zavartan. Na, majd én megmondom - kezdem - az a helyzet, ez pont olyan műsor volt, amitől örökre elmegy a kedvük majd minden iskolai rendezvénytől.

Disztingvált, türelmes ember vagyok egyébként. De már elmúltam harminc, lehet, hogy itt az ideje, hogy ne csak a blogban legyen nagy a pofám. Arra gondolok, mit gondol majd rólunk az ifjúság (amíg egyáltalán gondol valamit), ha minderre, amit láttunk, rábólintunk. Hogy kollegialitás és tárgyilagosság ide vagy oda, a kedden hozzám intézett kérdésekre (mert kérdeznek, s örüljünk, amíg ezt teszik!) meg fogom mondani, hogy hölgyeim-uraim, ez egy kalap szar volt. Ne nyeljenek le mindent, amit le akarnak tolni a torkukon. Arra gondolok, mennyit hibázunk generációról generációra, hogy gyáva, önállótlan, bólogató, minőségtudatlan utódokat hagyunk magunk után, olyan embereket, akiket csak az udvariasság és a megszokás mozgat.
Lehet, hogy botrányt kavarok. Lehet, hogy csak vihart a biliben. De "nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek" - ahogy a sokatlátott író mondta.