Játékpisztoly volt, persze, de nagyon élethű - tárral, lőszerrel, ki is kellett biztosítani, kattant, mint a filmekben. A fiú arra készült, hogy ha majd megjön a barátja, akit várt a megállóban, hogy - feltételezem - együtt menjenek iskolába, lelője őt.
Le is lőtte. A szemem láttára.
A fiúnak, bár gyerekarca volt (és mosolygott is rám, mert miután megkérdezte, elment-e már a busz, láttam, mire készül), tükröződött valami férfias-felnőttes keménység is a tekintetében.
Arra gondoltam, mit szólna a látványhoz egy hasonló korú, de jól szituált, rendezett családból származó, világosabb bőrszínű fiú.
Hát... utálná. A megvetésének az oka pedig az lenne, hogy irigyelné a játékpisztolyért, amit neki, a liberális-pacifista szülei soha nem fognak megvenni, mert mélyen ellenzik a férfiasság maroklőfegyverek által való reprezentálását.
Gyerekek...
Vajon hogyan szorult belénk ennyi irigység, ennyi utálat és a fegyver iránti vágy. A vágy, hogy mindannyian a világ urai legyünk.
Nemrégiben megkérdezte tőlem valaki, mit tegyen a tíz év körüli gyerekével, aki otthon cigányozik, zsidózik és buzizik. Az iskolából hozza - mondja - otthon ilyet nem hall. Már mindent megpróbált, magyarázatot, kérlelést, szigort, észérveket.
Nem tudom. Túl sokszor hiszem, hogy a gyűlölet az erősebb...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése