Olvasási szokások (profán verzió)

Zinczy blogjában azt a komoly esztétikai-hermeneutikai kérdést feszegettük nagyon szakszerűen, miszerint Lénárd stílusa "nyálas"-e vagy nem.
Namármost azt állítottam, hogy -- bár csak egy könyvébe kezdtem bele (Egy nap a láthatatlan házban) -- a stílusról véleményt alkotni 30 oldal alapján is lehet, a "nyálas" kitétel pedig nyilván profán megfogalmazás, mondhattam volna szebben is, de gondoltam, így mindenki érti, mire gondolok.
 
 
Az írás pozíciófüggő, mondtam aztán, tökre nem kell azon megsértődni, hogy én sziruposnak vagy modorosnak tartok valamit, mert más meg azt nem tudja elolvasni, amit én kedvelek. De ez a "kedvelek", "tetszik", "jó olvasni" - típusú megközelítés ugyanúgy múlékony, mint hogy azt mondom valamiről, "nyálas".
 

Az irodalomtudomány kétféle olvasót különböztet meg: a fogyasztó és az ínyenc olvasót. A fogyasztó olvasó az értelmezés során olyan stratégiákat működtet, melyek az azonosság elve szerint szerveződnek. Az azonosság ez esetben annyit tesz, hogy önmagát, saját életvitelének igazolását keresi a szövegben, így mindig ugyanazt olvassa. Úgy sajátítja el a műveket, hogy magára vonatkoztat vissza, illetve önmagából indul ki. A cselekmény nyomon követése során beleéli magát a szereplők – általában a főhős vagy a számára legszimpatikusabb karakter(ek) – helyébe, saját szemszögéből szemléli a művet. Ennek következményeképp olvasói tevékenysége passzív. Az emberek nagy része ebbe a típusba tartozik.

        A második típus az ínyenc olvasó, aki – ellentétben a nagy többséggel – úgy sajátít el egy szöveget, hogy teljesen kizárja magát a műből, csak a történetre koncentrál, nem játszik el a gondolattal, hogy ő mit tenne XY szereplő helyében, az adott szituációban.
Ezzel a magatartással nem vonja el a figyelmét a lényegről, és ez által végrehajtja a tökéletes interpretációt. A modern irodalomtudomány jelenlegi álláspontja szerint.
Na most, erre a paradigmára hogyan reagál a mai egyéniségkultusz-hívő, egyediségre törekvő, alternatív értékeket képviselő fiatal értelmiség?
Hát, hogy ők akkor is ínyencek, mert ők nem tömegarcok, és kikérik maguknak – miközben már a Micimackót is úgy olvasták, hogy Malacka helyében az állandó félelem és reszketés helyett bátran szembeszálltak volna a ,,Muclik és Vuclik elnevezésű mutáns fajjal, visszaállítva ezzel a Százholdas Pagony közbiztonságát.
És ez a passzív olvasói tevékenység? Ez a tökéletlen interpretáció?
A választ a hermeneutika, az értelmezést és megértést vizsgáló tudományág adja meg, melynek tanítása szerint minden megértés önmegértés. Valahol minden műben, művészeti alkotásban saját magunkat találjuk meg.
 

(forrás: http://www.antropos.hu/cikk.php?id=2247)
 
A fenti szöveg elég jól megmutatja azt, hogyan erőltetjük a különbségtételt a 'profi' meg az 'élvezkedő' olvasás között, holott a szöveg élvezése egyáltalán nem zárja ki az értelmezést, az értelmezés egyáltalán nem zárja ki az azonosulást, illetve a szöveg élvezése egyáltalán nem hozza magával az azonosulást, és így tovább. Ugyanakkor az viszont kétségtelen, hogy igenis vannak különbségek a különböző olvasási módszerek között (ezzel semmi újat nem mondok senkinek, gondolom), és igenis lehetséges például azért/úgy olvasni, hogy a szöveget szoros kapcsolatba hozzam a saját életemmel, megfeleltessem neki, magamra találjak a könyvben. Az ilyesmi elég nyilvánvaló olyan észrevételekből, mint "ez a könyv olyan, mintha nekem íródott volna", "rólam szól", "végre megértettem, mi miért is történt velem" vagy "ennek a könyvnek az elolvasása sokat segített", "a könyvbe menekülök, mert megvigasztal", stb. stb. stb. Vannak olvasók, akik mondanak/gondolnak ilyeneket, és vannak, akik nem.
 
 
Az olvasási pozíció (és most direkt nem fogalmazok furmányos nyelven, különben is utálom) tényleg csupán annyit jelent, hogy mindannyian más elvárásokkal, más kultúráltsággal, más előtanulmányokkal, más élethelyzetből, más és más előismeretekkel és élettapasztalatokkal nyúlunk egy szöveghez. Ennyi az egész. Sőt, még a pillanatnyi hangulatunk is befolyásolhat abban, hogy véleményt alkossunk egy szövegről (bár most, ahogy újraolvastam az adott szövegrészt Lénárdtól, a véleményem nem változott; úgy látszik, ehhez több idő kell), bár az ilyesmit az irodalomtudomány nehezen kezeli/fogadja el, illetve a szubjektivitás tényét kizárandónak tartja.
Szóval Lénárd is más lehet, ha a Rousseau Vallomások után, netán Gao Xingjian vagy a Bridget Jones után olvasod. (Félreértés ne essék, a Bridget Jones-ot is elolvastam...)
 
 
Ami engem szubjektíve illet, nem nagyon izgatnak (bocsánat, másképp nem tudom mondani) az "így kell szépen, tartalmasan, bölcsen és gondolatteli módon élni"-típusú könyvek, a falnak megyek tőlük. A szó hagyományos értelmében nem is vagyok lírai alkat. Az iróniát szeretem, az abszurdot, a groteszket, a csavaros történetbe és mondatokba bújtatott lényeget, a megdöbbentést, a pengeélen táncolást, az izgalmakat. Ezen kívül pedig az újdonság és a merészség élményét és megtapasztalását - és még ezzel sem vagyok különösebben forradalmár (a színházi ízlésemre ugyanez igaz... ezért is járok manapság keveset színházba, főleg itt helyben). És ez nem azt jelenti, hogy egy könyvnek, cselekménye lefolyásában pörgőnek vagy gyorsnak kell lennie. És azt sem jelenti, hogy ne olvastam volna még olyan könyvet, amiben ezek a fenti attribútumok nincsenek meg. De azt sem jelenti, hogy érzelmileg ne érintett volna még meg könyv, vagy hogy ne sírtam volna a katarzistól egyszer-másszor.
Az utóbbi időben fent említett Gao Xingjian fogott meg, valamint Barricco City-je. Az előbbiről még senkit nem olvastam nyiltakozni, az utóbbiról meg több rossz véleményt olvastam, mint jót (ennek valószínűleg a regény abszurdba hajló cselekménye az oka, itt van például ez), de mindez engem egy cseppet sem érdekel.
 
 
Hát ilyen egyszerű ez.