Limináris

Fura érzés, amikor az ember fél lábbal van valahol, a másik fél lábával meg valahol máshol van - vagy nincs. Ez tipikusan az az eset, amikor ismerünk egy rakás közmondást, szólást örökérvényű igazságot, amikről azt hisszük (hisz hihetjük), hogy mindenkire mindig és mindenkor vonatkoznak - aztán egyszer csak adódik egy élethelyet, és kiderül, hogy ránk tán mégsem.... hogy kilógunk.... vagy a közmondás/szólás/örökérvényű lóg ki.
 
Többmindenkitől többször hallottam már, hogy a körülötted lévő környezet kifejezi a lelkiállapotot, meg a lelkiállapotod is a környezetedet (depisebb természetű ismerősem nyáron ezért aztán nagy - és örökérvényű :) - rendrakásba fognak a lakásban, polcokon, szekrényekben); na, ez is ez örökérvényű izé, de ki tudja igaz-e. Én most, ha körülnézek, papírkupacokat látok meg ruhahalmokat is, eléggé kosz is van (mert minek ugye, addig amíg...), és na persze ez a kényszerhelyzet, tehát alapvetően kilőttem az örökérvényűséget, na de mégis. A szanaszétség és az átmenetiség nagyjából rokon. Olyan ez, mint a limináris szféra, amiről sokszor beszéltem már - művészileg elég inspiráló lehet, na persze, ha művész lennék, nadenemvagyok. És kicsit olyan is ez, mint mikor az ember egymaga áll neki áthordani az dombot az út egyik oldaláról a másikra - homokozóvödörben...
 
Múltkor az egyik ismerősömmel beszélgettem arról, hogy vannak a hiper-intellektuális emberek, akiknek Kanttal van tele a polcuk és különbnek érzik magukat mindenkinél - és hideg-rideg sztoikus nyugalommal veszik tudomásul a felfordulást. Aztán vannak a nagyon cool-állatilaza-félvállról vevősök, akik még lubickolnak is benne (vö. "maj'leszvalaogy!"). Nem tudom, az ember mikrovilágához biztosan hozzátartozik a csetreszekhez és a biszbaszokhoz való ragaszkodás, meg az az igény, hogy mindezeket magunk körül ott lássuk, és emlékeztessenek mindket mindarra, amik vagyunk, ami eddig történt, amik voltunk. Már csak azért is, hogy tudjuk, hogy az alapján hogyan és merre lehet és kellene még tovább menni. A vacok, a kuckó, a sarok-érzés, az enyém-érzés -- és ez nem feltétlenül jelent önzést meg osztozni nem tudást, mert ez azt az örömöt is megadja, hogy van egy világ(od/om), amibe be lehet engedni azt a másikat.
 
Régebben, amikor még többet gondolkodtam, érdekelt az emlékezés művészete (vagy itt), és az ehhez kapcsolódó vagy az ebben eszközként megjelenő helyek is mindig rendezettek és jól struktúráltak voltak. Mint egy színház, ahol aztán a rendezettségen és a struktúrán belül persze megfér a káosz. (Na ezt már csak én mondom, mert a káosz is jó, és a határmentiség sajátja persze...)
Egy másik ismerősöm meg azt mondta, hogy az ember mindig önmagáról ír. Úgyhogy majd nyilván megírom (mint oly sokan mások) a káosz és a rend, avagy a liminárison belül megjelenő struktúra összefüggéseit.... Vagy nem, mert elvisz a víz. :-) 
 

Kerékvágás

Olyan nehéz visszatalálnia az embernek a normális kerékvágásba, ha valamilyen okból kiesett az idő egy időre. (A normális kerékvágás alatt a hétköznapit értem: azt az életfélét, ami általában mindenki él. Reggel emberi időben felkelni, rendesen enni, nézni a tévét, nagyjából tisztában lenni a világban történő dolgokkal, néha elmenni moziba, néha ünnepelni, nevetgélni, barátokkal találkozni, meg ilyesmik.) Ez olyan, mint az egy évig tartó esős évszak után a napsütés. Az ember el sem hiszi, és folyton az esőt várja. Mert a rossz, a feszültség, a baj, az élete része lett. És hiába mondják, hogy könnyű a jót megszokni, egy darabig nem is annyira az.
Épp most próbálom újramagyarázni (mert hogy kell), hogy napi 5 óránál is lehet többet aludni. Hogy normális esetben napi három az étkezési mennyiség. Hogy a munkaidő nem napi 13-14 óra, hanem mondjuk 8 (najó, vagy kicsit több). Hogy a magánélet és a munkaszféra/közélet kábé elválasztható egymástól. Hogy nem kell mindig pattogni, feszültségben és készenlétben és ugrásra készen lenni, hogy le lehet ülni olykor csak úgy, semmitsem csinálva. Hogy egy év alatt mennyi minden felhalmozódott, amit nem láttam, nem hallottam, nem olvastam, nem beszéltem meg és ki. És hogy végülis mondjuk természetes az, ha az embert szeretik, ha figyelnek rá, ha kérdezik, ha válaszokat kap, és ha meg van értve. Ha élheti az életét és teheti a dolgát. Hogy lehet benne a világban annak részeként.
Biztos, hogy akik 150 km/h-s sebességgel közlekednek folyton és füstöl a seggük minden kanyarban, azok pótolni próbálnak valamit. Nem biztos, hogy ez egyértelmű, de sokszor ez a helyzet, naná, hogy a tapasztalás mondatja ezt. És! De! Biztos hogy megtanulható hogy hogyan kell leállni és elfogadni azt, hogy vannak az ember életében nyugalmasabb időszakok is (és hogy a tempó sem feltétlenül rossz). És hogy az igény és a lehetőség a mosolygásra, a leállásra, az elmélyülésre - és mindennek megvalósulása; magyarán a boldogság egy természetes megérkezés és beérkezés akkor, amikor annak van itt az ideje.
Kicsit olyan ez, mint mikor leáll a mosógép vagy a centrifuga motorja, de a dob benne még mindig csak forog és forog. Magától. Aztán, nyugi, majd leáll.....

máma

Máma azt tanultam, hogy segíts magadon, az isten is megsegít. És hogy az egyik legdühítőbb dolog a világon a tehetetlenség miatti méreg, meg a tett-érzést követően kiderülő haszontalanság miatti váááááá-érzés.
Máma befizettem életem első vizitdíját, és rájöttem, hogy a háziorvos az a fajta orvos, aki semmihez se ért, illetve mindenhez csak egy kicsit. És hogy lehet, hogy mindenki a saját maga legjobb orvosa és "diagnájzere".
Máma megállapítottak nálam egy isiásszal spékelt lumbágót, holott tudom, hogy Bechtereves vagyok - mondtam is. Beadtak az egy hete tartó krónikus gyulladásos fájásra egy Algopyrin injekciót, holott előtte fél órát regéltem arról, hogy a fájdalomcsillapítók nem használnak. (Azért fel is írtak, kettőt.) Mindezt a bal csípőbe bökték, holott előtte kitapogatták (és mondtam is), hogy a jobb oldal fáj (egész bokáig). Kifizettem a vizitdíjat, a receptet, a buszjegyet, hogy odaérjek, és két órába telt az egész, holott nem várt előttem senki.
 
Mi ebből a tanulság?
1. Mindenki dögöljön meg ott, ahol van.
2. Mindenki dögöljön meg ott, ahol van.
3. Ha akarsz valamit, mondd meg, hogy mit akarsz.
4. Ne bízzál az intézményekben (ld. előző bejegyzés).
Fárasztó napom volt máma. Megint azt hittem, jó úton vagyunk mi, én, meg a dolgok, de hát....  

a szavak ereje

Szóval adva van egy liberális szellemiségűnek mondott gimnázium, egy liberális szellemiségűnek mondott tanár (aki maga is annak vallja magát), meg néhány laza, elég szemtelen, de alapvetően jóeszű, jóindulatú, viszont elviselhetetlen, és minden iránt immunis gyerekember. Meg a pedagógiai feladat, miszerint ezeket valami iránt fogékonnyá és érdeklődővé kéne tenni. Adott továbbá egy olyan éra, amiben ritka az, amikor egy fiatal embert bármi is komolyan érdekelne. Már önmagában az is szép kis pedagógiai feladat tehát (még a legtalpraesettebbeknek és az erre születetteknek is - na képzelem a többit), hogy az érdeklődés kicsiny szikráit kicsikarják a fiatal agyakból. Van minden: padon alvás, evés, beszólás, kiabálás - ennek különféle fokozatai valamint szigorú és kevésbé szigorú ("mert hát kamasz! amúgy meg nem rosszidulatú! és különben is jó esze van és néha még engem is szórakoztat!") lereagálásai.
Aztán egyszer csak az év végétől megnyugodott és felsóhajtásra készülő megfáradt tanár az utolsó előtti órán egy visszaszedett feladatban (vö. szókártyácskák) talál egy gondosan méretre tépegetett, többi között elrejtett kártyácskát, amelyen ez áll: I want to fuck you in the ass. Ékes angolság, hibátlan fogalmazás, igeragozás stimmel, szórend helyes (pedig ó, az angol nehéz nyelv). Éles helyzetfelmérő képességével a tanár rögtön felismeri a kézírást, valamit visszacsatolásképpen eszébe ötlik a röhögéstől vöröslő fejű gyerek ábrázatja. 
Namármost. Verzió 1: Amúgy atyailag megmosni az atyátlan-agyatlan gyerek fejét, azaz a huszonötezredik lelkifröccs, ráhatás és verbális befolyásolás eszközölése. Verzió 2: Hagyni az egészet a fenébe, hiszen jövőre úgysem látom már sem őt, sem a többieket. Verzió 3: Felsőbb körökben jelenteni a dolgot és leróni az officiális köröket (bünti, megrovás, stb. stb.)
Minden elvvel és minden ellenérzéssel ellentétben a Verzió 3 került sorra, lévén hogy a tanár bízik a liberális iskola hivatalos eljárásának (és felsőbb köreinek) határozott (!) emberségességében, igazságosságában, valamint abban, hogy bár az ügy finoman példát statulál, nem lesz eltúlozva, és MINDENKI MEGÉRTI MAJD, hogy nem személyes bosszúállásról van szó, hanem csupán arról a szándékról, hogy egy nem jó irányban haladó folyamatot még időben megállítsunk. Nem igazán így történt. Tétlenség, hebehurgyaság, a felelősség nem vállalása, hím-hám, zavart tekintetek. No mindegy, legyen akkor virtuálisan a Verzió 1 - mivel hogy csalódás esett mind a hivatalosságban, mind a férfinemben, mind az intézményvezetőállatfajtakasztban...
[...]
Ide figyelj édes fiam, te aki most megszeppentél. Ahogy a költő mondja, ha férfi vagy, légy férfi. Ha felszólítod keringőre a körülötted lévőket, ne csodálkozz, ha visszanyal a fagyi [:-D]. Igazából baja mindenkinek van, naná, hogy van, ettől leszünk emberek. De tudod, a tanár is húsból meg vérből meg lélekből áll össze s időnként elege van, hogy fáj miattad a dereka, a gyomoridege és egyéb szenzorai. Gondolkodjál. Érted történik az iskola, s amellett hogy okulsz, arra is való, hogy a határaidat megtapasztald, és a látókörödet tágítsad. És hogy időnként letörjék a szarvadat.
Tudod kell, hogy az igazi, vérbeli tanár sosem a bosszú angyala, és hogy kb. 5,2 perc alatt elfelejti, hogy mi gyarlót követtél el. UGYANÚGY, ahogy te sem tulajdonítasz jelentőséget annak (vö. nem szándékosan csinálod), amit csinálsz, és 4,3 másodperc alatt megfeledkezel róla. A történtek tehát nem mást szolgálnak, mint azt, hogy újabb leckét kapjál abból, amit idősebb embertársaid már tudnak és tapasztalnak: azaz hogy a szavaidnak, a tetteidnek, a jelenlétednek súlya van, akármennyire is szeretnél néha megsemmisült, láthatatlan, és súlytalan lenni.
Mondhatnám azt is, hogy köszi a bókod, hízelgő, de nem...
Maradok őszinte híved: XY tanár

alávetem magam

Végre egyszer életemben eljutottam a POSZT-ra, és ezt is az új kezdet bíztatásaképpen értelmezem - de ez abszolút magánügy. 
 
Láttam a nagy port felkavart 56 06 őrült lélek vert hadak című kaposvári akciót, ami nem csak azért öröm, mert nagyon régen láttam a kaposváriakat, hanem mert megint éreztem az ereimben a polgárpukkasztás örömét, mégha csak szigorúan az egyik oldalról is vehettem részt benne.
No, ahogy ők csinálják, az az igazi szakmaiság; önállóság, eredetiség, zenék, minden szervezesen része egymásnak valahogy úgy, ahogy az régen is lehetett, amikor az ember kitalálta a maga szórakozására, épülésére, átszellemülésére, egymással és az odaátiakkal való kapcsolattartására, hogy na jó, legyen színház... Rég láttam ilyet, illetve az időm szűkében most már csak ilyesmire voltam hajlandó elmenni az utóbbi időben. Pintér Béla, Hólyagcirkusz, meg a Krétakör, na jó... de az, hogy egy nagy, kőszínházi társulat is bevállalja az önállóság és az irodalmi szövegbe NEM kapaszkodás kockázatát, na, az nagyon jól eső és bátor dolog. És hogy mindez egy teljesen hagyományos terű és felépítésű színházban megállja a helyét, na az meg profizmusra vall.
 
A szerkezet amúgy követte a nagy klasszikus reneszánsz drámákét, félbehagyott keret (az 56-os gödörbe leszálló miniszterelnökasszonyi delegáció, amire aztán már nem térünk vissza az előadás végén), az emblematikusság, a 4 órás időtartam... még az a közepetáján tapasztalható vontatottság is megvolt benne, amit egyszer A szentivánéji álomban is felfedeztem. Shakespeare mesternél átgondoltabb (s ez nem szitokszó!) kivitelezésre vallott persze a sok visszatérő motívum, kép, mondat, átjűró szereplő, ami - a közös témát leszámítva - egybefűzte az egymástól viszonylag független epizódokat. Ugyanúgy, ahogy a zenekar, ami végigkísérte, lekísérte a különféle ötvenhatos helyszíneken megnyilvánuló szereplőket. (Amúgy az ominózus epizód, ami miatt a nagymagyarság egy része felháborodott, egy teljesen marginális epizód az egész előadás (!) szempontjából. Az adott jelenetben persze fontos, de engem például az ott a bal sarokban kenyérmorzsákat visszaöklendező nő naturalista összegörnyedése vágott gyomorszájon, és nem a történelmi öntudatom - ja hát lehet, hogy olyan nekem nincs is.) 
 
És három dolgot nem gondoltam volna soha. Az egyik az, hogy egy kocsmadaltól fog katartikusan a hátamon futkosni a hideg (hááá, mint annak, aki mellettem ült, tehát nem én vagyok a perverz...). A másik, hogy évezetes lesz, és egyáltalán NEM fog irritálni egy olyan egetverő baromság, miszerint Nagy Imrét börtönéből James Bond menti meg, aki ráadásul egy feketebőrű lány, és úgy harcol, mint Vivica Fox a Kill Bill 1-ben. (A többi direkt referenciáról és pofábavágó harsányságról ne is beszéljek...) A harmadik pedig, hogy Csapó Virág ennyire jó színésznő. Ebből is látszik, hogy még mindig vannak előítéleteim. (Tágabb összefüggésben pedig: ebből is látszik, hogy nem minden blőd, ami blődnek tűnik.... Hááá, bírom a bátorságot... és ezek meg **** módon odatették...) 
 

Still

Van abban valami perverz, ha az ember egyfolytában mások gondolataiban vájkál, azokat olvassa, korrigálja, javítja, és azzal van tele az egész aurája. Nekem már a fülemen folyik ki lassan az, hogy mások sorai hogyan és merre.... és szeretném, nagyon szeretném, ha már nem feszülnék szét ettől, és ha lenne időm meg energiám a sajátjaimra. Mert vannak olyan munkák (és fárasztók), amiben a tennivaló 80%-a abból áll, hogy mások pozíciójába próbálsz behelyezkedni, mások fejébe belelátni, mások hibáit meglátni, észrevenni és kijavítani százezredszerre is.
Ha valamit, hát ezt utálom ebben a munkában: hogy nekem kell lennem a mércének, hogy istent kell játszanom, aki megmondja, mi a jó és miért jó, mi mennyit ér, és ítéleteket kell mondanom napok, éjszakák, sorsok felett - az egésznek persze hosszútávon semmi jelentősége, de az adott pillanatban meg nagyon is van. És nem jó nézni a könnyes szemeket meg a fáradt tekinteteket és testtartásokat. A sajátomét sem a tükörben - mert az is ebbe görnyed bele. Ebbe a felelősségbe, fáradtságba, mások sorsának magamra vételébe. Jó lenne csak ücsörögni egy árnyékos teraszon meg beleludni egy könyvbe, aztán ha felébredtem, kávéval, öleléssel meg a könyvvel folytatni... jó lenne már letenni ezt, ami most van, és magammal meg Vele lenni - meg azzal, ami számít. Azzal, ami jól esik, ami érdekel, ami érdekes, ami foglalkoztat, ami örömet, izgalmat, megnyugvást, nyugalmat okoz és vált ki. Jó lenne, ha a kívánatos és jóleső gondolatok helyét nem a kényszeres témák foglalnák el; nem olyan dolgok, amiken MUSZÁJ és amikre KELL és amik = KÖTELESSÉG és FELADAT. Jó lenne csak úgy beszélgetni, lazán, pont attól gondolattelien, hogy nem gondolunk a gondolatteliségre.  
Most, hogy hamarosan felforgatni készülök az életem, már egy ideje olyan, mintha minden átmeneti lenne. Ilyenkor az ember csak ingázik és leng, és sehol nem tud abban a hitben és azzal a tudattal leülni, hogy "na most nem kell továbbmenni, ha épp nincs kedvem". Mert mindig ki kell mozdulni. Még. A muszáj miatt. És ezt is várom, hogy már ne a muszáj miatt kelljen, hanem mert ÉN akarom, mert tenni akarok, mert valami mást akarok, mert élni akarok.
A csodálatos és a hétköznapi tulajdonképpen ugyanaz, csak az a kérdés, mennyire megyünk közel hozzá. Nem, nem távolról nézve csodálatos, pont ellenkezőleg. Távolról nézve hétköznapi, közelről nézve csodálatos. 
 

ja...

Mostanában sokat gondolkozom azon, hogy mi is a boldogság - fennhéjázó "cool" értelmiségiek számára ez persze egy banális kérdés, és a téma felmerülésekor össze-vissza hadoválnak az illúziókról meg a virtuális élményről meg a transzcendenciáról meg a metáról meg az egzisztencializmusról stb. Meg a családom is úgy van vele, hogy  mindegy, csak legyen viszki meg metaxa benne..... Hát én nem tudom (illetve tudom, mert nem vagyok valami divatos), de ez valami olyasmi, amikor jóban vagy a világgal - mármint azzal a részével, amit kiválogatsz belőle - és a döntésekkel, amiket meghozol.

Persze ott a sok biszbasz részlet meg a lefaragandó sallangok, ellentétek, ellenérdekek, gondokbajok - de a nagy általános érzések (=különleges érzések) számítanak, meg a színek a hétköznapokban.

Azon múlik talán az egész, hogy merünk-e elengedni olyan dolgokat, amikhez ragaszkodunk, de valójában fölöslegesek. Hogy merjük-e a konvenciókat mellőzni. Vagy hogy ki tudjuk-e válogatni, hogy melyik "hagyomány" jó, és melyik korlátoz. 

Én például szintén szoktam félni, szoktam veszekedni is, meg vitatkozni, előtérbe szoktak kerülni olyan dolgok, amik sosem fontosak, ha pl. megiszom előtte két sört - és én sem mindig tudok arra gondolni, hogy ez itten a legendák meg a csodák kora most. De néha meg tudok. És még eszembe is szoktak jutni a regények, a mindenféle nagy gondolatok meg vágyak, amiket tizenhuszonéves koromban éreztem-gondoltam - akkor amikor még nagy-nagy várakozásban voltam az életet milyenségét meg a csodákat illetően - és néha ezzel csodálatos módon összepasszol az, ami végülis történt velem. És ilyenkor igazán nem érdekel az, hogy ki mit aggódik meg problémázik a társadalom nevében, a tisztesség nevében, a szabályok nevében... főleg azért, mert még csak nem is vagyok léhűtőnek és óvatlannak mondható. És eléggé éles a látásom is.

Úgyhogy lehet hogy úgy van ez, hogy akik 'féltenek' másokat, azok magukat féltik. Mondjuk azt, hogy a merészebb emberek döntései megrengethetik a megszilárdult elképzeléseiket a rendről, a dolgok helyéről és módjáról. És ha kizökken, akkor ki teszi helyre.... Biztos hogy nagyfokú érettség kell ahhoz, hogy akármikor, akárhogy, akármilyen körülmények között el tudjunk tekinteni attól, hogy a saját pozíciónkat féltsük - legalább egy kicsit. (Há, már megint a lehetetlen vállalkozások....) Mert nekem például eszembe sem jut valamiféle objektív tisztesség-, rend-, kapcsolat-, vagy szeretet-fogalom, amikor elgondolom magamat vagy másokat, mert tudom, hogy mindenkinek a sajátja van meg. Naná. Nekem is.