A Shakspeare-túra (képekben)

A gofriblog bejegyzése itt.

Shakespeare-túra

A Shakespeare-túra közlekedés részét nagyon egyszerű abszolválni, mert a Chilternnél van egy ún. Shakespeare Explorer One Day nevű fix áras jegy (jót mosolyognak rajta a kalauzok, és teszik el a lyukasztót), ami a térségen belül bárhova enged utazni egy napon belül. Én gondoltam, hogy ez nagyon szuper, de aztán láttam, hogy annyira nem megy sok vonat arra Warwickshire felé, de azért egy hajnali indulással, esti megérkezéssel, határozott szelekcióval megoldható a dolog.

Én úgy döntöttem, hogy az akárhányszor megszakítható úton Leamington Spában, Warwickban és persze Stratford-upon-Avonban fogok leszállni, reggel 7 körül indultam, este 8-ra Londonban voltam ismét. Leamingtonban kb. egy órát töltöttem, Warwickban kettőt (ebbe a vár persze nem fért volna bele, de mivel nem a fiúkkal voltam, nem is vágytam rá annyira, hogy alaposabban lássam), Startfordban négy órát, ami érzésem szerint még sok is volt, de lehet, hogy csak azért, mert addigra már ronggyá jártam a lábam.

Leamington Spa tulajdonképpen egy fürdőváros, a 19. századtól kezdve folyamatosan egyre népszerűbb és közkedveltebb. Maga a város is nyilván több figyelmet érdemelt volna, de csak a Jepshon parkot néztem meg, aminek a történetéről a wiki link bőséges információval szolgál annak, akit részletesen érdekel. Itt az is megtudható, hogy a kert több díjat is nyert, többek között 2004-ben Nagy-Britannia legjobb parkjává választották. Tényleg nagyon impozáns, viszonylag a reggeli órákban voltam ott, és egy pózoló mókuson kívül (ld. a fotók) mással nem nagyon találkoztam. Ami szép volt még és hangulatos (nem csak itt, hanem a többi állomáson is), az a tradicionális angol teaházak, az urbanizált-globalizált-starbucksosított Londonban csak úgy az utcán ilyeneket már nem igen látni.



A második állomás Warwick (ez magyar link!) volt, itt nagyon sajnálom, hogy nem láttam a Lord Leycester Hospitalt, mert az egy óra nem volt elég rá. Tulajdonképpen a várat sem láttam egyébként, csak kívülről (és a shopban voltam, ajándék miatt a fiúknak, akikkel egyszer majd visszajövünk, ha addig élek is és ha addig még nem növik ki a középkor-rajongást), de az egész város nagyon jó középkori hangulatot áraszt, hangulatos és gyönyörű, a kocsmáktól a játékboltokig mindenfajta kereskedelmi és marketing-tevékenység a medievalizmusra állt rá.
A várat (hivatalos honlapja itt) csak kívülről láttam, több bejárata és megközelítési útvonala is van, az egyiket végigmentem, egy remekül kialakított Robin Hood-hangulatú sötét erdei ösvényen. Maga a vár persze tele van programokkal (lovagi torna, kísértetkastély, kínzókamra, miegymás), egész társulat gondoskodik mindenki szórakozásáról (egy részletesebb blogos beszámolót itt olvashattok - fotókkal).
Némi egyéb infó a várról innen:

Warwick nevezetessége a Warwick-kastély. A nagyszerű középkori vár az ország egyik legszebb főúri otthona is. Az eredeti normann erődöt, melynek helyén 915-ben már szász erődítmény állt, és amelyet Arthur király leánya, Ethefelda építtetett, a 14. században újjáépítették, és hatalmas külső falakkal, tornyokkal erősítették meg Warwick grófjai, a nagyhatalmú Beauchamps- és Nevilles-cssaládok. A kastély 1604-ben a Greville családé lett, akik a 17. és 18. századokban csodálatos főúri otthonokká alakították a kastélyt. 1978-ban Madame Tussaud’s vásárolta meg a kastélyt és a csodálatos termekben viaszmúzeumot rendezett be. A középkori helyiségekből kialakított Nagyteremben és főúri lakosztályokban műtárgyak, a családi gyűjtemények hihetetlen gazdagsága tárul fel a látogató előtt.

A képek pedig alant.




És végül Stratford-upon-Avon (magyar link! a hivatalos honlap pedig itt). A város maga elég nagy csalódás első látásra, úgyhogy aki odamegy, semmiképp ne középkori-reneszánsz csodára számítson rögvest. Teljesen korszerű angol kisváros, és hát az állomásról megpillantható ipari terület sem sugall túl sok jót. Aztán a séta végén persze már elnézőbbek vagyunk.
Sajnos itt sem láttam mindent, amit szerettem volna. A Shakespeare-hez kapcsolódó házakat a Shakespeare Birthplace Trust nevű szervezet gondozza, kétféle jegy váltható, az egyik a Stratfordban lévő három házat tartalmazza (12 font 50 p), a másik pedig a Mary Arden farmot és az Anne Hathaway-házat is (19 font), de mivel limitált volt az időm és gyalog voltam, én ez utóbbiakat nem láttam. A Shakespeare anyjáról elnevezett Mary Arden's egy autentikus Tudor-kori farm, az Ann Hathaway cottage pedig Shakespeare feleségének gyerekkori otthona (a linkekre kattintva sok kép látható).

A jegyem három ház megtekintésére jogosított fel: a szülőház, az ún. Nash-ház (állítólag itt halt meg Shakespeare, miután visszatért Starfordba Londonból) és a Hall croft (Hall doktornak, Shakespeare vejének a háza) meglátogatására.
A szülőház a helyi Shakespeare-központból nyílik (a képeken látszik a kevés humoros elemek egyike, a ház előtti pantomimes, aki Shakespeare szelleme...), az embert nagyon szívélyesen fogadják, viszont a ház megtekintése előtt sajnos nem lehet megúszni a főként videóbejátszásokból és makettekből álló ingyenes (külön hangsúlyozzák!) kiállítást. A videókon részletek láthatóak különféle Shakespeare-drámákból és filmekből, és egy patetikus hangú nő ecseteli William nagyságát és globális kultúrára gyakorolt jelentőségét. Persze lehetnék toleránsabb is, laikusoknak ez nyilván nagyon érdekes (pláne ha beszélnek angolul, mert más nyelvű lehetőség itt nincs), de én mentem volna tovább - az ajtók azonban csak akkor nyíltak, ha az ember végighallgatta, amit kell, és megnézte Leonardo di Capriót meg Kenneth Branagh-t.
Közvetlenül a ház kertjébe egy ún. hall of fame-en végigsétálva ('hírességek csarnoka') juthatunk be, ahol képeket láhatunk Laurence Olivier-ről meg Kenneth Branagh-ról ismét, sőt ott van Kurosawa is, de nem értem, miért nincs ott pl. Peter Brook vagy Trevor Nunn. Szóval az egész kicsit túl áhitatosnak meg nyáladzónak tűnik, de hát elviseljük. Maga a ház szép persze (amúgy az egész városban, ahogy Warwickban is, megőrizék az autentikus építészeti jellegzetességeket), a kertben színészek szavalnak szonetteket, bent pedig korabeli ruhás idegenvezetők magyaráznak mindenféle (szerintem kérdéses) "tényeket" William életéről, és láthatóan nagyon büszkék erre az egészre. A kiállított tárgyak/dolgok persze csak korban stimmelnek (még úgy sem mindig pontosan), nem saját használati eszközök, ám van köztük néhány érdekes dolog. (Például nagy kedvencem volt a 16. századi fedeles szobavécé - ld. fotó!)
Az egyik, ami érdekelt, hogy hogyan bizonyítják, hogy ez a bárd szülőháza: hát korrektül ki vannak állítva az írásos dokumentumok, melyek szerint az itt álló ház William apjáé volt, aki azt a fiára hagyta. A másik fascináció (sic!) az eredeti ablak kiállítva (ld. fotó!), ahová annak idején különböző hírességek vésték autogrammjukat, fel is írtam párat (a teljesség igénye nélkül): Walter Scott, Henry Irvind, Ellen Terry, John Keats, Charles Dickens, Mark Twain, Thomas Hardy és Hawthorne. A mellékelt tájékoztató alapján kerestem persze az aláírásokat, de számba vehető bizonyítékot a szememmel nem találtam, mindenestre az ablak össze van firkálva, higgyük el, hogy a prominensek belevésték kéznyomukat.

A kertben a színészeket nem hallgattam meg (elég volt nekem Sam Mendes), viszont megnéztem a Shakespeare nőivel foglalkozó kiállítást (nem, nem a szeretőiről van szó, hanem a női szereplőkről a darabjaiban ill. a fontos Shakespeare-színésznőkről). Na, és akkor itt láttam egyrészt Ellen Terry asztalát (ld. fotó!), másrészt pedig az előtérben viccesen volt egy faliújság, ahova cetliken mindenki felragasztotta, hogy ki melyik Shakespeare-hősnő szeretne lenni. Volt, aki azt írta, Goneril.... hehe. (=a Lear királyban a legidősebb nővér, persze totálbrutál agresszív és gonosz, mert csak a legkisebbik - Cordelia - a kedves). Nos, ha lehetne választani, én szerintem Viola lennék, mert 1) járhatott nadrágban 2) ... hmmm... állítólag férjhez megy a darab végén, de szerintem ez nem ilyen egyszerű.

Ezután elmentem a Nash-házba, ahol éppen ásatások folynak, ami azért nagyon jópofa dolog, mert a gyerekeket pl. 2 fontért be lehet fizetni kicsit régészkedni, ami szerintem nagy élmény. Amúgy állítólag itt (a ma New Place-nek nevezett rezidencián) halt meg Shakespeare 1616-ban, miután visszavonult Londonból és a színháztól. Nem tudom, most már esküszöm, el fogok olvasni egy rendes életrajzot, mondjuk a Peter Ackroydot (az rendes?), hogy megtudjam, honnan szedik ezeket pontosan. A házban mindenestre nem volt más, csak egy nagyon szép kert és gödrök meg földkupacok.

A harmadik állomás a Hall croft volt, azaz Shakespeare lányáéknak a háza. Mivel John Hall, Susannah (a legidősebb lány) férje orvos volt, a házban található egy lájtos medicina-kiállítás is (a shopban pedig lehet levendulás szappant kapni).
A három ház amúgy nagyjából egy kaptafa, az érdekesség varázsa viszont mintha az első végignézésével elmúlna... van egyébként szuvenírbolt persze, Shakespeare-es ceruzafaragóval és baseball sapkával, meg van könyvesbolt is, ami nagyon hű, mert eléggé kitesznek magukért a kurrens szakirodalmat illetően.

Ezután nem volt más hátra, mint elzarándokolni a Holy Trinity Church-höz és megnézni a mester sírját, aztán sétálni egyet az Avon-folyó partján. A sírt sajnos nem láttam, mert az épület éppen esküvő miatt zárva volt (pedig, hogy kételyeimet - amiket sok minden alátámaszt - és hogy az izgalmat fokozzam, igazán szívesen megnéztem volna), viszont üldögéltem kicsit a folyóparton, figyeltem a kacsákat (felhívnám a figyelmet egy multikulturális madárcsaládra, ld. fotók!), bámultam a béna csónakázókat (és igen, a bérelhető csónakok Shakespare nőalakjairól vannak elnevezve), aztán megnéztem a Royal Shakespeare Company (egy magyar link itt) vonatkozó színházépületeit. Rájöttem, hogy ha máshogy szervezem, nézhettem volna délelőtti előadást is, de mindegy. A környéken minden fel van túrva, ami sajnos rontott a dolog kényelmén kicsit.



5. 40-kor jött vissza a vonat, fél 8-kor már a Marylebone-on voltam.

Arra gondolok

Arra gondolok, hogy nem akarom, hogy ez véget érjen.
Egyszer volt egy vendégtanárom Kanadából, és ő megkérdezte az egész csoporttól, hogy ki mit szeretne csinálni, ha "nagy lesz". És akkor az én legjobb barátnőm motyogva, mintha hülyeségnek tartaná, azt mondta, "ülni egy szobában és olvasni, de tudom, hogy ez lehetetlen".
Szeretem, amikor vannak reflexióim a világra. Lehet demagógnak és gyengének tartani a dumát, de a hétköznapok az ilyesmit gyakran kiölik, hát én most megint nem szeretném, ha kiölnék... pedig ki fogják. Anyám azt írta a születésnapomra, "remélem, sokat pihentél" meg hogy "nemsokára visszajössz a magyar valóságba, biztos furcsa lesz".... anyám...
De hát hiszen dolgoztam, sokat. Meg depiztem is, sokat, de csak azért, mert távol voltam azoktól, akiktől nem akartam távol lenni, mert nélkülük nem tudok rendesen dolgozni sem. A sors iróniája pedig az, hogy mihelyst hazaérek, előtérbe kerülnek majd a praktikumok.

És hát anyám persze rosszul tudja (vagy jól, csak nem mondja), szeretnék már hazamenni, és biztos, hogy egy percig sem leszek csalódott vagy csalódottabb, mint eddig voltam amúgy is. A csalódottságot viszont nem a környezet táplálja sohasem, hanem a bizonyos helyzetekben való tehetetlenség érzése - de hát anyámtól nem várom, hogy ezt megértse, az alap szükségletein kívül sosem érdekelte túl sok minden.
A héten olvastam egy interjút az RTL-es Kolozsi Péterrel (aki valamiért iszonyú antipatikus nekem, a nagyvárosi, taposó yuppie manifesztációja számomra), aki arról beszélt, hogy a valóságshow a nyugati televíziózásban máig futó múfaj, nem érti, mi baja ezzel a kritikusoknak. És hogy szerinte ezzel majd növelni lehet a kereskedelmi csatornák csatorna zuhanó nézettségi mutatóit.
Egyébként teljesen rendben, még jó, hogy nem valami álhumanista eszme nevében, hanem simán a profit felől magyarázza a dolgot. Ugyanebben az interjúban azt is mondta, hogy "nem hiszi", hogy a kereskedelmi televíziók fontos társadalmi problémákban hatásos lépéseket tudnának tenni (ld. magyarországi árvíz és hasonlók kapcsán egyéb karitatív ügyek).
Az egész nem érdekes egyébként, de én nem akarok szemét világot magam körül. A szemét világba pedig az is beletartozik, hogy odaadom a lelkemet mindenféle maszlagnak. Holott sokakkal ellentétben modhatom, szerencsémre, hogy nekem már tényleg, olyan kevés kell a megelégedéshez (aka 'boldogság').

Hampstead Heath

Észak-Londoni park, London legnagyobb természetes parkja (inkább parkerdője) sok-sok tóval. A tavakban horgászni és úszni is lehet, sőt, nudista részleg is van - azaz külön fák és bokrok által bújtatott férfi és női tó. A lakók lázadtak a nudizmus ellen régebben, de aztán konszenzus született: bokrok és belépő. Csak pár font, és lehet menni úszni.
Itt található a Parliament Hill, ami London legmagasabb pontja, azaz természetes kilátója. Rálátni a city-re, sok híres, fontos épületre. Állítólag Guy Fawkes-ék a lőpor összeesküvés alkalmával innen tervezték végignézni, ahogy leég a brit parlament.


Aki pedig szeret elmerülni a trash szubkultúrákban is, mint én, annak elárulom, hogy ez a park London egyik leghíresebb gay cruising helye, azaz pasik járnak ide, hogy kölcsönös beleegyezéssel felcsípjék egymást alkalmi kapcsolatok céljából, nem pénzért. Vagyis egy önkéntes meleg Rákóczi-tér... A lakosság tiltakozott emiatt is, de miután megoldottáka higéniai és különféle természetfelügyeleti kérdéseket, szemet hunytak felette, akárcsak a rendőrség (hiszen maga a cselekedet nem illegális, csak ha valakit akció közben kapnak rajta). És mindez a körítés azért, mert George Michael-t, aki errefelé lakik, 2006-ban egy paparazzo lefotózta a parkban, aki - mert a fotók persze megjelentek és nagy balhét kavartak az amúgy sem problémamentes, idén tavasszal pl. droghatás alatt autót vezető (múlt héten volt a tárgyalás, megírták a lapok) Georgy körül - így küldte el a fotóst melegebb éghajlatra: Fuck off! This is my culture! I'm not doing anything illegal!

Meglátogatott...

... engem az egyik legkedvesebb egyetemi barátném, akinek az élete egy kész regény (mondjuk szerinte meg nyilván az enyém az). O. egy hihetetlenül viharos lány, a barátságunk kezdete óta odavoltam érte, már csak azért is, mert minden olyan tulajdonság megvan benne, amire én nagyon vágyom, de belőlem hiányoznak, és soha nem is lesznek meg, mert másmilyen vagyok: a kalandvágy, a merészség, a rámenősség, az exhibicionizmus. Az ilyesmit ma már nem irigylem, de tudom, hogy a legtartósabb kapcsolataim-barátságaim azokkal voltak és vannak, akikben mindez megvan, vagyis, akik mindazt kiegészítik bennem, ami én nem vagyok (és fordítva). Az ilyesfajta kapcsolatok és barátságok (úgy szoktuk nevezni, "a kosokbikák" és én, és tényleg horoszkópilag is van ebben valami, hisz életem legmeghatározóbb személyei vehemensek és brutál hurrikániák) amolyan idegtépően rapszodikusak, sok veszekedéssel tarkítottak, hevesek, de amúgy szeretem azt hinni, hogy amennyire nekem szükségem van a temperamentumra és az őrületre, annyira nekik is az én sztoikus, nyugodt, higgadt racionalizmusomra és rálátásomra. Egyébként nagyon jól jellemzi őt, hogy hozott nekem 1) egy rakás túrórudit 2) egy kis gömb unikumot a közelgő szülinapomra 3) egy doboz Mese mézes linzert - ami természetesen inkább az ő kedvence, ahogy a túró rudi is 4) és aminek a legjobban örültem, egy csokorral a haza sajtótermésből (jelesül aktuális Magyar Narancs, Figyelő, Nők Lapja és Story - mindez a régi szép idők magyar közéleti kérdéseket érintő fika- és savazóbajnokságait érintő emlékeket idézi fel). 

Szóval meglátogatott, de egyébként nem hozzám jött, hanem a szerelméhez, aki egy nála 16 évvel idősebb punk rocker fazon (mellesleg rendes ember, van polgári állása is és tudja a határokat), és akivel a szerelem O. egy éves kalandvágyó itt tartózkodása alatt alakult ki - a londoni metrón. Meglátni és megszeretni. Hát, egy ideje tudom, hogy ilyen tényleg van - egyébként. Szóval O.-t mindig is irigyeltem, hogy képes 360 fokos fordulatokat véghez vinni az életében, ha épp úgy látja szükségét (hülyeség, mert én is képes vagyok rá egyébként), és erre remek példa a mostani eset is: október 1-től felmondott az amúgy jól fizető, versenyszférabeli munkahelyén, hogy visszaköltözzön ide, s kiderítse, működik-e a dolog is a hétköznapok szintjén a punk rockerrel (aki egyébként rendes ember, és már nem is egy mai évjárat). Nem féltem, biztos vagyok benne, hogy ha esetleg NEM, akkor is meg fogja találni a visszautat.

A találkozásig hátralévő időt (a hétvégét a punk rocker a beteg mamájánál töltötte, mert egyébként rendes ember) együtt töltöttük el, és bejártunk jó sok olyan helyet, amit O. annak idején az egy éve alatt megnézett, én viszont még nem láttam. 


Elmentünk például Holbornban a Sir John Soane's Museumba, ami a Bank of England híres építészének háza volt - ma múzeum. (Ha a linkre kattintatok, azon belül pedig a View the Museum in 360°-ra, akkor az egeret a 'videóra' kattintva, és forgatva azt, látni fogjátok a ház panorámaképét...) Egészen fantasztikus, ahogy a ház tele van zsúfolva műkincsekkel és festményekkel, mint egy mini múzeum. 


Csak korlátozott létszámú látogatót engednek be. A képszoba álfalai kihajthatóak, és minden fél órában egy kesztyűs asszisztens mutogatja az eredeti (!) 19. századi festményeket, Soane magángyűjteményéből. Az egész épület mértanilag aprólékosan tervezett, ha sütött volna a nap, még azt is láthattuk volna, ahogy a fény különféle vetületei más és más megvilágításba helyezik a tereket.
Megnéztük a Temple Church-öt, ahol a Da Vinci-kód bizonyos epizódjai is játszódnak (és annak idején cikkeztek is róla, hogy majd 50%-al nőtt a látogatottság a könyv és a film óta, a link magyar nyelvű!). Ittunk sört a Ye Olde Chesire Cheese-ben, ami Anglia állítólag legöregebb pubja (1538, újraépítve a nagy londoni tűzvész után), és ahol olyan prominens személyiségek voltak vendégek, mint Arthur Conan Doyle, Charles Dickens vagy Ben Jonson (?). Másnap aztán voltuk a Spitalfields vásárban, ami egy nagy kézműves kirakodás Dél-Londonban a Liverpool Street környékén. Ott eltöltöttünk egy napot, megnéztük az ékszereket meg a ruhákat, aztán ettünk egy nagyon szuper pizzériában olyan pizzát, amilyet azelőtt még sosem láttam: a tésztája nem az élesztős felfújt csoda volt, hanem vékony és törékeny-ropogós, mint a taco tészta része vagy a csipsz, a feltét pedig egyrészt nem tocsogott a paradicsomszószban, másrészt nem volt szétsütve, hanem mindenféle friss-spéci dolgokból állt (kecskesajt, spenót, ruccola, stb.), ja és mozzarella sem volt rajta, úgyhogy biztosan valami egyedi recept... amit én nem ismerek. Az étterem is hihetetlen eklektikájú volt, olyan, mint ahol még nem fejezték be a felújítást.
Voltunk aztán a Columbia Road virágpiacán, ahol a pálmáktól a kankalinig mindent lehet kapni, de hát sajnos ez nem tartós áru. A fotókon láthatjátok azt is, mekkora tömeg volt.
Aztán szépen otthagytam a Liverpool állomáson, és eljöttem. Holnap itt bank holiday van, azaz munkaszüneti nap, de jövő héten állítólag még találkozunk. O. panaszkodott, hogy a főnöke hisztizik és nem beszél vele, amióta felmondott. Mondtam neki, hogy hát, próbálja megérteni, tőle nem könnyű elszakadni. 

(Bocsánat, hogy a linkek mindig angol nyelvűek zömében, de egyszerűen nincs magyar referencia.) 

Egy olyan...

.. kiállításon voltam, hogy beszarás, a szürrealisták és a 'ház' (vagyis a tér különböző felfogásai) volt a témája, és azt hiszem, még mindig nem tudtam feldolgozni teljesen. Annyira tetszett, hogy megvettem a kiállítás katalógusát, ami 350 oldal, színes fotókkal van tele, és hát busás összegbe került.

The Surreal House, Barbican Art Gallery, június 10-szeptember 12.

A környék is teljesen lenyűgözött, úgyhogy kénytelen voltam utánaolvasni, hogy a Barbican Centre micsoda: Európa legnagyobb előadóművészeti központja, koncterttermekkel, színházzal, mozival, könyvtárral, körülötte lakónegyeddel. Az ún. brutalista stílusban épült, ahogy Londonban sok más lakótelep is, 2003-ban egy felmérésben a központot London legrondább épületének kiáltották ki. Eredetileg innen indult a Royalk Shakespeare Company - még amíg volt állandó játszóhelyük. A komplexumon belüli terek és helyek híres angol írókról vannak elnevezve. Rondasága ellenére engem teljesen lenyűgözött a környék.
A kiállításról bővebben később, egyelőre annyit, hogy tematikus szobákban foglalkoztak a művészet és a tér viszonyával. Íme néhány megtekinthető alkotás.

Már nem sok...

... van hátra, és épp itt az ideje, mert már mehetnékem támadt, a család is eléggé hiányzik (az iskola, az nem). Az, hogy a hátralévő időt hasznosan kéne töltenem ÉS a honvágy eléggé éles és nem túl termékeny oppozícióban van egymással. Bár ma például nagyon ügyes voltam, és sokat dolgoztam, ezért aztán a sors visszaszolgáltatta nekem a nemrégiben véletlenül elköltött sárkányos egyfontost.

A sárkányos egyfontosról (a különféle dizájnokat itt meg lehet nézni) az a babona járja, hogy nem szabad elkölteni, mert ha megőrizzük, akkor enyhülnek az anyagi gondjaink. Rögtön az első két hétben hármat is hozzám vágott a sors, aztán egyet véletlenül elköltöttem, mert már majdnem kifizettem az automatában a bérletemet, de pont 1 font hiányzott, hát bedobtam az egyiket. Na, aznap semmi sem sikerült. (Tudom, ez hülye konzekvencia.) Azóta pedig azt vártam, hogy visszajöjjön, mert elterveztem, hogy egyet megtartok a másik kettőt pedig odaadom valakiknek. És hát ma visszajött.

Ma feladtam az összes utolsó postai könyvrendelést, hogy még minden időben megérkezzen. Írtam 16 000 karaktert eddig összesen, ami azt jelenti, hogy a nagy mű kb. 1/17-e kész van (amit egy ismerősöm és a lelki helyzet nyomán én is magamban kezdek FuckingDiss.doc-nak hívni). Ha tudom tartani ezt a tempót és ezt az érdeklődési és izgalmi szintet, jövő nyárra kész lehetek vele, ájvé.
Nagyon várom már, hogy megjelenjenek azok a nyamvadék írások a színházakról, amiket láttam, mert addig semmi értelmesen nem posztolhatok ki róluk explicite. Láttam ugye a két Shakespeare-darabot, amik nem tetszettek. Unalmas volt mindkettő, sablonos, közhelyes, szar. 

Aztán láttam a Leenane szépét a Young Vicben, na erről nem fogok írni sehova, majd talán a másik blogba, ha lesz kedvem. Ez egy McDonagh-darab, én nem ismertem, de komolyan, hihetetlen jó dráma zseniális sztorival és ötletekkel. A Young Vic egy kicsi kamaraszínház, szóval legalább életszerűen be tudták rendezni a lelki nyomort a vízcsordogálással meg a plafonról lógó fóliákkal, a színészek is jól voltak, de valahogy, valami mégis hiányzott abból az eszement, őrült, látomásos, idegbeteg világból. A közönség egyértelműen vígjátéknak vette, és ezek a nevetések nem a megdöbbenés miatti kínos nevetések voltak... Van az a jelenet, amikor Maureen az anyja kezét forró olajjal önti le, hogy kiszedje belőle az igazságot a levéllel kapcsolatban, na az szerintem iszony, ezek meg végigröhögték. És amikor a tévképzete miatt megöli az anyját, na az a tévképzet sem volt lázálom vagy ilyesmi azon túl, hogy vörössel világították be a színpadot. A színészek jók voltak pedig. Nem tudom, mi volt a baj. Nem tudom, hogy valójában mi nem stimmel nekem az egész kurva brit színjátszással...

Aztán megnéztem egy hiper-mega-giga musicalt, és komolyan mondom, eddig azt élveztem a legjobban, pedig az se volt hibátlan ám! Az Apáca-show. Na, a forgatókönyvet hagyjuk, de meg kell mondjam, a profizmustól tökre leesett az állam, mert eszembe jutottak a hazai musicalek (főleg amit legutóbb olvastam a szegedi Hair-ről...)... És hát igen, itt még a leghátsó sori statiszta is profin énekel meg táncol, a főszereplő csaj meg levitte a hajamat... Rájöttem, nálunk csak pancserek vannak ebben a műfajban nagyrészt, akiknek minden szerepet odaadnak, mert nincs más, függetlenül karaktertől, sztoritól, képességektől, és hát ezért sem leszünk musical nagyhatalom (sem) soha.
A Whoopi Goldberg-faktor persze reklámfogás, de nem olyan gusztustalan, ahogy gondolni lehetne, egész tisztességesen megcsinálta a szerepet. Megöregedett meg minden, annyira énekelni sem tud, de szimpi még most is, nem akart beletolakodni az előadásba. Persze telt ház, tömeg és ováció, az előadás után autogrammkérők, kordonok és 6 (!!) testőr. Látni akartam, megvártam. Egyszerű. Frankón aláírta az összes szart, mindenki fotózhatott, aztán elment a kocsival.
Szóval a főszereplőtől lejött a hajam, mint mondtam, de nem csak azért, ahogy énekel (amit itt láthattok, és ami egyébként szerintem szintén beszarás):

hanem hogy humora is van meg stílusa is. Na, és ez, ez a rohadt stílus, ez nincs meg sehol nálunk a musicalben SE.

Egyébként a filmet is nagyon bírtam, sőt, azt sokkal jobban bírtam, mint ezt, azért a Whoopi-féle arc is jobban bejön, mint a musical-féle. Például ezért:

Biztosan azért is, mert nagy kultfilm volt ez nekünk a húgommal, akivel szinte csak a musicalben és a soul zenében értettünk egyet, soha semmi másban. Úgyhogy ha most ezt a linket elküldöm neki e-mailben, akkor egyrészt idefolyik, másrészt három hétig Apáca-showt fog hallgatni a kocsijában üvöltve és énekelve, harmadrészt pedig kurva irigy lesz rám, negyedrészt pedig utasítani fog, hogy szerezzem meg neki cd-n.
És hát valóban, én is gondoltam rá, mert ez pont az volt, amit más zenebuzik társaságában kellett volna együtt megnézni.
Megyek még "rendes" színházba meg szürrealista kiállításra is, ne aggódjatok...