Susan Sontag írja A tragédia halálában, hogy a tragédia a világ kibékíthetetlenségét demonstrálja.
Ha ez így van, akkor világos, hogy miért nincsenek ma tragédiák. A
világ ugyanis, úgy tűnik, kibékíthető. Elég egyszerűen, néhány
mondattal. A tragédiához pedig tényleg kell valami örökös
elégedetlenség, összeférhetetlenség, a magunk és a körülöttünk történő
dolgok folyamatos megkérdőjelezése. A nem-belenyugvás.
De az ember manapság nemcsak hogy a kérdőjelezésig nem jut el, hanem egyáltalán, már nem is kíváncsi magára. Kertész kérdezi a Valaki másban,
hogy "az élet erkölcsi minősége - a törekvés, hogy jobbak legyünk -
kategória-e még egyáltalán, amelyen érdemes még gondolkodni - vagy
Tolsztojjal véget ért az ember belső kultúrája?"
Nagyon úgy tűnik, hogy igen, véget ért.
A tragédiához még cselekvés is kell. A cselekvéshez pedig indíttatás
és/vagy düh. (Sontag szerint a tudatosság hiánya, de ezzel nem
feltétlenül értek egyet.) Ahhoz pedig a helyzettel (akármilyen áporodott
helyzettel) való szembeszegülés. Melyik érdekesebb és építőbb; egy
cselekvéstelen, eseménytelen tragédiát végignézni, vagy egy olyat,
amiben egymásnak feszülnek az opciók...?
A drámatörténetben az tragédiát felváltja a metadráma, az abszurd
vagy kinek mi. A kultúra mindig dramatizálja önmagát - mondja Sontag.
Meg mi is. Úgy, ahogy vagyunk.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése