Azért az félelmetes, hogy immár elfelejtek dolgokat.
Én soha a büdös életben nem felejtettem el semmit.
Amióta kórházban voltam az agyammal, olyan, mintha a felesleges információkat időről időre törölném. Az a baj, hogy ezek csak nekem felesleges információk, mások számára meg fontosak, úgyhogy nem szép tőlem, hogy elfelejtem.
Persze felírhatnék mindent, de az íróasztalomban elkeveredne a cetli a rumliban.
Az is lehet, hogy ez az egész önvédelmi mechanizmus, mert rengeteg mindent kell észben tartanom. De a felét persze egyáltalán nem akarom észben tartani, hanem el akarom felejteni örökre. Például azt a csajt meg az anyját, akikkel az iskolából való lógások miatt kellett a héten többször felváltva beszélnem.
Az a baj, hogy úgy vagyok, hogy ha a fejembe veszek valamit, az a felelősségemmé válik. Szar ügy, de így vagyok bekötve. Esküszöm, nem direkt csinálom.
Nagyon szeretnék rájönni, hogy lehet kikapcsolni ezt a fajta felelősséget és azt, hogy éjjelente ne üldözzenek a gondolatok. (Ne, ne mondjátok, hogy igyak, légyszi.)
Kellene valami embléma, ami kifejezi azt, ahogy a végig nem gondolt (vagy végiggondolt) és el nem engedett gondolatok üldöznek.... engem....
2014. március 25., kedd
2014. március 16., vasárnap
Archív
Végre rászántam magam, és utánanéztem, hol és hogyan lehet fellelni a régi blogjaim anyagait.
Meg is találtam egy csomó írást. Mivel annyit dolgozom, mint egy barom (de szedek rá gyógyszert! amik remélhetőleg megvédenek majd egy újabb érbajtól), emiatt nincs időm írni, úgyhogy úgy döntöttem, a régieket fogom adagolni mostantól egy darabig.
Képek nincsenek, kommentek sem, csak a szövegek. Képek után nyomozni nincs kedvem. a NetworkedBlogs nem fogja beadni a linkeket, mert a régi, eredeti dátummal teszem fel őket (órára, percre). Úgyhogy aki szeretni olvasni őket, nincs más teendője, mint a jobb oldali menüsorban lemenni az archívumba.
A legrégebbi írás, amit találtam, 2007-es. Egyet már be is tettem. Újraolvasni egyelőre nem mertem.
Nem másolok be videókat, zenéket meg buta szösszeneteket, csak olyasmit, amit érdemes.
Lehet, hogy néhány poszt megbánt majd másokat, lehet, hogy néhánnyal saját magamat is megbántom.
Nem baj, örülök, hogy megvagyok.
Meg is találtam egy csomó írást. Mivel annyit dolgozom, mint egy barom (de szedek rá gyógyszert! amik remélhetőleg megvédenek majd egy újabb érbajtól), emiatt nincs időm írni, úgyhogy úgy döntöttem, a régieket fogom adagolni mostantól egy darabig.
Képek nincsenek, kommentek sem, csak a szövegek. Képek után nyomozni nincs kedvem. a NetworkedBlogs nem fogja beadni a linkeket, mert a régi, eredeti dátummal teszem fel őket (órára, percre). Úgyhogy aki szeretni olvasni őket, nincs más teendője, mint a jobb oldali menüsorban lemenni az archívumba.
A legrégebbi írás, amit találtam, 2007-es. Egyet már be is tettem. Újraolvasni egyelőre nem mertem.
Nem másolok be videókat, zenéket meg buta szösszeneteket, csak olyasmit, amit érdemes.
Lehet, hogy néhány poszt megbánt majd másokat, lehet, hogy néhánnyal saját magamat is megbántom.
Nem baj, örülök, hogy megvagyok.
2014. március 2., vasárnap
Független
Van egy országosan ismert ún. független romaügyi szakértő, az iskolatársam volt régen, a gimiben. Szerény, magányos fiúnak ismertem meg, folyton verseket írt, kicsit tetszett is, de nem vett rólam tudomást, inkább egy szőke lányt (az iskola egyik széplányát) részesített(e) előnyben. Tényleg eléggé magának való volt, ahogy én is, délutánonként közösen üldögéltünk az iskola lépcsőjén, mert egyikünk sem akart hazamenni. Ő azért, én meg ezért...
Pár éve azzal vált híressé/hírhedtté, hogy -- mintegy szembefordulva a saját közösségével -- a teljes asszimiláció mellett tette le a voksát egy cikkben. Kikelt a civil szervezetek és az érdekvédők ellen mondván, hogy nem végeznek hasznos és értékelhető munkát.
Ezeket az akciókat nem annyira követtem figyelemmel, most azonban, hogy megjelent a híradásokban ez a videó, vitába keveredtünk. Szerinte egy ilyen kezdeményezés csupán PR, eladható termék, csak a fővárosban érvényesíthető divatos árucikk. Igen, a slam divatos, viszont én nem tartom haszontalannak, 1-2 éve nagyon jól tudom használni például arra, hogy nehezen emészthető (irodalmi) tartalmakat befogadhatóvá tegyek. A legismertebb közösségi oldalon a kirohanása után megkérdeztem, hogy vajon tud-e tanácsot adni nekünk, nem romáknak, hogy -- ha ez a slames dolog nem... -- hogyan segíthetnék, ha akkut problémával találkoznunk. Hogy mik az eszközeink.
Azt válaszolta (tartalmi idézet), hogy a többség menthetetlen, de aki mégis menthető, és tanulni akar, azt a "jóisten" és a többségi társadalom bizalma majd megsegíti. No komment.
Hiába magyaráztam, hogy az ilyesfajta kezdeményezések éppen azt célozzák, hogy minél többen legyenek "menthetőek" és "tanulni akarók".
Egy szavam se lehet persze. Én nem vagyok roma, és hiába, hogy ő is főiskolát végzett, Soros-ösztöndíjjal Amerikában csinált ezt-azt, nyilván nekem lesz kevesebb közöm a roma kultúrához, dacára annak, hogy nap mint nap küzdünk meg a kollégáimmal együtt a suliban az iskolaelhagyás jelenségével és a cigánygyűlölettel. Tán gonosz vagyok, de azért kimondom, hogy míg a mi gimnáziumunkban nem cigányozott senki (és az ő gyönyörű, csak félig roma származású gyermekeit sem fogják szegregálni abban a remek iskolában, ahova majd bekerülnek), ott, ahol dolgozom, a rasszizmus és a cigány kultúrához/hagyományhoz kapcsolódó problémák napi szinten képeznek témát és dilemmát. Ezért érzem úgy, hogy nem kevés közöm van ehhez az egészhez, legalább is azokban az órában, amikor azon dilemmázok, hogyan oldhatnám meg ezeket a problémákat. Még akkor is, ha viszonylag kevés tárgyi tudásom van erről az egészről.
És ezért bosszantanak annyira a fenti videó/kezdeményezés okán tett kijelentései.
Én elhiszem, hogy egy videóshottal nem lehet megváltani a világot, ennek ellenére borzasztóan nagyra becsülöm az összes jóakaratú ember reakcióját és tetteit (mert azok is vannak). És hiszem azt, hogy nem mindenki politikai meg anyagi indíttatásból teszi, amit tesz. Mert például én sem. Talán naiv vagyok. És soha nem tanultam New Yorkban. És soha nem voltam politikai pártok tanácsadója ("független szakértő") egyik oldalon sem, és valószínűleg nem is leszek.
Ami dühít, az a sznobizmus, ami lenéz mindenfajta segítő szándékot abból a pozícióból, ami beleágyazódik ugyan a roma tradícióba, de már régesrégen "védve" is van attól. Az a pökhendi metropoliszi-fővárosi mentalitás, ami lokálpatrióta vidéki romantikával és elvágyódással áradozik a Göcsejről (hétvégenként), de azért számon kéri a centralizációt. És a közösségi oldalakon osztja az észt meg az igét, közben a gyakorlatiasságot hiányolja.
Az osztályomban jelenleg két roma diák kiesését próbálom megakadályozni, az egyik teherbe esett év elején, a másik nem, viszont, mivel az apja külföldön dolgozik, teljesen a fiúja befolyása alá került, aki, mondhatni, átvette a családfő szerepét náluk. Nem fantáziálom azt, hogy túl sok szerepem lenne ezekben az ügyekben, a családi háttér nyilván sokkal fontosabb szerepet játszik abban, hogy míg az állapotos lány valószínűleg le fog érettségizni, a másik "menthetetlen". De akkor is úgy gondolom, hogy ha nem lennék maximálisan támogató az első esetben (a gyerek, az osztály és a szülő felé), sokkal kevesebb esély lenne arra, hogy ez a lány elvégzi ezt az iskolát. Nem vitatom el az ő személyes érdemeit persze, már nyáron kiszúrtam, hogy mennyire ambiciózus.
Teljesen aláírom, hogy a politika kisajátítja a romakérdést ugyanúgy, ahogy a hajléktalankérést, a melegkérdést, a családkérdést, a nőkérdést, és még sorolhatnám. De nem tudom, milyen alapon kezdünk ki egy civil kezdeményezést (nem nagyon tudok másra gondolni, mint némi [költői] irigységre), mert hiába roma valaki, nem feltétlenül van testközelben konkrét esetekkel. Főleg ha a tanulásról, a tudásról és annak megítéléséről van szó.
Be kell látni, hogy a tudás manapság nem magától értetődő érték, el kell magyarázni, illetve inkább rá kell vezetni a gyerekeket, hogy miért az. Ezt minden valamirevaló pedagógus érti manapság. És ez nem a gyerekek hibája, ilyen világban élünk. Emberünk majd meglátja, ha a gyerekei nem akarnak Jókait olvasni kamaszkorukban...
Pár éve azzal vált híressé/hírhedtté, hogy -- mintegy szembefordulva a saját közösségével -- a teljes asszimiláció mellett tette le a voksát egy cikkben. Kikelt a civil szervezetek és az érdekvédők ellen mondván, hogy nem végeznek hasznos és értékelhető munkát.
Ezeket az akciókat nem annyira követtem figyelemmel, most azonban, hogy megjelent a híradásokban ez a videó, vitába keveredtünk. Szerinte egy ilyen kezdeményezés csupán PR, eladható termék, csak a fővárosban érvényesíthető divatos árucikk. Igen, a slam divatos, viszont én nem tartom haszontalannak, 1-2 éve nagyon jól tudom használni például arra, hogy nehezen emészthető (irodalmi) tartalmakat befogadhatóvá tegyek. A legismertebb közösségi oldalon a kirohanása után megkérdeztem, hogy vajon tud-e tanácsot adni nekünk, nem romáknak, hogy -- ha ez a slames dolog nem... -- hogyan segíthetnék, ha akkut problémával találkoznunk. Hogy mik az eszközeink.
Azt válaszolta (tartalmi idézet), hogy a többség menthetetlen, de aki mégis menthető, és tanulni akar, azt a "jóisten" és a többségi társadalom bizalma majd megsegíti. No komment.
Hiába magyaráztam, hogy az ilyesfajta kezdeményezések éppen azt célozzák, hogy minél többen legyenek "menthetőek" és "tanulni akarók".
Egy szavam se lehet persze. Én nem vagyok roma, és hiába, hogy ő is főiskolát végzett, Soros-ösztöndíjjal Amerikában csinált ezt-azt, nyilván nekem lesz kevesebb közöm a roma kultúrához, dacára annak, hogy nap mint nap küzdünk meg a kollégáimmal együtt a suliban az iskolaelhagyás jelenségével és a cigánygyűlölettel. Tán gonosz vagyok, de azért kimondom, hogy míg a mi gimnáziumunkban nem cigányozott senki (és az ő gyönyörű, csak félig roma származású gyermekeit sem fogják szegregálni abban a remek iskolában, ahova majd bekerülnek), ott, ahol dolgozom, a rasszizmus és a cigány kultúrához/hagyományhoz kapcsolódó problémák napi szinten képeznek témát és dilemmát. Ezért érzem úgy, hogy nem kevés közöm van ehhez az egészhez, legalább is azokban az órában, amikor azon dilemmázok, hogyan oldhatnám meg ezeket a problémákat. Még akkor is, ha viszonylag kevés tárgyi tudásom van erről az egészről.
És ezért bosszantanak annyira a fenti videó/kezdeményezés okán tett kijelentései.
Én elhiszem, hogy egy videóshottal nem lehet megváltani a világot, ennek ellenére borzasztóan nagyra becsülöm az összes jóakaratú ember reakcióját és tetteit (mert azok is vannak). És hiszem azt, hogy nem mindenki politikai meg anyagi indíttatásból teszi, amit tesz. Mert például én sem. Talán naiv vagyok. És soha nem tanultam New Yorkban. És soha nem voltam politikai pártok tanácsadója ("független szakértő") egyik oldalon sem, és valószínűleg nem is leszek.
Ami dühít, az a sznobizmus, ami lenéz mindenfajta segítő szándékot abból a pozícióból, ami beleágyazódik ugyan a roma tradícióba, de már régesrégen "védve" is van attól. Az a pökhendi metropoliszi-fővárosi mentalitás, ami lokálpatrióta vidéki romantikával és elvágyódással áradozik a Göcsejről (hétvégenként), de azért számon kéri a centralizációt. És a közösségi oldalakon osztja az észt meg az igét, közben a gyakorlatiasságot hiányolja.
Az osztályomban jelenleg két roma diák kiesését próbálom megakadályozni, az egyik teherbe esett év elején, a másik nem, viszont, mivel az apja külföldön dolgozik, teljesen a fiúja befolyása alá került, aki, mondhatni, átvette a családfő szerepét náluk. Nem fantáziálom azt, hogy túl sok szerepem lenne ezekben az ügyekben, a családi háttér nyilván sokkal fontosabb szerepet játszik abban, hogy míg az állapotos lány valószínűleg le fog érettségizni, a másik "menthetetlen". De akkor is úgy gondolom, hogy ha nem lennék maximálisan támogató az első esetben (a gyerek, az osztály és a szülő felé), sokkal kevesebb esély lenne arra, hogy ez a lány elvégzi ezt az iskolát. Nem vitatom el az ő személyes érdemeit persze, már nyáron kiszúrtam, hogy mennyire ambiciózus.
Teljesen aláírom, hogy a politika kisajátítja a romakérdést ugyanúgy, ahogy a hajléktalankérést, a melegkérdést, a családkérdést, a nőkérdést, és még sorolhatnám. De nem tudom, milyen alapon kezdünk ki egy civil kezdeményezést (nem nagyon tudok másra gondolni, mint némi [költői] irigységre), mert hiába roma valaki, nem feltétlenül van testközelben konkrét esetekkel. Főleg ha a tanulásról, a tudásról és annak megítéléséről van szó.
Be kell látni, hogy a tudás manapság nem magától értetődő érték, el kell magyarázni, illetve inkább rá kell vezetni a gyerekeket, hogy miért az. Ezt minden valamirevaló pedagógus érti manapság. És ez nem a gyerekek hibája, ilyen világban élünk. Emberünk majd meglátja, ha a gyerekei nem akarnak Jókait olvasni kamaszkorukban...
2014. február 25., kedd
Percek. Emberkék.
Annyira ki vagyok merülve, hogy elaludtam reggel.
Igaz, ez normális emberi léptékkel nézve nem számít elalvásnak, kb. 35-40 perccel aludtam tovább, mint szoktam, de mivel lassan szeretek felébredni, rémes volt.
Álmomban egyébként hatalmas fekáliákat kellett lenyomnom a vécén, ezzel Freud biztos ellenne egy darabig. Utána pedig a barátaimmal társalogtam egy asztalnál (kora reggel), és minden erőmmel próbáltam értesíteni a főnökömet, hogy el fogok késni, de nem tudtam kezelni a telefonom, nem találtam az sms funkciót. Erre felébredtem.
Azt egyébként régen is sokszor álmodtam, hogy nevetséges módon nem bírok elkészülni vonatra, időre, munkába, stb. Azt pedig, hogy nem tudom használni a telefonom, már átéltem pár éve nyáron a kórházban, amikor a felvételemkor azt mondta az orvos, adjak meg egy telefonszámot, aki a városban értesíthető, ha velem valami baj történik. Fejből persze nem tudtam, és amikor megpróbáltam megkeresni a telefonomban, nem találtam az sms funkciót. Hiába mondta az orvos, hogy csak nyugodtan, magam nem bírtam kivárni magam, és inkább bemondtam fejből. Valószínűleg rossz volt a szám, úgyhogy ha történt volna velem valami, tán még ma is a hozzátartozóimat keresnék.
Ahogy elnézem a választási plakátokat vagy végigpörgetem a híreket a facebookon, nem lesz jobb kedvem. Nem azért, mert nem tudok kire szavazni, hanem mert elszomorít ez az utálkozás, de a szervilizmus ugyanúgy. A JOBBIK-os kolléga, aki képviselőjelölt, az iskolában gyűjti az aláírásokat, és valahányszor meglátom valakivel beszélgetni, elhatározom, hogy eztán azzal sem állok szóba, akivel ő szóba állt. Azon gondolkodom, hogy ha országgyűlési képviselő lesz, elhúz-e. Remélem, elhúz, és nem lesz képviselő. De jobb lenne, ha én húznék el, mert már azt is elég rosszul viselem, hogy a facebookon egyre több gyerek tetszikeli a politikusi profilját.
A fenntartásokkal együtt van bennem némi tisztelet az ukránok iránt, mert elzavartak egy nemkívánatos elnököt. Én még a főnökömet se tudom elzavarni, csak szépen eldekkolok a munkahelyemen. A fontos beszélgetésekre nincs idő, se gyerekkel, se kollégával, minden gondolatomat az köti le, hogy fog elengedni a dirinő akkor, amikor tényleg fontos elmennem. A portfóliós kollégával mindenkinek tele van a hócipője, mert folyton zsizseg, a főnöknek meg azért, mert ő még sehogy se áll az anyaggal. Egyébként nálunk sem írja senki sem a portfólióját, ez afféle csendes lázadás, bár biztos vagyok benne, hogy néhány határozott szóra jó sokat beadják majd a derekukat.
A portfóliós pasi rendületlenül gyártja a papírokat. Én eddig tényleg azt hittem, hogy a rendszerrel való kicseszésből írja ő is, de a minap rá kellett jönnöm, hogy nem, hanem azért, mert "most ez a feladat". Nyilván félti az állását. És a megszokott életét. Nyilván mindenki azt félti. Nyilván van benne bizonyításvágy is, mert ő mindent így csinál, darabra, gyorsan, precízen, 200 km/órával, aztán kipipálja. Lehet, hogy a szexet is így csinálja.
Egyszer, mikor véletlenül ott voltam nála, mondta, hogy ők könyvet már nem vesznek, mert tele van a polc. Érted? Tele van a polc. Nem azért, mert nincs pénzük, vagy mert nem akarnak már olvasni, hanem mert tele van az a kibaszott polc, és nem fér rá több.
40 éves korában, majdnem pont a születésnapján elment egy teljes körű kivizsgálásra, nem azért, mert valami baja lett volna, hanem mert negyven éves lett. Vérképtől az urológusig.
Elgondolkodtam azon, hogy érdemes-e így dolgozni, illetve, hogy tudnék-e. Valószínűleg nem vagyok eléggé hatékony, és többször is beengedem az órámra a saját érzelmeimet - de nem. Az alapvető különbség a feladatait így végzők között és köztem az, hogy képtelen vagyok "darabra" dolgozni. Mondok egy példát, inkább berzenkedem és nem vállalom el a március 15-i műsor megszervezését, de nem csinálok egy nyolc perces, előre legyártott forgatókönyvet copy-paste technikával, mert minek. És inkább beáldozom az osztály 85%-át (vagyis hagyom, hogy leszarják), hogy a maradékkal tudjak kicsit értelmesen beszélni.
Nagyon érdekelne, elgondolkodik-e ez a pasi néha azon, hogy teremt-e még értéket. Talán úgy gondolja, hogy ahhoz, hogy otthon, a saját családjában értéket tudjon teremteni, ez kell. Konfliktusa, ahogy hallom, otthon nincs. Mondjuk még nem kamaszodnak nagyon a gyerekei. Kicsit néha sajnálom, mert amikor majd beüt a krach, nem fogja tudni, mit rontott el.
A szemináriumon a héten a Felsült szerelmeseket vettük. Van egy nagyon okos spanyol lány, és egy nem kevésbé okos marosvásárhelyi. Éljenek a nemzetközi kapcsolatok.
Az elemzéskor arra jutottunk, hogy a pózok, a felvett szerepek nagyon könnyen bukáshoz vezetnek. És hogy hiába gúnyoljuk ki a nálunk gyengébbnek, alávalóbbnak, ostobábbnak gondoltakat, sokszor azok is mi maguk vagyunk.
Igaz, ez normális emberi léptékkel nézve nem számít elalvásnak, kb. 35-40 perccel aludtam tovább, mint szoktam, de mivel lassan szeretek felébredni, rémes volt.
Álmomban egyébként hatalmas fekáliákat kellett lenyomnom a vécén, ezzel Freud biztos ellenne egy darabig. Utána pedig a barátaimmal társalogtam egy asztalnál (kora reggel), és minden erőmmel próbáltam értesíteni a főnökömet, hogy el fogok késni, de nem tudtam kezelni a telefonom, nem találtam az sms funkciót. Erre felébredtem.
Azt egyébként régen is sokszor álmodtam, hogy nevetséges módon nem bírok elkészülni vonatra, időre, munkába, stb. Azt pedig, hogy nem tudom használni a telefonom, már átéltem pár éve nyáron a kórházban, amikor a felvételemkor azt mondta az orvos, adjak meg egy telefonszámot, aki a városban értesíthető, ha velem valami baj történik. Fejből persze nem tudtam, és amikor megpróbáltam megkeresni a telefonomban, nem találtam az sms funkciót. Hiába mondta az orvos, hogy csak nyugodtan, magam nem bírtam kivárni magam, és inkább bemondtam fejből. Valószínűleg rossz volt a szám, úgyhogy ha történt volna velem valami, tán még ma is a hozzátartozóimat keresnék.
Ahogy elnézem a választási plakátokat vagy végigpörgetem a híreket a facebookon, nem lesz jobb kedvem. Nem azért, mert nem tudok kire szavazni, hanem mert elszomorít ez az utálkozás, de a szervilizmus ugyanúgy. A JOBBIK-os kolléga, aki képviselőjelölt, az iskolában gyűjti az aláírásokat, és valahányszor meglátom valakivel beszélgetni, elhatározom, hogy eztán azzal sem állok szóba, akivel ő szóba állt. Azon gondolkodom, hogy ha országgyűlési képviselő lesz, elhúz-e. Remélem, elhúz, és nem lesz képviselő. De jobb lenne, ha én húznék el, mert már azt is elég rosszul viselem, hogy a facebookon egyre több gyerek tetszikeli a politikusi profilját.
A fenntartásokkal együtt van bennem némi tisztelet az ukránok iránt, mert elzavartak egy nemkívánatos elnököt. Én még a főnökömet se tudom elzavarni, csak szépen eldekkolok a munkahelyemen. A fontos beszélgetésekre nincs idő, se gyerekkel, se kollégával, minden gondolatomat az köti le, hogy fog elengedni a dirinő akkor, amikor tényleg fontos elmennem. A portfóliós kollégával mindenkinek tele van a hócipője, mert folyton zsizseg, a főnöknek meg azért, mert ő még sehogy se áll az anyaggal. Egyébként nálunk sem írja senki sem a portfólióját, ez afféle csendes lázadás, bár biztos vagyok benne, hogy néhány határozott szóra jó sokat beadják majd a derekukat.
A portfóliós pasi rendületlenül gyártja a papírokat. Én eddig tényleg azt hittem, hogy a rendszerrel való kicseszésből írja ő is, de a minap rá kellett jönnöm, hogy nem, hanem azért, mert "most ez a feladat". Nyilván félti az állását. És a megszokott életét. Nyilván mindenki azt félti. Nyilván van benne bizonyításvágy is, mert ő mindent így csinál, darabra, gyorsan, precízen, 200 km/órával, aztán kipipálja. Lehet, hogy a szexet is így csinálja.
Egyszer, mikor véletlenül ott voltam nála, mondta, hogy ők könyvet már nem vesznek, mert tele van a polc. Érted? Tele van a polc. Nem azért, mert nincs pénzük, vagy mert nem akarnak már olvasni, hanem mert tele van az a kibaszott polc, és nem fér rá több.
40 éves korában, majdnem pont a születésnapján elment egy teljes körű kivizsgálásra, nem azért, mert valami baja lett volna, hanem mert negyven éves lett. Vérképtől az urológusig.
Elgondolkodtam azon, hogy érdemes-e így dolgozni, illetve, hogy tudnék-e. Valószínűleg nem vagyok eléggé hatékony, és többször is beengedem az órámra a saját érzelmeimet - de nem. Az alapvető különbség a feladatait így végzők között és köztem az, hogy képtelen vagyok "darabra" dolgozni. Mondok egy példát, inkább berzenkedem és nem vállalom el a március 15-i műsor megszervezését, de nem csinálok egy nyolc perces, előre legyártott forgatókönyvet copy-paste technikával, mert minek. És inkább beáldozom az osztály 85%-át (vagyis hagyom, hogy leszarják), hogy a maradékkal tudjak kicsit értelmesen beszélni.
Nagyon érdekelne, elgondolkodik-e ez a pasi néha azon, hogy teremt-e még értéket. Talán úgy gondolja, hogy ahhoz, hogy otthon, a saját családjában értéket tudjon teremteni, ez kell. Konfliktusa, ahogy hallom, otthon nincs. Mondjuk még nem kamaszodnak nagyon a gyerekei. Kicsit néha sajnálom, mert amikor majd beüt a krach, nem fogja tudni, mit rontott el.
A szemináriumon a héten a Felsült szerelmeseket vettük. Van egy nagyon okos spanyol lány, és egy nem kevésbé okos marosvásárhelyi. Éljenek a nemzetközi kapcsolatok.
Az elemzéskor arra jutottunk, hogy a pózok, a felvett szerepek nagyon könnyen bukáshoz vezetnek. És hogy hiába gúnyoljuk ki a nálunk gyengébbnek, alávalóbbnak, ostobábbnak gondoltakat, sokszor azok is mi maguk vagyunk.
2014. február 16., vasárnap
Gy. F.
Nem vagyok szomorú, amiért meghalt, hiszen végre találkoznak, ő, és Miklós. Úgy képzelem, hogy egész életében erre várt.
Úgy képzelem, hogy most, amikor felépül a német megszállás emlékműve, ő úgy döntött, hogy ez már sok, hogy ő most már tényleg elmegy. Igaza volt. Én is így döntöttem volna.
Azt gondolom, egyszerűen kiesett az emberek tudatából, emlékezetéből, hogy ő még itt van.
Hogy egy iszonyatos és emberfeletti szégyen az, hogy relativizáltuk Horthyt, beengedtük a Jobbikot, és ő itt volt, és végignézte, végighallgatta. És ezt nem lehet nekünk megbocsátani.
Hogy már csak a jelenlére miatt is udvariatlanság neonácisat, neofasisztásat játszani. Arra gondolok, hogy eshetett neki mindez. Vagy persze lehet, hogy be sem kapcsolta a tévét évek, évtizedek óta, hogy ne lássa. És hála isten, a kormány képmutatását sem látja már.
Arra gondolok, hogyan élte át ezt a majd 70 évet. Hogy volt ereje, büszkesége nem felejteni. 70 évig nem kezdeni új életet, nem szülni gyereket, nem basáskodni a(z szellemi) örökség fölött, mint valami posztmodern Csinszka. Nem tudom, hogy ez bolondság, makacsság vagy szerelem-e. És hiába mondom, hogy én is képes lennék rá, nem tudom, tényleg nem.
Úgy képzelem, hogy most, amikor felépül a német megszállás emlékműve, ő úgy döntött, hogy ez már sok, hogy ő most már tényleg elmegy. Igaza volt. Én is így döntöttem volna.
Azt gondolom, egyszerűen kiesett az emberek tudatából, emlékezetéből, hogy ő még itt van.
Hogy egy iszonyatos és emberfeletti szégyen az, hogy relativizáltuk Horthyt, beengedtük a Jobbikot, és ő itt volt, és végignézte, végighallgatta. És ezt nem lehet nekünk megbocsátani.
Hogy már csak a jelenlére miatt is udvariatlanság neonácisat, neofasisztásat játszani. Arra gondolok, hogy eshetett neki mindez. Vagy persze lehet, hogy be sem kapcsolta a tévét évek, évtizedek óta, hogy ne lássa. És hála isten, a kormány képmutatását sem látja már.
Arra gondolok, hogyan élte át ezt a majd 70 évet. Hogy volt ereje, büszkesége nem felejteni. 70 évig nem kezdeni új életet, nem szülni gyereket, nem basáskodni a(z szellemi) örökség fölött, mint valami posztmodern Csinszka. Nem tudom, hogy ez bolondság, makacsság vagy szerelem-e. És hiába mondom, hogy én is képes lennék rá, nem tudom, tényleg nem.
2014. február 10., hétfő
A munka nemesít
A munka nemesít. A munka nem-esít.
Nem akar elmúlni ez a tél. Igaz, magam sem tudom, mit várok, talán megint a havat, mert akkor olyan szép puhán csendes volt minden, főleg éjszaka lehetett hallani a pelyhek halk zizegését. Hideg is volt, össze lehetett bújni, most meg már megint tizenvalahány fok van, és nyitva kell lennie éjjel is az ablaknak, meg fűtenek a buszon, és attól a sok-sok hőtől és büdöstől nem csoda, hogy az ember idegesen megy munkába. A büdös buszos hő még a szmognál is rosszabb, mert a szmog -- reggelente -- hideg és csípős, de a büdös buszos hő fojtogató, forró, levegőtlen, olyan, mint egy iskolai menza a pokolban.
Nem akar vége lenni ennek a télnek, pedig olyan elszántan határoztam el, hogy nem fogok elkeseredni, letörni, elveszíteni magam, nem leszek sápadt, karikás szemű, egészségtelen bőrű, nem a hétvégi alkoholtól várom az ellazulást, de hát... Vannak ezek a csodás jó tanácsok a téli levertséget illetően, majdnem mindegyiket betartom, a vitaminokat, a sportot, jó, a levegőt nem, de kinek van kedve a sárban csúszkálni. Úgyhogy önsajnálok, igénytelen lettem, lelkileg és fizikailag is talán, békés beszélgetésekre és lassú filmekre vágyom, Chet Bakerre, vidámságra, de ezek a panelek annyira szürkék és homályosak, hiába a narancssárga sálamat veszem fel, az is szürke. És ha néha ki is süt a nap, az is csak a sápadtságot világítja meg, a sárgaságot, ami nem okker, hanem avas vaj.
Olvasok persze, de az energiáimat, amiket simogatásba, mosolyba és önzetlen gyengédségbe kellene átfordítani, felőrlik a hétköznapok. Pedig olyan szívesen lennék világlátott, szélesen ragyogó most. Beszélgetnék mindenfajta emelkedett témákról, világmegváltó tervekről, és minden sikerülne. Tüntetni mennék, és hidat foglalni.
(Konkrétabban: összeállítanék néhány tananyagot például, ami toleranciára nevel, elfogadásra, és segít megnyitni néhány elmét. Az egyesek-kettesekből kiszabadulni. Vagy ami még fontosabb, a szellemi sötétségből. De ne legyenek ilyen terveim, inkább találjam ki, milyen B kategóriás ütemtervvel lehet még két hétig iskolában tartani a gyerekeket, mikor már mindenki másnak kitört a nyári szünet. És bár augusztus 21. és 22. csütörtökre és péntekre esik, oda már ne tervezzek szabadságot, mert ismét dolgozni kell menni.)
Szóval tüntetni mennék, és hidat foglalni, nem álmodom többé a fölösleges munkával, nem viselnek meg kisemberek ostoba problémái.
Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál.
Nem akar elmúlni ez a tél. Igaz, magam sem tudom, mit várok, talán megint a havat, mert akkor olyan szép puhán csendes volt minden, főleg éjszaka lehetett hallani a pelyhek halk zizegését. Hideg is volt, össze lehetett bújni, most meg már megint tizenvalahány fok van, és nyitva kell lennie éjjel is az ablaknak, meg fűtenek a buszon, és attól a sok-sok hőtől és büdöstől nem csoda, hogy az ember idegesen megy munkába. A büdös buszos hő még a szmognál is rosszabb, mert a szmog -- reggelente -- hideg és csípős, de a büdös buszos hő fojtogató, forró, levegőtlen, olyan, mint egy iskolai menza a pokolban.
Nem akar vége lenni ennek a télnek, pedig olyan elszántan határoztam el, hogy nem fogok elkeseredni, letörni, elveszíteni magam, nem leszek sápadt, karikás szemű, egészségtelen bőrű, nem a hétvégi alkoholtól várom az ellazulást, de hát... Vannak ezek a csodás jó tanácsok a téli levertséget illetően, majdnem mindegyiket betartom, a vitaminokat, a sportot, jó, a levegőt nem, de kinek van kedve a sárban csúszkálni. Úgyhogy önsajnálok, igénytelen lettem, lelkileg és fizikailag is talán, békés beszélgetésekre és lassú filmekre vágyom, Chet Bakerre, vidámságra, de ezek a panelek annyira szürkék és homályosak, hiába a narancssárga sálamat veszem fel, az is szürke. És ha néha ki is süt a nap, az is csak a sápadtságot világítja meg, a sárgaságot, ami nem okker, hanem avas vaj.
Olvasok persze, de az energiáimat, amiket simogatásba, mosolyba és önzetlen gyengédségbe kellene átfordítani, felőrlik a hétköznapok. Pedig olyan szívesen lennék világlátott, szélesen ragyogó most. Beszélgetnék mindenfajta emelkedett témákról, világmegváltó tervekről, és minden sikerülne. Tüntetni mennék, és hidat foglalni.
(Konkrétabban: összeállítanék néhány tananyagot például, ami toleranciára nevel, elfogadásra, és segít megnyitni néhány elmét. Az egyesek-kettesekből kiszabadulni. Vagy ami még fontosabb, a szellemi sötétségből. De ne legyenek ilyen terveim, inkább találjam ki, milyen B kategóriás ütemtervvel lehet még két hétig iskolában tartani a gyerekeket, mikor már mindenki másnak kitört a nyári szünet. És bár augusztus 21. és 22. csütörtökre és péntekre esik, oda már ne tervezzek szabadságot, mert ismét dolgozni kell menni.)
Szóval tüntetni mennék, és hidat foglalni, nem álmodom többé a fölösleges munkával, nem viselnek meg kisemberek ostoba problémái.
Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál.
2014. február 3., hétfő
Első
Megjött az első opponensi vélemény.
Az a vicces benne, hogy egy olyan szaktekintély mellé vagyok állítva, akivel világ életemben viharos volt a kapcsolatom. Kezdvén ott -- nem tudom, elmeséltem-e már ezt a történetet -- hogy ő volt az, aki nem vett fel a színháztörténet szakra érettségi után. Ma már hálás vagyok érte, mert másképp sose kerültem volna a SZTE-BTK-ra, nem ismertem volna meg egy csomó remek embert, tanárt, barátot, és lehet, hogy ez a dolgozat sem lett volna kész. Egy igazi kultúrsznob lett volna belőlem talán, aki számára az jelenti a "hozzáértést", hogy tudja, a második felvonás harmadik színében kin milyen ruha van.
Aztán később is találkoztunk egy tudományos versenyen, ahol én versenyeztem, ő pedig zsűrielnök volt. Harmadik díjat kaptam (milyen ciki lett volna, ha mind a hármat az ő tanszékének diákjai viszik el), de a kávészünetben azért elmondta, hogy hagyjam a francba ezt a témát, mert ez gáz, és legyek inkább filológus.
Ez az ember a hazai tudományos élet egyik legnagyobb doyenje volt. Holtában is tisztelegnek neki azóta is, amióta már nincs. Vannak érdemei, amiket nem vitatok, de emberileg nem viseltem el soha. Egy pökhendi alak volt szerintem. És aki nem tartozott a holdudvarához, azt lenyomta.
Ezért baromi nagy fricska, hogy -- bár szegről-végről mindig jelen volt az életemben, nem olyan nagy ez a szakma, sem pedig az ország -- előkerül a bírálatban. Nyilván a védésen is elő fog. Majd némi szarkazmussal megoldjuk.
Az a vicces benne, hogy egy olyan szaktekintély mellé vagyok állítva, akivel világ életemben viharos volt a kapcsolatom. Kezdvén ott -- nem tudom, elmeséltem-e már ezt a történetet -- hogy ő volt az, aki nem vett fel a színháztörténet szakra érettségi után. Ma már hálás vagyok érte, mert másképp sose kerültem volna a SZTE-BTK-ra, nem ismertem volna meg egy csomó remek embert, tanárt, barátot, és lehet, hogy ez a dolgozat sem lett volna kész. Egy igazi kultúrsznob lett volna belőlem talán, aki számára az jelenti a "hozzáértést", hogy tudja, a második felvonás harmadik színében kin milyen ruha van.
Aztán később is találkoztunk egy tudományos versenyen, ahol én versenyeztem, ő pedig zsűrielnök volt. Harmadik díjat kaptam (milyen ciki lett volna, ha mind a hármat az ő tanszékének diákjai viszik el), de a kávészünetben azért elmondta, hogy hagyjam a francba ezt a témát, mert ez gáz, és legyek inkább filológus.
Ez az ember a hazai tudományos élet egyik legnagyobb doyenje volt. Holtában is tisztelegnek neki azóta is, amióta már nincs. Vannak érdemei, amiket nem vitatok, de emberileg nem viseltem el soha. Egy pökhendi alak volt szerintem. És aki nem tartozott a holdudvarához, azt lenyomta.
Ezért baromi nagy fricska, hogy -- bár szegről-végről mindig jelen volt az életemben, nem olyan nagy ez a szakma, sem pedig az ország -- előkerül a bírálatban. Nyilván a védésen is elő fog. Majd némi szarkazmussal megoldjuk.
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)




