Jelenleg úgy érzem ugyanis, hogy nem létezem.
Még mielőtt az individualisták rám szállnának, hogy ez csakis az én hibám, gyorsan elismerem, hogy igazuk van. Az én hibám. Egy nyomi vagyok. Egy lagymatag paca. Egy lehugyozható csalán. Jelenleg. (Na, de nem káromkodom, mert még a végén rámszól a gondviselés.)
A most következő fejtegetés közben illuzionistáknak szeretném jelezni előre, hogy nem, az életben semmiféle örömforrás nem egyenlő és azonos értékű a megváltással, sem pedig az élet nevű game exit billentyűjével. Sőt. Minél jobban megvan valakiben az igazi örömre és a boldogságra való képesség, annál élesebb szemmel tudja megítélni, hogy mekkora trutyiban fetreng éppen. Éppen most vagy mindig és állandóan.
Ha engem kérdeznek, a túlélési potenciált és az időben nagykorúvá válás esélyeit nagyban növeli az, ha az ember még időben padlóra kerül egy párszor. Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy tiporjon csak meg mindenkit az élet, ahogy csak bírja... az úgyis jön majd magától. Minden kutyának megvan a maga úthengere. Csak azt mondom, hogy ha még időben éri az embert egy-két kihívás, akkor 30 éves korunk után már biztosan nem lepődünk meg annyira azon az egyszerű tényen, hogy az életünk, hacsak nem csinálunk vele valamit, egy nagy büdös Stepford marad. Egy rakás magyarázkodás meg 'mintha'.
Azért (gondolom én) bizonyos dolgokat muszáj bevallani magunknak. Például azt, hogy a helyzetek mindig új és új értelmezést igényelnek. Hogy az emberek változnak. Hogy mindig és mindig másra és másra van szükség. Rugalmasság - ez lenne a kulcsszó.
Én már elmúltam harminc, és eszem ágában sincs mentegetőzni. Tudomásul vettem, hogy bizonyos vonatok elmentek. Nem lesz már újra normális és jó hangulatú 16. szülinapom, a szüleim nem fognak nekem lakást venni, sőt, táncolni sem fognak az esküvőmön, nem fogok újra érettségizni matekból, hogy jobban sikerülhessen, stb. (Ezek csak példák, de a biografikus olvasók mazsolázhatnak rajta nyugodtan...)
Manapság divatos az infantilizálódás, amit leginkább az előbb említett következtetések levonásának, belátásának alapos hiánya jellemez. Kéztördelő sajnálkozás az elmulasztott lehetőségeken. Egyszerű, mondhatni közhelyes hétköznapi problémák felnagyítása, dramatizálása, a felettük való kesergés. Tizenéves lelkiállapotok. A másokkal való mániákus törődés, ajnározás, ami kizárólag arra jó, hogy a saját magunk háza táján ne kelljen körülnézni. Egyszerű dolgok mögé csodálatosan sötét titkok odaképzelése. Negédes lelki kalandozások - lélek és kaland nélkül. 'Jófejség'.
Mindenki jó fej, de tényleg. Hátborzongató.
Kellene valami bizonyosság arra tehát, hogy létezem.
Lehet, hogy a bizonyosságom az, hogy utálom ezt az egészet. Hogy hányok tőle. Hogy nincs lelkiismeret-furdalásom, amikor kimondom, hogy "haragszom", "utálom" vagy hogy "szarok rá". Bizonyosságom az is, hogy nem teszek úgy, mintha a jellemhibáim nem léteznének. Tudom, hogy sokszor hisztérika vagyok, hogy utálom a hazugságot, hogy mindig a túlbonyolított nehezebb utat választom és még makacs is vagyok. Hogy az igazságérzetem hatalmas, és hogy a szarakodás meg a mellébeszélés még akkor is nagyon idegesít, ha közvetlenül nem érint. Sőt, azt is tudom, hogy hetek óta ugyanazokon a problémákon forgolódom - de nem vagyok hajlandó azt mondani, hogy nem érdekelnek, mert az nem igaz.
Szóval. Az a helyzet, hogy a király pucér, és jó nagy segge van.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése