Bocsássatok meg nekem, ó embertársaim, hogy helyettetek a betűkre pazarolom az időmet.
A pillanatok szentjánosbogár-életében csakis a betűk szórakoztatnak
el, tesznek boldoggá és adják meg a kettesben levés intimitását és
szerelmes magányát - az együtt fekvés, együtt kelés örömét, a tökéletes
harmóniát, a gyógyírt a bánatra, a simogatást, az újjászületés
lehetőségét a totális pusztulás után, a reményt a máról a holnapra.
Hiú, önző és akaratos viszony ez, tudom. Úgy tapadunk egymáshoz a
betűk és én, mintha egy izzó vassal sütötték volna a bőrömbe őket - vagy
engem az övékbe. Rájuk tenyerelek, testemmel fedem el őket , majd
közösen lángoszloppá változunk és lángolunk, lángolunk talán az idők
végezetéig.
Metonimikus viszony is ez, hiszen a betű csak a porhüvely, ám a
rajongás valós tárgya, a gondolat pedig a lélek, ami csak száll, száll a
felhők fölé, amíg csak ki nem húny az idea örök lángja a
halhatatlanságban, vagy amíg olyan messze nem kerül tőlünk, a nyomorúság
földi helytartóitól, hogy szabad szemmel már észre sem vehetjük, s
szárnyaszegett karjainkkal már nem inthetünk utána.
Bocsássatok meg hát, hogy hanyagon rátok legyintek; máshol van az én hazám, ó én próféta lelkem, az életem is máshol van...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése