Meglátogatott...

... engem az egyik legkedvesebb egyetemi barátném, akinek az élete egy kész regény (mondjuk szerinte meg nyilván az enyém az). O. egy hihetetlenül viharos lány, a barátságunk kezdete óta odavoltam érte, már csak azért is, mert minden olyan tulajdonság megvan benne, amire én nagyon vágyom, de belőlem hiányoznak, és soha nem is lesznek meg, mert másmilyen vagyok: a kalandvágy, a merészség, a rámenősség, az exhibicionizmus. Az ilyesmit ma már nem irigylem, de tudom, hogy a legtartósabb kapcsolataim-barátságaim azokkal voltak és vannak, akikben mindez megvan, vagyis, akik mindazt kiegészítik bennem, ami én nem vagyok (és fordítva). Az ilyesfajta kapcsolatok és barátságok (úgy szoktuk nevezni, "a kosokbikák" és én, és tényleg horoszkópilag is van ebben valami, hisz életem legmeghatározóbb személyei vehemensek és brutál hurrikániák) amolyan idegtépően rapszodikusak, sok veszekedéssel tarkítottak, hevesek, de amúgy szeretem azt hinni, hogy amennyire nekem szükségem van a temperamentumra és az őrületre, annyira nekik is az én sztoikus, nyugodt, higgadt racionalizmusomra és rálátásomra. Egyébként nagyon jól jellemzi őt, hogy hozott nekem 1) egy rakás túrórudit 2) egy kis gömb unikumot a közelgő szülinapomra 3) egy doboz Mese mézes linzert - ami természetesen inkább az ő kedvence, ahogy a túró rudi is 4) és aminek a legjobban örültem, egy csokorral a haza sajtótermésből (jelesül aktuális Magyar Narancs, Figyelő, Nők Lapja és Story - mindez a régi szép idők magyar közéleti kérdéseket érintő fika- és savazóbajnokságait érintő emlékeket idézi fel). 

Szóval meglátogatott, de egyébként nem hozzám jött, hanem a szerelméhez, aki egy nála 16 évvel idősebb punk rocker fazon (mellesleg rendes ember, van polgári állása is és tudja a határokat), és akivel a szerelem O. egy éves kalandvágyó itt tartózkodása alatt alakult ki - a londoni metrón. Meglátni és megszeretni. Hát, egy ideje tudom, hogy ilyen tényleg van - egyébként. Szóval O.-t mindig is irigyeltem, hogy képes 360 fokos fordulatokat véghez vinni az életében, ha épp úgy látja szükségét (hülyeség, mert én is képes vagyok rá egyébként), és erre remek példa a mostani eset is: október 1-től felmondott az amúgy jól fizető, versenyszférabeli munkahelyén, hogy visszaköltözzön ide, s kiderítse, működik-e a dolog is a hétköznapok szintjén a punk rockerrel (aki egyébként rendes ember, és már nem is egy mai évjárat). Nem féltem, biztos vagyok benne, hogy ha esetleg NEM, akkor is meg fogja találni a visszautat.

A találkozásig hátralévő időt (a hétvégét a punk rocker a beteg mamájánál töltötte, mert egyébként rendes ember) együtt töltöttük el, és bejártunk jó sok olyan helyet, amit O. annak idején az egy éve alatt megnézett, én viszont még nem láttam. 


Elmentünk például Holbornban a Sir John Soane's Museumba, ami a Bank of England híres építészének háza volt - ma múzeum. (Ha a linkre kattintatok, azon belül pedig a View the Museum in 360°-ra, akkor az egeret a 'videóra' kattintva, és forgatva azt, látni fogjátok a ház panorámaképét...) Egészen fantasztikus, ahogy a ház tele van zsúfolva műkincsekkel és festményekkel, mint egy mini múzeum. 


Csak korlátozott létszámú látogatót engednek be. A képszoba álfalai kihajthatóak, és minden fél órában egy kesztyűs asszisztens mutogatja az eredeti (!) 19. századi festményeket, Soane magángyűjteményéből. Az egész épület mértanilag aprólékosan tervezett, ha sütött volna a nap, még azt is láthattuk volna, ahogy a fény különféle vetületei más és más megvilágításba helyezik a tereket.
Megnéztük a Temple Church-öt, ahol a Da Vinci-kód bizonyos epizódjai is játszódnak (és annak idején cikkeztek is róla, hogy majd 50%-al nőtt a látogatottság a könyv és a film óta, a link magyar nyelvű!). Ittunk sört a Ye Olde Chesire Cheese-ben, ami Anglia állítólag legöregebb pubja (1538, újraépítve a nagy londoni tűzvész után), és ahol olyan prominens személyiségek voltak vendégek, mint Arthur Conan Doyle, Charles Dickens vagy Ben Jonson (?). Másnap aztán voltuk a Spitalfields vásárban, ami egy nagy kézműves kirakodás Dél-Londonban a Liverpool Street környékén. Ott eltöltöttünk egy napot, megnéztük az ékszereket meg a ruhákat, aztán ettünk egy nagyon szuper pizzériában olyan pizzát, amilyet azelőtt még sosem láttam: a tésztája nem az élesztős felfújt csoda volt, hanem vékony és törékeny-ropogós, mint a taco tészta része vagy a csipsz, a feltét pedig egyrészt nem tocsogott a paradicsomszószban, másrészt nem volt szétsütve, hanem mindenféle friss-spéci dolgokból állt (kecskesajt, spenót, ruccola, stb.), ja és mozzarella sem volt rajta, úgyhogy biztosan valami egyedi recept... amit én nem ismerek. Az étterem is hihetetlen eklektikájú volt, olyan, mint ahol még nem fejezték be a felújítást.
Voltunk aztán a Columbia Road virágpiacán, ahol a pálmáktól a kankalinig mindent lehet kapni, de hát sajnos ez nem tartós áru. A fotókon láthatjátok azt is, mekkora tömeg volt.
Aztán szépen otthagytam a Liverpool állomáson, és eljöttem. Holnap itt bank holiday van, azaz munkaszüneti nap, de jövő héten állítólag még találkozunk. O. panaszkodott, hogy a főnöke hisztizik és nem beszél vele, amióta felmondott. Mondtam neki, hogy hát, próbálja megérteni, tőle nem könnyű elszakadni. 

(Bocsánat, hogy a linkek mindig angol nyelvűek zömében, de egyszerűen nincs magyar referencia.) 

Egy olyan...

.. kiállításon voltam, hogy beszarás, a szürrealisták és a 'ház' (vagyis a tér különböző felfogásai) volt a témája, és azt hiszem, még mindig nem tudtam feldolgozni teljesen. Annyira tetszett, hogy megvettem a kiállítás katalógusát, ami 350 oldal, színes fotókkal van tele, és hát busás összegbe került.

The Surreal House, Barbican Art Gallery, június 10-szeptember 12.

A környék is teljesen lenyűgözött, úgyhogy kénytelen voltam utánaolvasni, hogy a Barbican Centre micsoda: Európa legnagyobb előadóművészeti központja, koncterttermekkel, színházzal, mozival, könyvtárral, körülötte lakónegyeddel. Az ún. brutalista stílusban épült, ahogy Londonban sok más lakótelep is, 2003-ban egy felmérésben a központot London legrondább épületének kiáltották ki. Eredetileg innen indult a Royalk Shakespeare Company - még amíg volt állandó játszóhelyük. A komplexumon belüli terek és helyek híres angol írókról vannak elnevezve. Rondasága ellenére engem teljesen lenyűgözött a környék.
A kiállításról bővebben később, egyelőre annyit, hogy tematikus szobákban foglalkoztak a művészet és a tér viszonyával. Íme néhány megtekinthető alkotás.

Már nem sok...

... van hátra, és épp itt az ideje, mert már mehetnékem támadt, a család is eléggé hiányzik (az iskola, az nem). Az, hogy a hátralévő időt hasznosan kéne töltenem ÉS a honvágy eléggé éles és nem túl termékeny oppozícióban van egymással. Bár ma például nagyon ügyes voltam, és sokat dolgoztam, ezért aztán a sors visszaszolgáltatta nekem a nemrégiben véletlenül elköltött sárkányos egyfontost.

A sárkányos egyfontosról (a különféle dizájnokat itt meg lehet nézni) az a babona járja, hogy nem szabad elkölteni, mert ha megőrizzük, akkor enyhülnek az anyagi gondjaink. Rögtön az első két hétben hármat is hozzám vágott a sors, aztán egyet véletlenül elköltöttem, mert már majdnem kifizettem az automatában a bérletemet, de pont 1 font hiányzott, hát bedobtam az egyiket. Na, aznap semmi sem sikerült. (Tudom, ez hülye konzekvencia.) Azóta pedig azt vártam, hogy visszajöjjön, mert elterveztem, hogy egyet megtartok a másik kettőt pedig odaadom valakiknek. És hát ma visszajött.

Ma feladtam az összes utolsó postai könyvrendelést, hogy még minden időben megérkezzen. Írtam 16 000 karaktert eddig összesen, ami azt jelenti, hogy a nagy mű kb. 1/17-e kész van (amit egy ismerősöm és a lelki helyzet nyomán én is magamban kezdek FuckingDiss.doc-nak hívni). Ha tudom tartani ezt a tempót és ezt az érdeklődési és izgalmi szintet, jövő nyárra kész lehetek vele, ájvé.
Nagyon várom már, hogy megjelenjenek azok a nyamvadék írások a színházakról, amiket láttam, mert addig semmi értelmesen nem posztolhatok ki róluk explicite. Láttam ugye a két Shakespeare-darabot, amik nem tetszettek. Unalmas volt mindkettő, sablonos, közhelyes, szar. 

Aztán láttam a Leenane szépét a Young Vicben, na erről nem fogok írni sehova, majd talán a másik blogba, ha lesz kedvem. Ez egy McDonagh-darab, én nem ismertem, de komolyan, hihetetlen jó dráma zseniális sztorival és ötletekkel. A Young Vic egy kicsi kamaraszínház, szóval legalább életszerűen be tudták rendezni a lelki nyomort a vízcsordogálással meg a plafonról lógó fóliákkal, a színészek is jól voltak, de valahogy, valami mégis hiányzott abból az eszement, őrült, látomásos, idegbeteg világból. A közönség egyértelműen vígjátéknak vette, és ezek a nevetések nem a megdöbbenés miatti kínos nevetések voltak... Van az a jelenet, amikor Maureen az anyja kezét forró olajjal önti le, hogy kiszedje belőle az igazságot a levéllel kapcsolatban, na az szerintem iszony, ezek meg végigröhögték. És amikor a tévképzete miatt megöli az anyját, na az a tévképzet sem volt lázálom vagy ilyesmi azon túl, hogy vörössel világították be a színpadot. A színészek jók voltak pedig. Nem tudom, mi volt a baj. Nem tudom, hogy valójában mi nem stimmel nekem az egész kurva brit színjátszással...

Aztán megnéztem egy hiper-mega-giga musicalt, és komolyan mondom, eddig azt élveztem a legjobban, pedig az se volt hibátlan ám! Az Apáca-show. Na, a forgatókönyvet hagyjuk, de meg kell mondjam, a profizmustól tökre leesett az állam, mert eszembe jutottak a hazai musicalek (főleg amit legutóbb olvastam a szegedi Hair-ről...)... És hát igen, itt még a leghátsó sori statiszta is profin énekel meg táncol, a főszereplő csaj meg levitte a hajamat... Rájöttem, nálunk csak pancserek vannak ebben a műfajban nagyrészt, akiknek minden szerepet odaadnak, mert nincs más, függetlenül karaktertől, sztoritól, képességektől, és hát ezért sem leszünk musical nagyhatalom (sem) soha.
A Whoopi Goldberg-faktor persze reklámfogás, de nem olyan gusztustalan, ahogy gondolni lehetne, egész tisztességesen megcsinálta a szerepet. Megöregedett meg minden, annyira énekelni sem tud, de szimpi még most is, nem akart beletolakodni az előadásba. Persze telt ház, tömeg és ováció, az előadás után autogrammkérők, kordonok és 6 (!!) testőr. Látni akartam, megvártam. Egyszerű. Frankón aláírta az összes szart, mindenki fotózhatott, aztán elment a kocsival.
Szóval a főszereplőtől lejött a hajam, mint mondtam, de nem csak azért, ahogy énekel (amit itt láthattok, és ami egyébként szerintem szintén beszarás):

hanem hogy humora is van meg stílusa is. Na, és ez, ez a rohadt stílus, ez nincs meg sehol nálunk a musicalben SE.

Egyébként a filmet is nagyon bírtam, sőt, azt sokkal jobban bírtam, mint ezt, azért a Whoopi-féle arc is jobban bejön, mint a musical-féle. Például ezért:

Biztosan azért is, mert nagy kultfilm volt ez nekünk a húgommal, akivel szinte csak a musicalben és a soul zenében értettünk egyet, soha semmi másban. Úgyhogy ha most ezt a linket elküldöm neki e-mailben, akkor egyrészt idefolyik, másrészt három hétig Apáca-showt fog hallgatni a kocsijában üvöltve és énekelve, harmadrészt pedig kurva irigy lesz rám, negyedrészt pedig utasítani fog, hogy szerezzem meg neki cd-n.
És hát valóban, én is gondoltam rá, mert ez pont az volt, amit más zenebuzik társaságában kellett volna együtt megnézni.
Megyek még "rendes" színházba meg szürrealista kiállításra is, ne aggódjatok...

Néhány...

... ideges és nem túl jó kép a Sohóról és a Chinatownról. Az előbbi ugye egy szórakozónegyed tele klubbal meg sztriptízbárral meg színházzal, ami a Piccadilly Circus-ről nyílik (a nagy SANYO feliratról felismerhető útkereszteződés és tér, komolyan, időbe telt, mire rájöttem, hogy ezeket hívják circus-nek).
Igen, felettébb érdekes, de egyáltalán nem aptipikus, hogy a 16. század óta a színházkultúra egyik európai fővárosában területileg egy helyen vannak a kupik és a színházak, akárcsak a késő középkorban és a reneszánszban, csak akkor épphogy a Temze másik oldalán, a városon kívül... Ezzel összefüggésben nem véletlen ugyebár, hogy a színésznőket, de a színészeket még ma is a kurvákkal asszociálják bizonyos értelmezések. Ezek öröktől létező és izgalmas sztereotípiák, amiknek köze van a magamutogatás, az "átváltozás", a "festett kép csodálatának" puritán-egyházi ellenzésével, ahol a színház gyakran, mint a "sátán zsinagógája" (ráadásul!) jelenik meg. Jó kis téma, lehetne írni erről egy város(rész)építészet-elemző tanulmányt írni, de hát nem írhatok meg mindent én, meg főleg mikor.
Az utóbbi a Chinatown, amit nagyobbnak, egy komplett kínai negyednek saccoltam, de tulajdonképpen csak egy utca az egész, és nincs is semmi érdekesség, főleg csak kínai éttermek, büfék meg bazárok, ahol sok piros kis kínai giccstárgy kapható.

Dilemma

A kérdés az, miért próbálunk folyton valami (szerintünk) jobbra törekedni a másokkal való közös kontextusokban, amikor embertársaink többségében - még a hozzánk közel állókban is - ez láthatóan tiltakozást, ellenérzést, sőt mitöbb heveny ellenállást vált ki; ami egyébként nem más, mint félelem vagy irigység, a döntés szabadságára való féltékenység.

Mint azt már...

... korábban érzékeltettem, egy kicsit megcsömörlöttem és elvesztettem a humorérzékemet a magaskultúrától, valami trashre vágytam sürgősen, úgyhogy miután betáraztam az mp3 lejátszómat (igen, nem csalás, nem ámítás) némi Madonnával és Black Eyed Peas-zel (viva Fergie!), elindultam csavarogni könyvtárazás helyett. Napok óta szar idő van egyébként, zuhog az eső folyton, de ügyesen kivártam, hogy elálljon, és elindultam. Persze mihelyst leszálltam a buszról, a nyakamba szakadt, úgyhogy vicces volt végignézni, ahogy a turisták menekülnek, a londoni lakosok meg szkeptikus közönnyel és a this is London weather, my dear nézéssel a szemükben sétáltak tovább a brit esernyőikkel.

A képeken, amiket majd láttok, két nap fotóeredménye van, egyszer már elindultam megörökíteni ezt a részt, de kifogyott az elemem. Most visszamentem - St. James Park, Buckingham palota, 10 Downing Street (ott járt nemrég Whoopi Goldberg is, csak mondom), parlament, satöbbi. Sajnos sötét volt a fotózáshoz kicsit.
A St James parkban bazinagy madarak vannak egyébként, nagyon jó, állítólag van pelikán, de azt sajnos nem láttam. Mókust viszont rengeteget, nagyon barátságosak, lehet őket kézből etetni. Urbanizált állatvilág. A parlament előtt tüntetők, és mivel ez érdekelt, ennek kicsit utánaolvastam.
Az egész kezdeményezés egy Brian Haw nevű ürge nevéhez kötődik, aki 2001 óta folyamatosan demonstrált Nagy Britannia közel-keleti jelenléte ellen mindig más és más konkrétumokkal (itt a honlapja). 2010 május 25-én aztán, mielőtt a királynő beiktatta volna az új kormányt, letartóztatták. Azóta több különböző keltezésű cikket olvastam arról (a legtöbb júl. 30-i), hogy felszámolták a parlament előtt az ún. peace camp-et, béketábort, de most ott járva azt láttam, hogy mégiscsak vannak sátrak - meg folyamatos komoly felügyelet.
Egyébként voltam színházban kétszer, megnéztem A vihart és az Ahogy tetsziket itt - de ezekről azért nem fogok többet írni most, mert olyan ügyes és rafkós vagyok, hogy az összes élményemet eladtam kritikának szinte, úgyhogy majd meg fognak jelenni. Legyen annyi elég hozzá, hogy szerintem borzalmas volt mindkettő, én nem tudom, Angliában miért gondolja minden rendező azt, hogy ő a Laurence Olivier vagy hogy úgy kell Shakespeare-t rendezni, mint Kenneth Branagh. A színház egyébként nagyon impozáns, egészen egyedi érzés végignézni a fotókat a falon Vivien Leigh-el meg Marlon Brandóval (mint Hamlet) meg a többi. (Amit még soha sehol nem láttam, hogy jégkrémet árulnak a szünetben bent az előadótérben.) Alapvetően az a tapasztalatom, hogy itt nagy úr a hagyomány. Főleg, ha Shakespeare-ről van szó.
Vettem egyébként még két jegyet, az egyiket erre (nagy bizodalmam van benne); ezt a McDonagh-darabot pl. az Örkény Színház is játszotta, de én nem ismerem - és erre, ami meg egy ősbemutató lesz (nézzétek meg a production galleryt, a képekkel).

Aztán meg küldjetek egy kis jó időt, mert vissza akarok menni Brightonba a tengerhez.

A Problem Like Maria

Nyilván sokak számára kezd unalmas lenni a blog, mert szinte csakis színházról írok, ennek nagyon egyszerű oka van, (tan)év közben meg szinte sosem írok arról.
Nos, a kezembe került egy számomra teljesen marginális könyv, de annyira érdekes volt, hogy egy nap alatt elolvastam majdnem az egészet, és még akkor is úgy érzem, hogy profitáltam belőle, ha az elején azt is gondoltam, hogy na ilyet is csak az amerikaiak tudnak kitalálni. A szándék, miszerint az amerikai musicalszínházat beemeljük a (színház)tudományos diskurzusba, nekem alapvetően nagyon szimpatikus - nálunk és történtek hasonló, csak sokkal sikertelenebb kísérletek az operettel kapcsolatban, ami valószínűleg azért nem keltette fel az érdeklődésemet, mert maga az operett műfaja sem...

A Problem Like Maria című könyvet Stacey Wolf írta (a címe egy dalra utal A muzsika hangjában, amit az apácák énekelnek arról, hogy Maria képtelen beilleszkedni a zárdában, magyar változatra sajnos nem emlékszem), aki egy gender központú olvasatot ad az 1940-es, 60-as évek amerikai musicaljeiről négy fejezetben (csak kettőt, Julie Andrewst és Barbra Streisandot olvastam el). És bár sosem voltam gender elmélet elkötelezett, az elemzésekben számomra nagyon meggyőzően mutatja ki, hogy ezek a darabok első látásra a hagyományos női szerepek megjelenítését követik (ld. a szerelmi szálat, ill. hogy a főhős mindig férjhez megy a végén), mégis, ha jobban megnézzük, teljesen rendszeren kívüli és nem szokványos nőalakokat favorizálnak.
Ez szerinte összekapcsolható azzal, hogy a musicalnek rengeteg, társadalmilag marginális csoportokhoz köthető asszociációja lehetséges: például az, hogy a zeneszerzők jórészt zsidó származású amerikaiak, a másik fő muzikális (és talán karaktereket érintő) forrásuk pedig a korabeli -kétes hírnevű - blues énekesnők imázsa és zenéje.

Ezután elemzi (többek között Andrews és Streisand kapcsán), hogy a szerepeik és a sztárságuk hogyan kapcsolódott össze a korabeli recepcióban, és hogy ennek értelmezése, befogadása hogyan áll(t) szemben mindkettőjük esetében a normatív nőfelfogással. Andrews esetében például megemlíti, hogy 1999-ben mekkora felzúdulást váltott ki a Mary Poppins-eszményhez képest más Andrews sajtóbeli megjelenése, amikor a hangszálproblémáival, hangjának az elvesztésével és a gyógyszerfüggőségével kapcsolatban került a bulvárcímlapokra, illetve A muzsika hangjában kimutatja azt, hogy a szerelmi szálnál sokkal hangsúlyosabb, hogy Maria hogyan talál magára és hogyan tagadja meg az apácaéletet, mert az nem neki való.

Streisandnál pedig a Funny Girlben, bár mindenki ott is az egymásra találásra vár, az előadóművészként befutott karrier a lényegesebb, ami cselesen kombinálódik (ráadásul nagyon is önreflexív módon) a Barbra zsidó identitásával összekapcsolható mássággal (színésznőként és szerepként egyaránt), amit az orrára való folyamatos (filmbeli és életbeli) utalgatás is erősít.

Ami a legimponálóbb gesztus (de sajnos viszonylag kifejtetlen), hogy a könyv musicalt előadásként tárgyalja (tehát nem a filmekről ír, bár szükségszerűen említi őket), olyan műfajként, aminek nincs olvasható scriptje vagyis szövegkönyve, és ami alapvetően az elidegenítés színházi kategóriájára épül; vagyis az elsődleges 'örömforrás' a néző számára nem a cselekményben, hanem magában az előadásban van.

Izgalmas könyv volt, ráadásul humoros. Bírom, amikor látszólag nem akadémikusnak tűnő témákat tudnak profi módon, színvonalasan elemezni.