ELSŐ RÉSZ
Nehéz kevésbé közhelyesen megfogalmazni, mit értek azon, hogy egy
szövegnek karaktere van. Amikor nem az találódik ki először részletesen,
hogy miről fog szólni, hogy kapcsolódnak egymásba az érvek, hogy
színezi ki a gondolatot a képiség -- hanem születik arról egy
elképzelés, hogy milyen is lesz az írás karaktere.
Általában minden írás valamilyen ütősnek gondolt központi elem
köré épül. Ez az origó. A legelső fázisban nagyjából csakis ez az, ami
megvan; az a mágnes, ami aztán szépen lassan bevonzza a fogalmazásmódot,
a stílust, a metaforákat és minden más részletet. Mindez akkor sikerül
jól, amikor nem izgat az, hogy ki hogyan fogja szétcincálni a
gondolatmenetet, ki hogyan fog lovagolni a szavakon, ki hogyan találja
meg az argumentációban a betemetetlen hézagokat és az elvarratlan
szálakat... mert ezek persze mindig vannak. Ahogy telik az idő, úgy
fedezi fel az ember egyre inkább azt, hogy a szöveg hálója még mindig
lyukas itt-ott, még mindig felfeslik az a szövet, még mindig akadnak
közhelyek, pontatlanságok, lekerekítetlen sarkok, élek, ficamok.
Javítok, de el kell ismerni, az is én vagyok, én voltam. Valaki,
aki akkor én voltam, és aki akkor a lehető legtökéletesebbnek vagy
talán legmegmunkáltabbnak gondolta el azt, amit a kezéből kiadott.
Általában később sincs szégyellnivalóm, csak mindig úgy érzem, lehetne
még több, lehetne bővebb, hosszabb, kifejtettebb -- és érdekes, nem is
mindig az információtöbblet adja ezt az érzést/észrevételt, hanem talán a
kor, az érettség. Az, hogy más összefüggéseket fedezek fel. Hogy
rátalálok a csapdákra, a buktatókra, a hézagokra és legszívesebben
begyömködném azokat.
MÁSODIK RÉSZ
Foucault szerint az őrültség történetével foglalkozva szükségszerűen figyelembe kell vennünk azokat a tényeket, hogy
1) az első közkórházak megépítéséig a bolondok (vagy a
bolondnak tituláltak) a társadalom szerves részét képezték, koherensen
együtt léteztek a nem-bolondokkal, ilyen módon nem is létezett
valódi distinkció
2) a nem-definiálás okán a bolondok rendezetlen, össze-vissza,
halandzsának minősülő beszédük révén minősültek annak, nem a
kategorizálás miatt -- ezt a beszédet azonban nem vetették alá semmiféle
vizsgálatnak, azaz a bolond-beszédnek nem volt metanarratívája
3) kb. a 18. századtól kezdve a bolond már elkülönített szubjektum, a
beszéde (és az elméje) a vizsgálat tárgyát képezi; a tanulmányozás pedig
olyan tartalmat és jelentést ad ennek a beszédnek, ami valószínűleg
soha nem volt.
A bolondság abnormálissá kategorizálása szükségszerűen magával hozta
azt, hogy az normális-normatív intézményes rendszerekhez képest
a bolondok (valamint szavaik és cselekedeteik) elzárásra, hermetizálásra
kerültek, történetüket elhallgatták, átírták vagy a
normálishoz-normatívhoz képest fogalmazták meg.
Miért olyan érdekes a bolond, az őrült? Honnan az a közkeletű vélekedés,
hogy a bolond a világról mindig valamiféle érvényes igazságot,
manipulációtól mentes tudást közöl?
Hogy jön mindehhez, hogy a színészetet a középkori és XVII. századi
források többsége az őrülethez viszonyítja? És hogy kapcsolható mindez a
'túlszabályozott' színház- és színésztörténetekhez?
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése