Re: Poszt 2.

Szóval ott tartottam, hogy megnéztem A démon gyermekeit.
Hát, sokan erre azt mondták (mondták volna), hogy ugyanolyan, mint a többi Pintér-előadás, már előre prejudikáltam, hogy majd a szakmai beszélgetésen is mindenkinek az lesz a baja, hogy már megint az énekbeszéd, már megint a stilizálás, már megint a férfi-női identitások és szerepek összekeverése és a többi. És őszintén remélem, hogy végre hallom Pintért is nyilatkozni erről. (Erről majd később...)
 
 
 
        Az egészről egyébként a barátném, V. jutott eszembe, aki egyszer, még az egyetemen, részt vett egy "amatőr", közösen írt színházi projektben, ő volt az indiai táncos. Tökéletesen hozta a formát, a mozdulatokat, megragadó volt és tehetséges, őszinte és szép. Jó volt látni. Aztán a másik barátnőm, T., miután megnézte, komolyan kétségbe esett, hogy hogyan próbálkozhat V. az indiai táncossal a kvázi-színpadon, amikor dunsztja sincs, hogy az adott kézmozdulatok és fejtartások mit is jelentenek pontosan. Mondtam neki, hogy szerintem tök mindegy itt és most, mert a nézők sem tudják - talán még azt sem, hogy ezek a gesztusok egyáltalán jelentenek valamit. Ami ide van téve nekünk, az a forma, ami az adott helyzetben teljesen jól működött.
   
  Mindez Pintér "nyitótáncáról" és "nyitóénekéről" jutott eszembe, ami egészen megdöbbentően "női" és "démonanyás" volt.
 
        Erről az előadásról egyébként csupa rossz kritikát olvastam, párhuzamba vonták itt a felmelegített káposztától kezdve mindent, meg leírták, hogy mennyire szórakoztató és vicces, stb. Az azonban tény, hogy új színészek vannak, nagyon jó, fiatal színészek, akik nyilván jó szemmel lettek kiválasztva ide, ebbe a társulatba. És megint azt éreztem, mint a többinél is, hogy rángatnak a röhögésből át a sírásba és vissza - és azt is, hogy van itt valami nagy-nagy titok, ami borzalmasan érdekel engem, de az valahogy annyira szent és intim, hogy nem merem firtatni még gondolat szintjén sem.
        És akkor elérkezett a szakmai beszélgetés másnap (ahova ellógtam a suliból persze) Novák Eszterrel, Kárpáti Péterrel, Tompa Andreával és Kukorelly Endre is ott volt. Ahogy vártam, jöttek az életművel, a szekvenciával, meg a ("regényként") összeolvasással, stb. És én már évek óta nem igazán értem, hogy milyen becsípődés az, hogy sorozatnak tekintünk valamit, ami nem is biztos, hogy az. Mert tény, hogy PB ír, rendez, (fő)szerepel, valamint az életéből táplálkoznak a történetei (dehiszen mindannyiunkkal így van ez), de nem gondolom, hogy csak egymással összehasonlításban lehet ezeket az előadásokat (meg)nézni.
        Fő kérdés az volt egyébként, hogy hovatovább, mi lesz, ha Bélának elfogynak az élményei, mi lesz, ha befullad ez a "Pintér-stílus", neadjisten, "Pintér-iskola", amit a fiatal, új színészek is tökéletesen elsajátítottak... Mi lesz továbbá, ha a társulat egyszer csak fellázad, mert mindig csak a Béla játszik, mindig ő rendez, és főszerepel, és mi lesz, ha egyszer a színészek elkezdik kikövetelni a nagyobb szuverenitást.
   
     Nos, akármilyen diktatorikusnak is tűnik ez a társulati struktúra, meg kell mondjam, soha nem láttam egyetlen előadásban sem ennek a "terrornak" egyetlen halvány jelét sem. És szerintem ez a lényeg. Amikor pedig - a titkokat kicsit feszegetve - ősszel megkérdeztem Enyedi Évát a Sütemények királynőjéből, hogy ő, mint színésznő (és szuverén, kreatív, erős, határozott egyed - tettem hozzá magamban) ki tud-e teljesedni művészileg és emberileg, azaz nem érzi-e megnyirbálva az alkotói szabadságát, a válasz egy határozott nem volt. És én nem kérdezősködtem tovább.
 
        A beszélgetésen egyébként ott volt Pintér is, aki civilben egy görnyedt hátú, ráncos, és gondterheltnek tűnő ember. A fent felsorolt felvetésekre olyanokat mondott, hogy "hát még nem tudom", "most így látom jónak", "most ezek a témák érdekelnek", stb.. Igaza van, mert sok év múlva lehet, hogy nem a Parasztopera lesz a társulat munkájának alfája és omegája, és lehet, hogy még évekig nem jön falat rengető új ötlet, de dolgozni addig is, mégiscsak kell. Mert muszáj. "Szakma" vagy szakma ide vagy oda.
 
PS. Aztán tegnap láttam a helyi tévében, hogy nem ment el a díjátadóra, ahol megkapta a legjobb férfi alakítás díját. Jót vigyorogtam ezen. És azt is megtudtam, hogy Mohácsi János megrendezi a Parasztoperát Kaposváron, ami még egy lépés a Pintér-darabok társulatról való leválásának útján. Kíváncsian várom, mi lesz ebből.
 

Re: POSZT 3.

Az öreg hölgy látogatása volt a pénteki program, a kakasülőn ültünk, ami gy. szerint körülbelül olyan, mintha az ember felülről nézné a tévét.
        Jó régen láttam már Zsótér-előadást, és régen is hallottam róla, amit az utóbbi időben hallottam, az is arról szólt, hogy bár ő a magyar alternatív színház emblematikus alakja, az úttörő, ráadásul majdnemszintehogy az egyetlen, akit a magyarországi fiatal színháztudomány (s jeles képviselői) a 90-es években hajlandó volt kritikai vizsgálatnak alávetni - mára mégis inkább már klasszikusnak számít, meglett negyvenes pali, pulóverben és szolíd szemüvegben. Fiatalabb pályatársai kellő mennyiségű irigységgel és előítélettel vagy tán inkább unalommal viseltetnek iránta nem utolsósorban azért, mert szabad(úszó), de struktúrán belüli, azaz kőszínházakban alkot és rendez, valamint nagy nevek versengenek a kegyeiért. 

 
        Nem tagadom, hogy ezt az előadást Ladányi miatt akartam megnézni, mert neki régóta nagy tisztelője vagyok, vagy mondhatnám, hogy inkább "elképedtje", Szegeden a Thealteren láttam először Horváth Csabával egy előadásban, és komolyan gondolkodóba estem, hogy ez a nő élőben létezik-e egyáltalán... azóta mindenkit elcipelek, ha hallom, hogy valahol játszik, aztán hol tetszik, amit csinál, hol meg nem, mert néha a nagy elképedtségem ellenére is csak azt látom, hogy mechanikus, gépszerű, rigid, és fegyelmezett, és nem találom benne az érzelmet vagy legalábbis az érzelemre hatót. De a teste, ettől függetlenül, mindig lenyűgöz, ha rideg, akkor rövidebb ideig, ha feszült, akkor tovább.
        Egészen profán problémáink voltak ezzel az előadással, például az, hogy túlságosan messze ültünk ahhoz, hogy belekerülhessünk a bűvös körbe. Láttuk ugyan a testeket, a mozgást, de az arcokat nem, és ezért kimaradtak azok a finom rezdülések, amik a szöveg és a zene nélküli helyeken is a drámát hordozák vagy hordozhatták volna. Ezért volt, tényleg, hogy csak a zenés jelenetek voltak mozgalmasak igazán - tán a többi is, de ott, ami leköthette volna a figyelmünket, azt pont nem láttuk.
        (Meleg is volt ott fenn, és mivel az első felvonás végén majdnem elaludtam, eszembe jutott a szegedi Szentivánéji álom, aminek a közepén szintén majdnem elaludtam, mert a második felvonás másból sem állt, mint ide-mászkálásból a barokkos erdődíszletek között. De ott és akkor azt gondoltam, hogy ez szándékos. Zseniális előadás volt egyébként.) Hallhattuk viszont az előadás végén, amikor a világosítók beszámoltak maguknak (egy-két-há'), és kikapcsolták a fényeket.
 

 
        Szóval szerettem volna közelről látni Ladányi Andreát, mert feltételezem, hogy fontos a tekintete azokban az ikonszerűen beállított képekben, ahogy meg-megjelenik a színpad szélén, elején, hátulján, mint a sátán, vagy Lucifer, az ördög a moralitásjátékokban, hogy végignézze, hogyan gördül le az a lavina, amit ő indított el. Néha beleszól. A szövegmondása pontos, acélos, koncepciózus, fegyelmezett, ahogy a testtartása is. Kár volt nekem ott és akkor, hogy csakis az arcára/-ba meg a merev derekába és vállaiba van sűrítve a figura, mert nem láttam elég jól, pedig néztem volna még.
        A díszlet zseniálisan csicsa volt, a zene meg vigyorogtatóan groteszk. Felfedeztem magamnak Friedenthal (Friedenthál?) Zoltánt, akitől már a Pintér Béla-előadásban is lehidaltam, annyira tetszett a mássága, a felismerhetetlensége és a megismételhetetlensége.
        A szünetben, amikor lemásztunk a kakasülőről a friss levegőre az emberek közé, hallottuk, hogy a nyanyák a színház előtt ecsetelték, hogy minden tetszik nekik, csak a zene meg a díszlet nem (nagyjából tehát, az ő fogalmaik szerint, gondolom én, marad a sztori). Igaza lehetett Zsótérnak tehát, amikor a József Attila Színházban az előadások előtt a/4-es papírlapokat tettek a nézők székére, ahol is leírták, hogy 'tisztelt hölgyeim és uraim, bár itt most a színészek furán fognak mozogni, néha lefekszenek a földre, és bugyuta dalocskákat fognak énekelni, azért kérem, ne veszítsék el a türelmüket, hanem várják ki a történet végét'. Ez itt elmaradt. Kár. Lett volna mit olvasgatni és min vigyorogni a kakasülőn a vonatottabb részek alatt.

 

Re: Poszt 1.

Elmentem szombaton arra a szakmai beszélgetésre, ami a POSZT elején az "elméleti felvezetést" volt hivatott képviselni, azaz még nem egy konkrét előadásról volt szó, hanem egy témát próbáltak volna körüljárni a felkért hozzászólók. Már a cím is eleve (A színház nyelve), de a jelenlévők névsora (Solténszky Tibor, Csanádi Judit, Schuller Gabriella, Bocsárdi László) még inkább azt a gyanút keltette bennem, hogy ismét csak valami "neszesemmi-fogdmegjól", azaz "mivel a színházról írunk, eleve okosak vagyunk"-típusú és hangulatú beszélgetésben lesz részem.
        Hát így is lett... Na azt azért az elején sikerült leszögezni, hogy a "színház nyelve" nem az elmondott szöveget jelenti, hanem beleértjük a képi, gesztusos, térbeli, díszlettel történő kifejezésmódot is. És, ahogy Perényi Balázs hozzátette, ráadásul egy adott színházi nyelv csak egy adott előadásra érvényes, mivel a következő előadás már nem pont ugyanaz a művészi produktum. (Hű... és akkor itt odakapcsolódhattunk volna a performansz reprodukálhatatlanságának kérdéséhez, no meg ahhoz, hogy a videóval rögzített színházi előadás akkor most vajon mi is... film? de nem tettük, nem kapcsolódtunk sehova.)
        Azt az újdonság erejével ható felfedezést is hallhattam, hogy bizony, a magyar színészek többségének kifejezésmódja (ami ugye szorosan a színházi nyelv egyik esszenciális alkotóeleme) még mindig a valóságra való reflektálás lehetőségét keresi, azaz, mondjuk ki, realista! Kérdés, hogy hogyan lehetséges így újfajta színházi nyelvet létrehozni kis hazánkban, ha a színházi populáció nagy részének egyszerűen fogalma sincs arról, hogy ez a lehetőség fennáll. (Szegény Sztanyiszlavszkij, a kritikusok mostanában annyiszor és annyira elkalapálják, hogy talán jobb lenne, ha valaki inkább ellopná a földi maradványait, nehogy elszédüljön odabent...)
        A délelőtt legszimpatikusabb figurája Csanádi Judit volt egyébként, aki legalább simán bevallotta, hogy már a fórum címadását sem érti, néhány, kollégái által felvetett kérdésre ("Ti, színházcsinálok, minek tekintitek a nézőt?" - S. T. sk.) pedig őszintén, tágra nyitott szemmel, kezét széttárva csóválta a fejét, hogy ezt nem tudja értelmezni. Felvetette viszont a szöveg előadásban elfoglalt funkciójának kérdését, ami mégiscsak legalább a témába vágott (bár ezzel megintcsak redukáltuk a 'nyelv' jelentését kissé) - sőt, odáig is sikerült eljuttatnia minket, hogy a színházi nyelvet, minden összetevője és azok együttjátszása ellenére azért nagy részben mégis csak a színészi játék dominálja. 
        Na, ezen a ponton Perényi Balázs tett egy óvatos kísérletet arra, hogy bebizonyítsa, hogy a szöveg azért mégiscsak fontos, mert minden színházi alakulat, nodemégazalternatívokésafüggetlenekis rendeznek - színpadra állítanak klasszikusokat ld. Krétakör Hamlet (hamlet.ws - ühüm, és tudom, hogy ő tudja!).
        Szegény Schuller Gabriella (aus Veszprém) nem nagyon jutott szóhoz, bár pár szóban azért próbálta volna elméletbe ágyazni ezt a vitát, mert hogy ez volt a tisztje neki. Idő, és valószínűleg jobb ötlet híján megidéztük hát Kékesi Kun Árpád (egyébként még élő) szellemét.
        Ezután felszóltalt még Tasnádi István, aki megint Zsótért szidta (mint novemberben Budapesten), majd pedig néhány néző, akik pedig a színházi struktúrát és a jegyelővételhez tartozó hosszú várólistát szapulták. Akkor aztán végleg elfogyott a cérnám és hazajöttem. Szombat délután két óra volt.
        Úgyhogy aznap sem lettem okosabb, csak legfeljebb megint meggyőződtem arról, hogy a "szakmai beszélgetésekhez" valamiféle szakma(iság) is kellene, hogy tartozzon. Vagy ha tarozik hozzá, akkor jó lenne, ha számomra ez kiderülne.

Balkezes fonák

Kedves egybegyűltek, tisztelt hölgyeim és uraim, barátaim, volt tanáraim, kritikusaim és hallgatóim!

Sokat gondolkodtam azon, hogyan is foghatnék bele ebbe az előadásba, ami nyilvánvalóan, a tulajdonképpeni témán túl, a felszín alatt a prezentációkészítés mikéntjéről, metájáról, fonákjáról, hátuljáról, és mindennek pszichológiai vetületeiről is szól majd, és amivel itt és most ismételten pozícionálni (vagy újrapozícionálni) kívánom magam a hazai tudományos diskurzusban.
Bevallom - és ezzel igazán nem a jóindulatukat akarom kivívni - nehezemre esett egy cca. 12-15 oldalnyi szöveget összeszednem, megszerkeztenem úgy, hogy az az ezen a konferencián felsorolt összes kívánalomnak megfeleljen. Ahogy azt mestereimtől annak idején tanultam, igyekeztem figyelni a forma, a tartalom, és a nyelvezet harmóniájára, és az akadémiai igényeket és követelményeket kielégítendő, nagyon fontosnak tartottam, hogy minden elméleti, történeti, kulturális, és primér szövegbeli utalásom pontosan reflektált legyen - lehetőleg ne internetes forrásokat, hanem nyomtatott irodalmat használva.
        Az előadásom terjedelme remélhetőleg nem fogja meghaladni a húsz percet, ha ez mégis így lenne, kérem a tisztelt szekcióvezető kollégát, halk kopogtatással vagy egy filctollas megjegyzéssel ellátott papírlap lobogtatásával diszkréten jelezze nekem.
        Örülök, hogy ismét itt lehetek Önök között, köztetek, és remélem, hogy annak ellenére, hogy közel egy éve (egyéb elfoglaltságaimnak köszönhetően) semmi érdemlegeset nem publikáltam, sőt, a tudományt szinte csak a perifériáról szemléltem, prezentációmmal megütöm majd azt a színvonalat, ami érdemessé tesz arra, hogy körötökben még számon tartsanak/tartsatok. Őszintén remélem azt is, hogy nem nehezményezik/nehezményezitek azt, hogy erre a porondra ismét csak egy egyszerűnek, evidensnek, és tudománytalannak tűnő témával állok, aminek a kifejtése nem nélkülözi majd a hétköznapi, közérthető, hogyúgymondjam köznyelvi és vulgáris utalásokat sem. Hiszem és vallom, hogy a tudomány nem választható el a hétköznapi élettől és az érdeklődő közönségtől, és ugyanúgy mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni ugyanúgy, mint a szépirodalmat.
        Ezért aztán az, hogy az esetlegesen nehezen érthető fogalmakat, elméleti kacskaringókat és bonyodalmas teóriákat fogalmazásmódommal befogadhatóvá igyekszem tenni, nem azért van, mert jómagam nem birtokolom az ezzel való operáláshoz szükséges metanyelvet, hanem mert álláspontom szerint ha valami közérthetően is megfogalmazható, akkor konkrétan nagy ívben szarok én az akadémiai diskurzusra. Már csak azért is, mert legőszintébb és legkonkrétabb kritikusaim -- a renitensebbik felem, a macskám, valamint a virtuális konzulensem-mentorom és barátom, Dr Catuska Malvina, Phd habil. -- rendszerint arra ösztönöznek és buzdítanak, hogy a külső kényszereknek való megfelelés káros mind a fizikai, mind a mentális egészségre és komfortérzetre. És azt már csak tényleg zárójelben jegyzem meg, hogy mindezeken túl, ami tudományos pozíciómban legfőképpen ezt az ars poeticát sugallja nekem, az az a bazinagy korsó sör, amit fel fogok hajtani, mihelyst kilépek a konferenciaterem ajtaján.
(...)
 

Anatómiaszínház régen és ma

"A reneszánsz ennélfogva úgy jelenik meg előttünk, mint ellentmondások óceánja, szerteágazó törekvések olykor csikorgató koncertje... ahol egyszerű és bonyolult, tisztaság és érzékiség, irgalom és gyűlölet keveredik egymással" (J. Delumeau, Reneszánsz, Bp., Osiris, 1997, p. 10.)
 
 

Minden ettől a Günter von Hagens-kiállítástól hangos, de tényleg, már legalább négy posztot olvastam róla csak itt a freeblogon. Szívesen el is mennék, de meglátva a jegyárakat, inkább fellapoztam néhány régi könyvemet, és összeszedtem a gondolataimat, úgyis éppen rezümét készülök összehozni, na hátha...
        Na, azt nem tudom, mekkora sikere van/lesz majd ennek a kiállításnak, a lényeg azonban az, hogy tényleg, de tényleg nincs új a nap alatt. Aki ugyanis még nem tudná, annak elmondom, hogy mindez a dolog nem más, mint a reneszánszkori anatómia színház átvétele egy az egyben - felturbózva posztmodern, korszerű orvostudomány és technika összes eszközével.
        Az első anatómia színházak (itt megjegyezném, érdekes egybeesés, hogy a színház és a műtő szavaknak az angol megfelelője egyaránt theatre) az 1590-es években épültek Itáliában, majd a többi európai egyetemen is. Ezek ovális alakú, nézőtérrel és katedrával ("színpaddal") ellátott színházszerű terek voltak oly módon kiképezve, hogy a hallgatók a lehető legjobban lássák a boncolás minden apró részletét és tevékenységét. A boncolások nemcsak az egyetem diákjai részére voltak hozzáférhetőek, hanem egészen a 14-15. század óta nyilvános szórakozásként, látványosságként is szolgáltak. 

A halál, a test, az emberi belső iránti óriási érdeklődés összefüggésbe hozható a halálhoz kapcsolódó memento mori, az ars moriendi, az exemplum horrendum, a contemptus mundi, danse macabre stb. képi-ábrázolási-irodalmi hagyományok közkeletűségével és közismertségével, másrészt azzal a ténnyel, hogy a középkor és a  reneszánsz utcaképéhez, köznépi kultúrájához hozzátartoztak azok a nyilvános események, amelyek valamilyen módon kapcsolatba hozhatóak a halállal, a vérrel, a testnedvekkel vagy a testi szenvedéssel. A nyilvános kivégzések nemcsak a bűnös áldozat megszégyenítését és a példa statuálását szolgálták, hanem a nép, az istenadta nép "vérszomjának", élményéhségének kielégítését is. Ez a fajta kulturális hagyomány aztán nem hagyta ártatlanul a művészeteket - legfőképp a színházat - sem. 

  A képi megjelenítések átörökítéséhez nagyban hozzájárultak az anatómiakönyek, úgymint Mondino de Luizzi Anathomia című könyve 1315-ből vagy Vesalius De Humanis Corporis Fabrica-ja (Az emberi test működéséről) 1514-ből. Ezek az orvos-szerzők és leírásaik-metszeteik az utóbbi időben már nemcsak az orvostudomány számára érdekesek, hanem a reneszánsz és a posztmodern kor hasonlóságait ikonológiai-szemiotikai-ismeretelméleti(-stb.) szempontból vizsgáló okosok számára is. A testfeltárás és az az iránt való érdeklődés (akkor és ma) ugyanis azt a fajta egzisztenciális bizonytalanságot, stabil világképben való megrendülést, talajvesztést, káoszt tematizál(hat)ja, ami a reneszánszot és a posztmodernt is jellemzi. Mindezzel párhuzamosan leképezi azt a kíváncsiságot és izgatottságot is, amivel az ember egyre beljebb/lejjebb/feljebb próbál hatolni az ismeretlenbe, az idegenbe, a másikba, a transzcendensbe.


(Színházi vonalon ezt a reneszánszban a horrorisztikus, vérben tocsogó rémdrámák, a posztmodernben pedig a performance művészet, a mozgásszínház és a happeningek képviselik legmarkánsabban, de erről tán majd egyszer később.)
        Szóval a Bodies című kiállítás valami olyat vesz elő, ami már régóta létezik. A tágabb kontextusban értelmezett, az emberi testet az érdeklődés, a kukkolás tárgyává tévő "anatómia" jelen van a kortárs művészetben, a médiában, az irodalomban, a pornóban, az Interneten és még sorolhatnám. És talán (az eltelt évszázadok és a történelmi helyzetek változásának-váltakozásának eredményeképpen) a tűréshatárunk is kitolódott. Kevésbé sokkol már a meztelenség vagy az erőszak. A kiállítással kapcsolatos felháborodás tehát véleményem szerint nagyrészt álszentség. Ha pedig mégsem az, akkor nem kell megnézni. Úgyis jóval többe kerül, mint egy jegy a Globe-ba - most, vagy 1600-ban. 
 

HOUSE MD

Dr House maga a reneszánsz gonosztevő, a "villain", a "vice", a "devil", ő a középkori megrontó és mókamester, ő III. Richárd és Titus Andronicus egyszemélyben...
 
        Munka- és lakóhelye a kórház, az az anatómiai játéktér, ahol ő élet és halál ura, ahol minden nap egy-egy újabb meccs a halál ellen és Isten ellen (House - Isten: 1-0), ahol minden eset egy újabb mélyfúrás az idegenbe, az ismeretlenbe, a rejtélybe, újabb és újabb megkísértése a transzcendensnek, a nem eviláginak. House közege a vér, a nyál, a testnedvek, a belsőségek, a bűzlő-gennyedző váladékok, napról-napra, óráról órára fejti le az összes bőrréteget az emberről, aki számára nem más, mint egy újabb test, egy korpusz, hús-vér-biológia, anatómiai érdekesség, fizikum. Úgy tör egyre magasabbra, úgy terjeszti ki a hatalmát, hogy közben egyre lejjebb és lejjebb hatol az emberi belsőbe.
 
 

      House maga III. Richárd, a materialista, aki számára az emberi lélek és a hit nem létezik, saját világában minden hatalmi pozíciót ő birtokol, megkérdőjelez minden szabályt, törvényt, és minden véletlent, a saját rációja alá rendel minden más gondolatot, kezében tartja a zsinórokat, amik végén beosztottjai és páciensei lógnak, mint a marionettfigurák. House-nak hatalma van, és a hatalma a személyét övező különleges vonzalmakból (is) fakad, egyszerre taszít és csábít, szórakoztat és elborzaszt, tekintélyt és undort ébreszt.
        House játszik, az idővel, Istennel, az emberrel, az életükkel, a közönségével (filmen kívül és belül), belevisz minket a bűnbe, levisz minket a pokolba, benézet velünk az ember legmélyére érzelem, részvét, szánalom nélkül. Közben élcelődik, és a humora is - ahogy a keze   - életekkel játszik, magja mindig a tabu, mert párbajra hív mindent, ami a normák szerint szent és alapvető.
 
 

        House maga az eltolt, félretolt viszonyítási pont, az örök tagadás, a letaszított arkangyal, aki most bosszút áll itt, a kórházban, akinek Istennel való sakkjátszmájában a földi halandók a figurák. Ő a félresikerült teremtés is, sánta, borostás, mogorva, hiányzik belőle egy darabka lélek, eszközei a szike, a csipesz, a botja és egy régi gitár.
        Ő az, aki belerángat minket a bűnbe, cinkossá tesz, és mindezért pénzt szed; akinek örömmel adakozunk, aki talán nem szabadna, hogy legyen, de mégis van, azért van, mert/hogy mindent relativizál(jon). Létezésének értelmét az ellenpontozás adja. Botránkozunk, és szórakozunk miatta és rajta. És szeretnénk egy kicsit ilyenek lenni, mert úgy érezzük, ez a szabadság. Ez egyfajta, nagy, mérhetetlen szabadság. 

Kis poszt a POSZT-ról

Egyre inkább erősödik az a meggyőződésem, hogy nem az emberek érdektelenek a kultúrával szemben, hanem a kultúra intézményesült formái vannak úgy kitalálva, hogy kirekesszék az átlag kultúrafogyasztót.
        A POSZT-tal úgy vagyok már évek óta: tudom, hogy egy impozáns jelensége a magyar színházi életnek, hagyománya van immár, satöbbi, satöbbi... Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy mára ez az egyetlen értelmes, sőt, színvonalas kultúresemény itt Pécsen, amibe bele kell kapaszkodnunk, mint hajótöröttnek a szálkás deszkába - mivel hogy egyre közeleg az a bizonyos 2010-es orbitális kulturális megaciki.
        Ez így eddig viszonylag kielégítően hangzik, de. Amit évek óta nem értek, az az, hogy hogy a csűrcsavaros fenébe van az, hogy az átlagpénztárcájú pórnép, aki több hónapig kuporgat a 3500 jó magyar forintért árult színházjegyre (megtagadva a kölöktől a legót, a Mars-csokit, magától pedig az Unicumot és az újságvásárlást meg a mirelit pizzát), a hivatalos pénztári nyitás után egyetlen nappal már egyszerűen nem tudja megvalósítani abbéli szándékát, hogy egy évben egyszer végre áldozhasson a magyar kultúra oltárán, és ne csak DVD-re meg sörre költsön... Mert hogy nincs jegy.
        A honlap szerint a hivatalos pénztárnyitás május 6, jegyvásárlásra pedig csak személyesen van lehetőség (vastag, nagy, sötét betűk, három felkiáltójel). Ehhez képest ma (mert lám, valami isteni csodának köszönhetően akadt egy fél szabad délelőttöm, s gondoltam, ezt azért kaptam a magasságostól, hogy elzarándokoljak a jegyirodába), ahogy odalibbentem a 10 órás nyitás után 13 perccel, azt látom ám, hogy az óriásplakáton hat előadás címe mellett díszeleg pirossal a Minden jegy elkelt felirat. Bent megtudom, hogy további kettőre sincs már jegy. De hát ki? Hogyan? Hol? És mennyit?
        Válságlistámon a B és C terveket átböngészve (amit tegnap este egyeztettük a Ha erre meg arra sincs jegy, akkor? kérdését sűrűn halmozva) végül sikerült 1X2 + 1X1 jegyre szert tennem.
        Úgyhogy dühömben elmentem, és a maradék pénzem elköltöttem könyvre meg Mecsek turistatérképre.
        Aztán azon a bizonyos héten meg majd bámulom az utcasarkon főzőcskéző színészeket INGYEN, mert valakik, valahol, úgy látszik, már megint ezt szánták nekem.