Zágráb

Végre hazatértem Zágrábból, egy nemzetközi héten voltunk a gyerekekkel. Maga a program inkább kalandos volt, mint hasznos, de nagyon élvezték az ottlétet, volt, aki nem is akart hazajönni. Angolul kellett egy projektmunkát elvégezni, ami az öt napból kb. két napot vett igénybe, a maradék időben pedig kirándultunk és különböző szervezett programokon vettünk részt.
        Maga a főváros nagyon emlékeztet Budapestre, én személy szerint érzem rajta a szocializmus és a háború hatását is, úgyhogy a régi történelmi városrésztől eltekintve nem voltam annyira lenyűgözve, mint ahogy az ismeretlen városoktól általában. Csodálkoztam is magamon. Gyakorlatilag már hétfőn mindent megnéztem, amit lehetett, a másik két városnéző túra semmi újdonságot nem hozott számomra.
        Szerdán a szervező iskola néhány tanárával egész napos kiránduláson vettünk részt, elmentünk a Gavrolovic nevű húsgyárba, ahol paradicsompalántákat néztünk meg. (Eddig azt hittem egyébként, hogy ilyesfajta programokat csak az előző rendszerben szerveztek, hát ezek szerint tévedtem.) Az idegenvezetés horvátul zajlott, úgyhogy egy óra elteltével úgy éreztem magam (és igen, tudatában vagyok a képzavarnak), mint egy cseh filmszatírában, ahol az elhivatottságtól túlfűtött munkásnő fennkölten szónokol a gyár eredményeiről.
          Az utána következő város Sisak volt, ami állítólag szintén egy tradicionális középkori látnivaló, ebből azonban nem sok mindent érzékelhettünk az alatt a húsz perc alatt, amíg oda-vissza végigsétáltunk a vízparton. A városnak (később az útkönyvből megtudtam) van egy igazi óváros része középkori piaccal - hát, jó lett volna látni, de az idegenvezető szerint (aki megint csak horvátul volt hajlandó megszólalni) túl messze lett volna gyalog. Nem értem, mire fel volt ott velünk a busz?!
        Sajnálatomra nagyon kevés szó esett a nem olyan régen történt polgárháborúról, ami már csak azért is érdekelt volna jobban bármi másnál, mert egy nagyon kicsit, áttételesen mi is átéltük ezt annak idején. Az egyetlen "igazi" élmény ezzel kapcsolatban a Vukovár emléknapi események alkalmából az utcák mentén kirakott nemzeti színű mécsessor volt.
        Az iskola, amit meglátogattunk, egy alapítványi szakközép, tele anyagilag jól eleresztett, ám annál bicskanyitogatóbb jellemvonásokkal rendelkező diákokkal - bár nem értettem, de elhallgattam, milyen stílusban beszélnek egymással, a tanárokkal, és hogy a prezentációk ideje és a kirándulás alatt milyen gátlástalanul csörgették a mobilokat, röhögtek, vagy éppen pofáztak. Átgondoltam a saját pedagógiai hozzáállásomat, és arra jutottam, hogy nem, nem vagyok konzervatív, liberális vagyok továbbra is, de az biztos, hogy egy-két embert gondolkodás nélkül kipenderítettem volna mondjuk a kirándulóbuszból, amikor az idegenvezetőre fittyet hányva papírzsebkendőket égettek Sisak főterén az öngyújtójukkal, és közben harsányan röhögtek.
        A hét legmeghatározóbb élménye számomra a hét nemzetközisége volt, illetve a német és a horvát-amerikai kollégával való találkozás. Petra Faecks újságíró, német irodalmat csak a Németországban tapasztalható tanárhiány okán tanít - úgyhogy irigyeltem a szabadságát és munkától/állásától való viszonylagos függetlenségét - na meg a tűzokádó sárkányos motoros dzsekijét. Nada Cook pedig horvát születésű, de Amerikában tanult és élt 20 évig - és megjárta Angliát és Németországot is. Van családja San Franciscoban és Zágrábban. Mindenkitől független, magának való típus, az állandó bőrtáskájával, esernyőjével, és hibátlan arcával olyan, mint Mary Poppins, aki ott telepszik le, ahova éppen a szél sodorja. Szeptember óta él ismét a szülővárosában sok-sok év szünet után. Érdekes és különleges beszélgetések voltak ezek. Az élettapasztalat és a függetlenség tényét tekintve sokszor ledolgozhatatlan hátrányban éreztem magam hozzájuk képest.
        Érdekes hét volt. Rájöttem többek között arra, hogy mi magyarok túl sokat görcsölünk, sokat gondolunk a pénzre, sajnálunk magunktól sok jót, és végtelenül nehezen tudjuk elengedni magunkat, mégha erre alkalom is nyílik. Na, de megnyugtató, hogy a szívünk azért mégis a helyén van, és nem riadunk vissza attól, ha négy napig etetni meg ápolni kell egy a hét első napján boka-balesetet szenvedő tizenéves, aki (vajon miért is) nem akart idő előtt hazajönni.
 

Szerelem

- Képzeld, ma a Lilla leesett a ping-pong asztalról.
- És mi történt vele?
- Hát lezúzódott a tenyere, meg itt a térde sebes lett.
- És sírt?
- Aha. De én meg vigasztaltam. Mondtam neki, hogy ha az anyukám bekenné, secperc alatt elmúlna a seb. Mert így van, nem?
- Persze, hogy így van.
- És még a hátát is simogattam. Így. (mutatja)
[...]
- Tudsz rajzolni egy kutyafejet?
- Azt igen.
- Mert azt kiszínezem, körbe kinyomtatom. Tudod kinek csinálom? A tudod kinek?
[Kintről: - Voldemort nagyúr...?]
- Tudom, akinek a nevét sosem mondjuk ki.
- Csak a M. előtt nem. De nem mondd el a M-nek!
- Nem mondom.
- Mert akkor ki fog csúfolni.
[...]
-  Tudsz szép szíveket rajzolni?
- Hát.... tudok.
- Mert azt kiszínezem pirosra és kékre, így összeszerkesztem, és odaadom a tudod kinek?
- Holnap?
- Neeeem, hanem az egyik részét Mikulásra, a másik részét meg karácsonyra. Becsomagolom pirosba, és úgy.
- Te nagyon-nagyon kedves vagy...
- Miért? (vigyorog)
- Mert még sose láttam olyan elsőst, aki ajándékot csinál a barátjának.
- De én nem vagyok bele szerelmes!
- Én azt nem is mondtam.
[...] (Az iskolaudvaron)
- Megmutatod a Lillát?
- Már elment. De szívesen megmutattam volna! De már elment.
- És odaadtad neki a Scrubbies kutyát?
- Nem, mert nem találtam. De majd keresek neki valami másik kutyásat. Mondjuk a Playmobil kutyát azt nem.... De valami kutyásat...
- Miért, a kutyákat szereti?
- Azt nem tudom. Csak a kutyák aranyosak.
[...]

A hét műtrágya

... avagy a kis magyar pedagógus kalandjai e planétán tovább folytatódnak...
[...]
Nem elég, hogy Zinczy elhúzott a vérbe és Oláh Ibolya a szavannán rekedt - megpróbáltatásaim ezen a héten sem hagytak alább, és még a blogszerkesztő piszkozatoló funkciója sem működik.
De legalább Bódiék jól összevesztek Fialával, és hát Obama lett az elnök, aki, mint tegnap megtudtam, magyar-roma csávó, lévén, hogy Baracknak hívják. (Sőt, már több forrásból is hallottam, hogy valami Isten háta mögötti magyar demokrata falu - nevezzük Bivalybasznádnak - kertésznadrágos polgármestere a demokrácia üzeneteképpen még egy üveg baracklekvárt is küldött az amerikai sógornak - gratuláció gyanánt. Hát, kérem, ilyen a szép magyar jóakarat.)
        A magyar oktatás helyi fellegvárában pedig az történt, hogy megvilágosodtam. Rájöttem, az a baj velem, hogy az irodalomról való gondolkodásom a hagyományos felvilágosult-klasszicista pozícióval szemben középkori-reneszánsz alapú. Az irodalom pedig nem egy megmászandó hegy a tetején a dicsőséggel, hanem egy büdös-fenséges mocsár, amiben vízi asszonyok és koboldok laknak. Hát ez van. Szívok is rendesen - mocsárgázokat.
        Nem lenne rá szükségem egyébként, mert már-már az a bódulat is tudatmódosító szerként funkcionál, amit a heti folyamatos készenlét okoz. Na jó, hazudok. TEGNAP már volt is egy lyukasórám, de az is csak azért, mert tévedésből engem osztottak be helyettesítésre, mely tévedést később korrigálták, és ezért a testnevelő szakos kolléga ment végül angolórára. A kollégáim a tanáriban történt véletlen, napközbeni találkozást kihasználva (melyre amúgy ritkán akad példa) meg is jegyezték, hogy most vajon miért is nem vidám a fejem hátsó részén a hajam? Pedig mindig az szokott lenni, még az is... Mondtam, azért, mert most nem tud viccesen nézni.
        Szóval volt a héten egy osztályozóvizsga, Írországba szakadt, de tanulmányait itthon folytani szándékozó ifjú hölggyel - hát, ő még nem tudja, de jobb helye lesz ott neki, mint itt, ebben az istállószagú, tyúkszaros országban. Tudatalatti ellenérzései Mikszáth Kálmán iránt is azt támasztják alá, hogy ő immár majdnem angolszász-ír, aki viszolyog a magyar parlagtól - csak ő még nem tudja. Nem baj, azért elbeszélgettünk Mikszáthról, aki ugyan nekem sem a szívem csücske, de ha valamit szeretek benne, na, az a nagytüdőjű "muramistás" humora - pont az, ami egy középiskolai magyarórán nem tud kiderülni. Illetve még nem találtam meg a módját, hogy kiderüljön. De hogy ki fog, az biztos. Nem szeretek egyébként vizsgáztatni, főleg az egyetemi oktatóságom ideje alatt elsajátított partnership-hozzáállásom miatt, egyesek szerint túl kollegiálisra veszem a hangnemet, most is ezt szerettem volna, de hát voltak ott mások is, akik szakmai életének referenciáit csupán a tankönyvbeli hivatkozások alkotják, és az ilyen idejétmúlt műszavak, mint az "úri svihák" meg a "magyar dzsentri" - úgyhogy nem tudtam kibontakoztatni sajátos elméletemet arról, hogy az irodalomban minden mindennel összefügg - hiszen egyesek szerint egy feleletet a korszakolással és a -tól - iggel kell kezdeni. Úgyhogy gondolatban csak széttártam a karom, és már arra is csak félig figyeltem, hogy hogyan alakul a szókincs stilisztikai értéke a nyelvtan tételben - hiszen feleslegesen voltam ott. Más kérdezett helyettem, mást, és mindez nem én voltam.  
        És akkor így juthatunk el megint az én irodalom felfogásomhoz á lá GOFRI, aki szerint ez egy felséges mocsár, amelyben orkok, trollok és bűz lakozik. Meggyőződésem ugyanis, hogy az irodalmat a mai gyerekhez közel vinni csakis úgy lehet, ha az ő fogalomkörében mozogunk, és nem szabad úgy éreznünk, hogy ez alantas, hiszen az irodalom ma ismert "történetének" nagy része is alantas, mocskos, sáros, szexuális, életszerű kavalkád volt. Van. Én pedig nem hiszek a felvilágosodásban és a klasszicizmusban, az érzékekben és az ezzel összhangban lévő gondolkodásban hiszek, a dolgok megélésében, és nem az ércekben-bérekben-fellegvárakban. Számomra Moliere Tartuffe-je például a bűn és az erkölcs kapcsán vet fel kérdéseket, és eszembe sem jut hárítani azt a vélekedést, miszerint csak azzal lehet kibaszni, aki hagyja magát - mert ma ez a tényállás. Kemény világ ez, a gyerekek ezt tudják, s ha számukra Tartuffe kevésbé genyó, mint számomra volt annak idején - nos, akkor el kell ismernem, hogy megváltozott a világ. DE azt sosem hittem, hogy manapság erkölcsi prédikációkkal előbbre lehet vinni egy ügyet... a beszélgetés, az persze más. És én ma megmondtam egy punk gyereknek azt is, hogy ő a legértelmesebb tanítványom... hát így töltöttük időnket a delíriumban.
        Azt gondolom (és egyre határozottabban érzem is), hogy az irigység áldozata vagyok, és a kimondott, kimondatlan, tudattalan, sokszor meghatározhatatlan emberi irigység, barátaim, végtelen. Az irigység legfőbb tárgya pedig ti vagytok, ti, a bloggerek, akik a virtuális szívkamráimat káromkodásba és borgőzbe burkolt szeretettel töltitek be. Mert így nekem van hova tartozni. Agyilag, lelkileg és a hivatást (hivatottságot) tekintve. Mert a mi szívünk groove üzemmódban megy. Mert mi tehetségesek vagyunk. És ellenhajtjuk a Föld kerekét. Másnak meg ez nem megy, csak azt hiszi...

A csinovnyikok áldozata

Hát nem csalódtam a magyar hivatalrendszerben!!
Már majdnem egy hete próbálok egy vállakozói igazolványt igényelni, a helyi (nagyvárosi) okmányirodában persze nincs egyetlen szabad időpont se (az Internet szerint), boldog vagyok hát, hogy a mohácsiba be tudok regisztrálni.
Előzetesen beszereztem az erkölcsit, a munkáltatóit, az összes diplomamásolatot, igazolványt, az egész apparátust megmozgattam, és összegyűlt egy vastag mappányi anyag. Még a lakás tulajdoni lapja is kell, és egy külön engedély tanúkkal is aláíratva, mivel -- ugyan itt az állandó lakcímem -- a pecó nem az én tulajdononban van (nincs is semmi a tulajdonomban egyébként).
        
A mohácsi okmányiroda pici, fa ajtajai vannak, sehol egy digitális kijelző, sehol a várakozó tömeg, sehol senki. Bekopogok, velem szemben egy csendes, szimpatikus pasi, aki ugyan nem mosolyog, de legalább jóképű. Elmondom, mit szeretnék, nagy komótosan előkészülünk, mire kiderül, hogy nem mohácsi székhelyű vállalkozásomat Mohácson NEM jelenthetem be. Csak helyben. Kérdem, hát ez hogy van, hiszen jogsit, útlevelet, személyit, mindent bárhol lehet intézni.
Hát így van.
 
Ha már ott vagyok, végeláthatatlan szakmai kódok felsorolásába kezd, amit sem meg-, sem feljegyezni nem tudok. Majd bosszúból elmondatom még egyszer a helyi csinovnyikkal. Ez a dolga. Annyi azért megüti a fülemet, hogy fordítást nem számlázhatok, hacsak nincs közjegyző által hitelesített szakfordítói bizonyítványom. És hogy nem lehetek vizsgáztató, hacsak egy iskola le nem igazolja nekem, hogy van három év vizsgáztatási gyakorlatom. Milyen iskola? - kérdem. Bármilyen. - hát ez a válasz. Független újságíróként lenne a legjobb, vagy magántanárként, mert ahhoz bezzeg semmilyen papírt nem kérnek.
Hazavezetek. De azért előtte ott Mohács szép főterén majdnem sírva fakadok, hogy hiába idegeskedtem végig a napot és lógtam el illegálisan az utolsó két és fél órát, hogy ideérjek.
------------------------------------------------------
Még aznap este felhívom két főnököm közül a mostanit, hogy csinálja meg az említett igazolást. Délelőtt 10-re meg is ígéri, ami pont jó, mert ekkor van a héten az első lyukasórám elsőtől hetedikig tartó maratonok közepette. Átzarándokolok 10-re, a pasi és a papír persze sehol, mert "épp egy fontos céggel tárgyalt" - nem várom meg. Visszamegyek fél egykor.
Utána irány az itteni okmányiroda át a városon, a sok útfeltúráson és a teherautók porában. Berontok az ajtón, azaz csak berontanék, ha nyitva lenne. Ma nincs ügyfélfogadás - mondja a portás. Hogyhogy? - kérdezem én. Hát csütörtökön csak délig vagyunk - mondja a portás, és én ekkor teljesen leszakadok magamról. De hát az Interneten.... - kezdenék bele, de minek.
Kérhetek legalább egy időpontot? - kérdezem aztán a recepciós nőtől. Persze - mondja készségesen, de amikor megtudja, hogy vállalkozói lesz, azt mondja, azt érkezési sorrendben intézik.
 
Pénteken nyolctól délig, vagy hétfőn egytől ötig. Szóval fél háromtól ötig reménykedhetek, hogy időben érkezem, és onnantól kezdve a hét minden egyes délutánján csak abban reménykedhetek, hogy tényleg, most aztán időben érkezem.
        
Üzenem az államnak egyénbként, hogy nem akarom meglopni. Nem vagyok lopós típus. Nincs is kedvem ehhez az egész cécóhoz, mert mindössze évi kb. 300 ezerről van szó, és abból nem is olyan sok az elcsalnivaló, de hát mit csináljak, csak számlával foglalkoztatnak. Persze csak akkor, ha előbb egyszer sikerül időben érkeznem.
 

A zene és én

Tulajdonképpen ott kezdeném, hogy a héten kiderült, hogy díjazott lettem egy pályázaton. A hír a zsúfolt hetem kellős közepén ért, és ma (szombat lévén) eszembe jutott, hogy el sem újságoltam senkinek, sőt, igazából még nem is örültem neki és meg sem ünnepeltem. Pedig régóta várt sikerélmény ez, olyasmi, ami önbizalmat ad(hat) hosszú idő után megint, és talán rávesz arra, hogy jól megcsappant szabadidőmet mégiscsak némi tudománnyal és írogatással töltsem, mint nem olyan régen.
        
És innen a szabadidőtől jutunk el a zenéhez, ami számomra nagyon fontos, mert zenés családban nőttem fel. És mert kiskoromtól kísér. És mert zene nélkül nincs élet.
Emlékszem, ahogy kisiskolás koromban apámat bámultam, amikor hétvégén, némi fröccsök után leült az akkor még nagynak és drágának számító hi-fi torony elé, és feltette a kedvenc lemezeit meg a bazi nagy fejhallgatóját. És a padlón ülve ringatózott... vagy épp elaludt. És arra is emlékeztem, hogy a nagyapám is ugyanezt csinálta - valamint semmi másról nem volt hajlandó beszélgetni velem (helyesebben semmi  más indokot nem talált a velem való szóbaállásra), csak a hangnemváltásokról és a Glenn Miller Band hangszerelési technikájáról. Meg később, amikor már okosnak gondolt, akkor Ady Endre publicisztikájáról.
        
A szüleim házasságában a konfliktus egyik komoly oka szerintem ez a zene-dolog volt, mert apai ágon csupa, anyám számára (aki egyébként sem nagy zenebarát, bár emlékszem, egyszer vettem neki egy Jimmy Sommerville kazettát, és úgy tett, mint aki örül neki) hallgathatatlan muzsikát műveltek és szerettek. És mindennapos téma volt a zene, családi ünnepségek alkalmával pedig a közös zenélés és énekelés. Na nem ám magyar nótákat, hanem jazzt, Hofit, ilyesmit. Úgyhogy az apám otthon is Chic Coreát, Duke Ellingtont, Oscar Petersont, meg hasonlókat hallgatott. És zongorázott, ahogy a nagyapám, a nagybátyám, és én is.
        
Nekem az első kazettám a Macskák volt, utána a Szenes Iván-Malek Miklós-Hofi Géza által jegyzett Hofi-Koós-Kovács Kati lemez. Utána jött a Manhattan Transfer, majd a 20-as évek jazz-zenéi. Az osztálytársaim ekkor Bonanzát, Depeche Mode-ot, majd New Kids on the Block-ot hallgattak.
        
Később jött némi pop-rock nálam is, de csak szigorúan olyan előadók, akikkel kapcsolatban meg voltam győződve arról, hogy képesek lennének jazzt is énekelni. És akiket karizmatikusnak láttam. Freddie Mercury, aztán Anastacia, később Black Eyed Peas, Morcheeba - meg jöhetett mindenféle műfajban mindenki, aki tetszett. És közben gyűjöttem továbbra is a jazzlemezeket. Főleg a női előadóktól - Ella Fitzgerald, Carmen McRae, Diana Krall, Dee Dee Bridgewater, Madeleine Peyroux, meg még sokan mások. A klasszikus zene egyetemista koromban kezdett érdekelni igazán, mert volt egy Bach-rajongó barátom, akinek a kedvéért végighallgattam az egész barokk zeneirodalmat, és beszereztem jópár, viszonylag kuriózumnak számító Vivaldi gitár- meg mandolinversenyt. Meg Németországban a Globe-színház zenészei által feljátszott reneszánsz válogatás-lemezekre költöttem a fél ösztöndíjamat. Begyűjtöttem az összes Cecilia Bartolit, Kiri te Kanawát és Emma Kirby-t.
        
Koncertekre is vegyesen jártam, voltam a húgommal Anastacia-koncerten, láttam a Brand New Heavies-t, a Morcheebát, Jovanottit, meg Dee Dee Bridgewatert is. Nagy vágyam még a Jamiroquai, a Manhattan Transfer, és Dianne Reeves, no meg Rachelle Ferrell.
        
A héten rájöttem, hogy milyen kevés zenét hallgatok. Igaz, a legújabb cd-ket időről időre felkajtatom és megrendelem, de alig hallgatom őket is. Amióta nem vonatozom, mint egyetemista koromban, megszűnt az az intim zenébe való alámerülés, amikor az ember már a leghalkabb vonóst is kihallja a háttérből és a legapróbb ritmushibát is megjegyzi. Utolsó zeneileg aktív időszakom kétségkívül az volt, amikor rendszeres látogatója voltam egy korábban népszerű énekesnő blogjának, ahol mindenféle (jóféle!) ízlésvilágú ember megfordult, és jókat lehetett velük online dzsemmelni esténként.
        
Most szinte csak a kocsiban zenélek (és ha egyedül vagyok, énekelek is, nem halkan!), mert a buszon nem az mp3-at viszem, hanem inkább egy regényt. (Mert az olvasás is hiányzik.) És nagy gyöngyörűséggel, de csigalassúsággal (mert olyan sokat nem autózom) fedezem fel újra a régi Yellowjackets lemezeimet, Somát, a többirányú r'n'b, soul, és egyéb válogatásokat, Sergio Mendezt, a Vaya con Diost, vagy az előző bejegyzéseben kiemelt Garbage-ot. Azon kívül, hogy minden akkori, az adott zenéhez kapcsolódó érzés és élmény előjön ilyenkor, az is érdekes, hogy az ember semmit, de semmi nem felejt el - a szöveget, a dallamot, de még az imprókat és a hangszeres futamokat, sőt, néha a hangnemet sem! Érdekes képessége ez az emlékezetnek - mert mondjuk hiába próbálom, a gimiben megtanult matematikai vagy kémiai fogalmakat sehogy sem tudom a magam eszébe juttatni.
        
Holnap feltúrom a polcot még régebbi relikviákért... és akkor a kazettákról még nem is beszéltem, mert hogy kamaszkorom óta remek szokásom szerint semmit, de semmit soha nem töröltem le és dobtam ki. Ottvannak tehát még a Roxette, Sade, vagy régi Bread-kazik, és az összes musical általában két nyelven... 
 

Iskolai műhelytitkok

Bocsánat, bocsánat, eltűntem, eltűnök, mint jég a 30 fokban, de tényleg.
Egyszerűen úgy érzem, jó lenne már, ha nyári szünet lenne megint, és lenne időm értelmes dolgokra úgymint: 1) blog 2) diócica 3) könyvek 4) úszás 5) telefonálás 6) e-mailezés 7) írás 8) evés 9) ivás 10) zene és mozi.
Tudom, hogy nagy divat a nyavalygás, igyekszem nem is ezt tenni, de most, hogy megint a mélyére merültem a közoktatásnak, nem állom meg, hogy ne szentségeljek egy egészségeset, ahogyan tegnap este is, amikor már félig vízszintben kibukott belőlem a tuti, és fél órán keresztül nyomtam fennhangon a válogatott igazságérzetemet...
        
A mi intézményünk szakközépiskola. Ennek annyi előnye van az előző munkahelyemhez képest -- ami egy gimnázium volt -- hogy itt kevésbé elhivatott, de élethez közelibb, szerényebb körülmények között élő fiatalok tanulnak, azaz legalább abban nincs vetekedés, hogy az adott témáról ki tud (egyelőre!) többet.
        
Az idén én főállásúvá avanzsáltam félállásúból, a fizetésem bruttó 25 ezerrel, az óraszámom heti 13-al lett több. Heti 26 óra, ez négy túlóra, ami 52 órás munkahetet jelent kábé. Most objektíve fogalmaztam, napi 8 órával számolva. Ezzel mondjuk nincs is semmi baj. Na jó. De az tény, hogy a tanári karban az idén én vittem el a pálmát a "ki túlórázik a legtöbbet" vetélkedőben.
        
A "ki nyafog a legtöbbet" vetélkedőben viszont nem én vagyok az első, mert a zömében 40 és 50 közötti kollégáim (nem diszkriminálok azáltal, hogy kolléganőket emlegetek, de tény, a tesitanáron kívül kb. -- nem számolom össze -- 6 pasi van a kb. 30 nő mellé) már egy-másfél hete nyomják hol a fülembe, hol a fejem fölött a perpatvart.
        
Kezdtük azon, hogy az első, ideiglenesen elszenvedett héten ki hány órát tartott, folytatva ott, hogy kinek milyen szar az órarendje. Továbbvíve úgy, hogy a heti két kötelező ún. H-s óra (amikor is készenléti helyettes az ember), amit nem mi határozunk meg, hanem a feletteseink (!), mindenkinek a lehető legkellemetlenebb napon a lehető legkényelmetlenebb órában került beosztásra. Elhangzott ugyan, hogy aki racionális cserét tud eszközölni, az tegye, de rövid úton kiderült, hogy a racionálist nem ami értelmezési horizontunkban kell elképzelni, hanem a vezetőségében. Úgyhogy aztán innentől kezdve pont leszarom az egészet. (A legjobb helyzet egyébként az volt, hogy az egyik kommunatag már azon sopánkodott, hogy majd májusban, amikor a 12-es évfolyam eltávozik érettségi-szünetre, pont 6 óra különbség lesz az első órája és a 6., H-s óra között.... óóóó, what things on earth!! hát miért nem szólt neki senki, hogy második félévben minálunk száz éve új órarendet szokás adni!)
        
Folytattuk aztán az év végén esedékes szakképzős vizsgafeladatok elkészítésének felosztásával, ami sok mindenkit érint, a közös bennünk pedig az, hogy mindenki homályban tapogatózik a  követelményeket illetően, valamint azért, mert az eddig megtanított anyag köszönő viszonyban sincs a vizsgán számonkérendő dolgokkal. Hát bumm. Ezért nyilván a minisztériumtól kezdve a főiskolákig mindenki hibás, mégsem látom értelmét, hogy vég nélkül szidjuk a nyinovnyikok nagyanyját, na, pont ezt is leszarom, majd összeállítok egy témasort, a gyerekeknek elárulok, s együtt felkészülünk. Ennyi. (Eme eset non-plus-ultrája egyébként az a t. kolléga, aki a minisztériumból kapott válasz e-mailt lobogtatja az orrom előtt másfél hete, amit immáron ki is nyomtatott, és rá is vakarta az elégtelen, mert az "nem a kérdésre válaszolt"... hát erre most mit mondjak.)
        
További érdekesség mifelénk, hogy nyelvszakos vagy humán szakos óraadóra nem telik, de közgazdász félállásra (kétszer!) igen -- holott ők tényleg, minden egyes év elején az állásukat féltik mondván, hogy haldoklik a szakképzés, és nem lesz meg az óraszám... Minálunk mindenki túlórában van, ami az előző munkahelyemen (jó, annak az egyetem volt a feljebbvalója) szóba sem jött, éppen ezért alapvető és normálisan elvárható volt a minőségi munka. Igaz, kicsit untam is, mert naponta mindig volt néhány lyukasórám, most meg nincs, úgyhogy rendesen bennevan a lábamban a bugi, mert 38 fős osztályok előtt még leülni sem lehet ugyebár, szóval megy a császka-mászka, nem feltétlenül tiszteletből meg pedagógiai irányelvekből adódóan, hanem a praktikum okán.
        
Van egyébként valami jó abban, hogy az ember napi 6-7 órát nyom zsinórban, mert:
1) nem ül le, ergo nem kell felállni
2) dühös szülők nem érik el telefonon, sem személyesen
3) nem osztják be helyettesíteni, mert ez objektíve lehetetlen (kivéve a két H-s órájában, ami természetesen a két legnehezebb napján a napi egyetlen lyukasórájára esik)
4) remek fogyókúra, mert enni sincs idő
5) mivel mindig akad tennivaló, gyorsan telik a nap
6) ja és nem tud telefonhoz menni mindenféle tankönyvügynökökkel beszélni a "kéne egy magyarszakos/nyelvszakos kolléga!" felszólításra.

        
Hát ily dolgok széles e földkerekén.
 
És akkor arról az örök ellentmondásról még nem is szólottam, ami a légkondi vs. ablaknyitás között feszül, mert "halálra fagyni lehet, de bűzben meghalni nem szokás" felkiáltással a posztmodern szellem arra vezeti a sorstársakat, hogy a légkondira szavazzanak eltűrve ezáltal a szendvics, kávé, tea, test, és más, hétköznapi, emberi "tartozékok" áporodott felgyülemlett szagát.
        
A kölykök egyébként gyűrik. Gyűrnek engem is, az első héten már az összes fontos kérdést feltették (van-e gyerekem, pasim, háziállatom, kocsim, és milyen zenét szeretek). Párhuzamosan tanítok nekik Petőfit, reneszánszot, irodalomértelmezést, alapfokú angolt, logisztikát, titkári ismereteket (angolul), nyelvvizsgás dolgokat, szövegtant, kommunkikáció-elméletet, és szófajokat. Mindeközben hiányzik ez a blog, és hiányoztok ti is. De lehet látogatni a másikat, "tudós blogot" is addig, míg jövök... Ott még nincsenek ilyen jó barátaim, de már lassan-lassan alakul.
 

Első nap 2.

[23. 55. Nem akartam végignézni A rettenthetetlent, de gyakorlatilag nem volt más választásom, met az olvasáshoz túl fáradt voltam, meg mert az ment, hangos volt, csatával, és kékre mázolt vérben tocsogó pofákkal. Aztán meg már úgy voltam vele, mint a romantikus nyálakkal vagy a sorozatokkal - ha már elkezdtem.... de végre alhatok.]
 
5. 05. Felébreszt az a hülye macska az új függönyön való ütemes kapargálásával... krrr... krrr... krrrr.... krrrr.... krrrrr... Bár a múltkoriban megfogadtam, hogy ezt soha többé nem teszem, kimegyek, és adok neki enni, hogy végre kussban maradjon még kicsit.
 
5. 46. Felébreszt az a hülye macska az erkélyajtó üvegén való ütemes kapargálásával... krrr.... krrrr.... krrrrr..... krrrr.... krrrrr.... Nem kelek fel, nem kelek fel, úgyis mindjárt kell.... Felkelek, bekapcsolom a kávéfőzőt. Visszafekszem. Visszaalszom. Nem alszom vissza. Kifolyt a kávé. Krrrrrrrrrrrrrrrrrrrr..... hrrrrrrrrrrrr.
 
6. 30. Beágyaztam, kávé, macska, reggeli, fogmosás, szépruha, minden. Mikor kéne indulni ahhoz, hogy ne legyen akkora az az akkora dugó. Nincs bérletem, kocsival megyek. Aztán majd ma lesz bérletem is. Hol fogok parkolni.
 
7. 13. Indulni kéne, mert nagy lesz a dugó. De még nem tudunk indulni, mert lassan készül el minden és vontatott az agyműködés is. Aludni kellett volna többet.
 
7. 28. Kerülök egyet az Árpád felé a sok cuccal és a pereputtyal. Már a parkolóból látom a Spar-ig álló sort, amint vacillálnak, hogy ki engedje ki a már fél perce indexelő buszt. A "halálkereszteződésben" legalább most működik a közlekedési lámpa. Múlt héten ilyenkor fél 8-kor nem működött, de nem volt halál. Akkor nem. Már a gyógyszertárig áll a kocsisor. 
 
7. 33. Az Árpád. A parkoló ott is tele. Azon gondolkodom, merre kerüljek, hogy valahogy reményem legyen besorolni a többi kocsi közé a kígyóba. Az otthoni parkolóból is csak azért tudtam kijönni, mert jobbra kellett kanyarodni, és nem balra. 
 
7. 35. Kurvára el fogok késni az évnyitóról. Nem mintha baj lenne, de utálok elkésni, még egy ilyen rémesen felesleges alkalommal is. Az Árpádtól jobbra megyek ki, hátha megelőzőm a nagy kocsisort a párhuzamos utcában és előbb tudok bevágni.
 
7. 38. Oké, a lámpa működik, és pont átmegyek a sárgánál. Másodszorra. Öt méterenként fékezek egy-egy takarából elémvágó gyalogos miatt, aki vagy a buszra rohan, vagy csak éppen át az úton.
 
7. 40. A Tesconál a "halálkereszteződésben hol az egyenesen haladók, hol a balra kanyarodók jönnek. Én is várom, hogy jobbra kanyarodhassak, míg egy faszi egyszer csak beenged. Szőke csaj, csinos ruha - mehet. Megköszönöm. S mivel kényszeres hálálkodó vagyok, a következő mellékutcából én engedek a kígyóba becsatlakozni egy fekete VW-t.
 
7. 42. Nagyon lassan halad a sor. Sosem érek át, mindig előttem vált pirosra a lámpa. Nyomom neki, majd fékezek, figyelem az elémvágó gyalogosokat, közben hallgatom a Brand New Heavies-t.
 
7. 45. Lekanyarodom a hídról végre. Előttem egy 10 méteres szabad szakasz, hajrá. A zebránál fékezek. Postára igyekvő nyugdíjasok.
 
7. 50. Jobbra találok egy parkolót hirtelen. Kiveszem a zenét.
 
7. 52. Köszönök a portásnak, aki nyakkendőben van.
 
8. 12. Az udvaron belemondom a mikrofonba az idétlen kényszeres bemutatkozáskor -- ami már két éve nem divat, de idén nyáron ez valahogy elfelejtődött -- hogy "Jó reggelt mindenkinek, nem érem fel a mikrofont". Röhögés.
 
8. 30. Felteszek egy kávét. Leülök.