Göttingen

Lehet, hogy ezt mostantól Zinczy-élménynek fogom hívni...
[...]
Az jutott eszembe, hogy harmadéves egyetemista koromban elmentem Göttingenbe ösztöndíjasnak. Némettudásom egy hajdani érettségi szintjén állt, de mégis belevágtam angolszakosként, gondoltam, majd csak boldogulok, Göttingen egy nemzetközi egyetemváros. A célom az egésszel a kiszabadulás volt, és nem utolsósorban az, hogy végre egy olyan könyvtár közelében lehessek, ami biztosítja nekem a céljaimhoz az olvasnivalót.
        Göttingen jó választásnak tűnt, a Georg-August Universitaet úgyszintén. Mindamellett tudtam magamról, hogy szörnyen antiszociális és magamnakvaló vagyok, úgyhogy az út célja -- magamnak bevallottan -- az is volt, hogy különböző próbatételek elé állítsam magam szocializáció terén.
        Ami ez utóbbit illeti, azt hiszem, megbuktam. De nem ez a lényeg, mert ez egy teljesen személyes vonatkozása csak az egész történetnek. Az ottlét alatt megismerkedtem a nagyszámú magyar vendégdiák populációval (a mi egyetemünkről eleve kb. hatan voltak), ezen kívül a kelet-európai szekcióval ápoltam jobb baráti kapcsolatot... Volt angol ismerős, amerikai srác is (egyszer hálaadásnapi pulykát sütött, rémes volt), egy helybeli kameruni megkísérlet elcsábítani a hercegi származásával... szóval volt ott ember bőven. Válogathattam, kivel óhajtok barátkozni, netán szerelembe esni. Az igazi barátaim itthon voltak Szegeden -- illetve ketten Halléban töltötték ugyancsak önkéntes ösztöndíjas időszakukat.
        A napjaim a következőképpen teltek. Egy pici lukban laktam, amit kollégiumi szobának becéztek -- a nevelőapámék, amikor odaszállításomkor meglátták, alig akartak otthagyni. Az első pár hétben német tanfolyamra jártam (ösztöndíjasoknak kötelezően ajánlott), majd bankból hivatalba és vissza, hogy regisztráljam magam, mint göttingeni ideiglenes lakos. A németek sem arról híresek, hogy idegen nyelven hajlandóak lennének megszólalni, az én némettudásom pedig gyenge középszinten állt, nem is beszélve az önérvényesítési képességeimről, ami pedig gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. (Azóta csak egy kicsit lett jobb...)
Reggel hatkor tehát rendszerint felkeltem, elmentem zuhanyozni, utána elhúztam a könyvtárba. Megírtam a napi e-maileket a barátaimnak (volt, akivel naponta leveleztem), aztán elmentem a könyvekhez, és kutatgattam, fénymásoltam naphosszat. Utána elmentem a szemináriumokra, amikre járnom volt kötelező.
        A németországi angol irodalom oktatás külön posztot érdemelne. A lényeg, hogy németül folyik minden, és hiába kértem a 15 fős szemináriumot + a professzort, hogy a kedvemért angolul beszéljük meg Shakespeare-t vagy a modern drámát, erre senki nem volt hajlandó (holott olvasni mindent angolul kellett). Arra is emlékszem, hogy egy pakisztáni csajjal tartottunk prezentációt A viharról, angolul, no, akkor viszont nem mi, hanem a szemináriumi csoport összes többi tagja hallgatott másfél órán keresztül. Az összes többi órán én, mert hiába volt véleményem, kellő nyelvtudás híján nem nyilatkoztam. (Amúgy ezeken az órákon elméletmentes oktatás folyt.... a professzoroknak a legnagyobb élvezetet általában az okozta, hogy hangosan olvastunk fel drámaszövegeket - esetenként kórusban.)
        Délutánonként ismét könytárazás következett, este pedig az aznap begyűjött anyag elolvasása, feldolgozása. A karácsonyi szünetben, amikor hazamentem Zalaegerszegre, vettem egy 'lábbal hajtható' fekete-fehér laptopot (ma már, állítom, múzeumi darab lenne), amin az összes irományomat tároltam. Esténként az ő társaságában töltöttem az időt, hacsak át nem mentem a nagy koleszba szocializálódni a negyedik emeletre (ott lakott a magyar kolónia nagy része + a kelet-európai rokonnépek...).
        Hétvégenként kirándulni mentünk csapatosan, Weimar, Wittenberg, egyszer két napra Köln, aztán meglátogattam a nagybátyámat Baselban (elvitt a Schilthornra), egyszer meg V.-vel Halléból kiruccantunk Berlinbe. Akkor néztük meg a Brecht-házat és a Berliner Ensemble-ban a Szentivánéji álmot.
        Amikor lejárt az ösztöndíj ideje, apám jött el értem kocsival. A csomagtartóba alig fért be a papírnemű holmim. (Az ösztöndíj legnagyobb része fénymásolásra, könyvekre meg cd-kre ment el... főleg klasszikusokat vettem, reneszánsz és barokk zenét, Emma Kirby-t, Bartolit, Purcellt, meg ilyeneket. Egyszer színházban is voltam, Wedekindtől a Pandora szelencéjét néztem meg -- Lulu címen futott.) 
        Egyetlen németországi barátságot sem kötöttem. A tartós kapcsolataimat két magyar lány jelentette, de már ezeknek a barátságoknak is vége.
        Emlékszem az egyedül töltött pillanatokra -- pl. olyan estéken, amikor a többiek buliba mentek, én meg nem. Emlékszem arra a nagyon pici szobára, az egyedül megtett sétákra és bicikliutakra (mert hogy szereztem biciklit), meg arra, ahogy tudomásul vettem, hogy ide rajtam kívül valószínűleg mindenki inni és kefélni jött. Emlékszem, ahogy lehúzták a szemináriumi dolgozataimat, mert Victor Turnerre meg a performansz elméletre építettem bennük. Emlékszem, hogy az egész intézmény mennyire nem elégített ki intellektuálisan. Vagy hogy hogy leizzadtam, amikor be kellett mennem bankszámlát nyitni egy német bankba (mert akkor ott az ösztöndíjat arra utalták, sőt, a kollégiumi díjat is csak átutalással lehetett fizetni).
        Életem meghatározó időszaka volt. Mindmáig azt gondolom, hogy az ismereteimet, a kultúrámat nagy mértékben meghatározza az ott töltött idő. A mai napig nem olvastam el és nem dolgoztam fel jó sok mindent, ami onnan van.
Persze jobban kihasználhattam volna az út adta ismerkedési lehetőségeket. Ha élelmes, nyitott és ügyes lettem volna, tán most is ott élnék.
De az egész élmény az én döntéseim sorozatán múlt, és pont így volt jó.