Végre hazatértem Zágrábból, egy nemzetközi héten voltunk a
gyerekekkel. Maga a program inkább kalandos volt, mint hasznos, de
nagyon élvezték az ottlétet, volt, aki nem is akart hazajönni. Angolul
kellett egy projektmunkát elvégezni, ami az öt napból kb. két napot vett
igénybe, a maradék időben pedig kirándultunk és különböző szervezett
programokon vettünk részt.
Maga a főváros nagyon emlékeztet Budapestre, én személy szerint
érzem rajta a szocializmus és a háború hatását is, úgyhogy a régi
történelmi városrésztől eltekintve nem voltam annyira lenyűgözve, mint
ahogy az ismeretlen városoktól általában. Csodálkoztam is magamon.
Gyakorlatilag már hétfőn mindent megnéztem, amit lehetett, a másik két
városnéző túra semmi újdonságot nem hozott számomra.
Szerdán
a szervező iskola néhány tanárával egész napos kiránduláson vettünk
részt, elmentünk a Gavrolovic nevű húsgyárba, ahol paradicsompalántákat
néztünk meg. (Eddig azt hittem egyébként, hogy ilyesfajta programokat
csak az előző rendszerben szerveztek, hát ezek szerint tévedtem.) Az
idegenvezetés horvátul zajlott, úgyhogy egy óra elteltével úgy éreztem
magam (és igen, tudatában vagyok a képzavarnak), mint egy cseh
filmszatírában, ahol az elhivatottságtól túlfűtött munkásnő fennkölten
szónokol a gyár eredményeiről.
Az utána következő város Sisak volt, ami állítólag szintén egy
tradicionális középkori látnivaló, ebből azonban nem sok mindent
érzékelhettünk az alatt a húsz perc alatt, amíg oda-vissza
végigsétáltunk a vízparton. A városnak (később az útkönyvből megtudtam)
van egy igazi óváros része középkori piaccal - hát, jó lett volna látni,
de az idegenvezető szerint (aki megint csak horvátul volt hajlandó
megszólalni) túl messze lett volna gyalog. Nem értem, mire fel volt ott
velünk a busz?!
Sajnálatomra nagyon kevés szó esett a nem olyan régen történt
polgárháborúról, ami már csak azért is érdekelt volna jobban bármi
másnál, mert egy nagyon kicsit, áttételesen mi is átéltük ezt annak
idején. Az egyetlen "igazi" élmény ezzel kapcsolatban a Vukovár
emléknapi események alkalmából az utcák mentén kirakott nemzeti színű
mécsessor volt.
Az iskola, amit meglátogattunk, egy alapítványi szakközép, tele
anyagilag jól eleresztett, ám annál bicskanyitogatóbb jellemvonásokkal
rendelkező diákokkal - bár nem értettem, de elhallgattam, milyen
stílusban beszélnek egymással, a tanárokkal, és hogy a prezentációk
ideje és a kirándulás alatt milyen gátlástalanul csörgették a mobilokat,
röhögtek, vagy éppen pofáztak. Átgondoltam a saját pedagógiai
hozzáállásomat, és arra jutottam, hogy nem, nem vagyok konzervatív,
liberális vagyok továbbra is, de az biztos, hogy egy-két embert
gondolkodás nélkül kipenderítettem volna mondjuk a kirándulóbuszból,
amikor az idegenvezetőre fittyet hányva papírzsebkendőket égettek Sisak
főterén az öngyújtójukkal, és közben harsányan röhögtek.
A
hét legmeghatározóbb élménye számomra a hét nemzetközisége volt,
illetve a német és a horvát-amerikai kollégával való találkozás. Petra
Faecks újságíró, német irodalmat csak a Németországban tapasztalható
tanárhiány okán tanít - úgyhogy irigyeltem a szabadságát és
munkától/állásától való viszonylagos függetlenségét - na meg a tűzokádó
sárkányos motoros dzsekijét. Nada Cook pedig horvát születésű, de
Amerikában tanult és élt 20 évig - és megjárta Angliát és Németországot
is. Van családja San Franciscoban és Zágrábban. Mindenkitől független,
magának való típus, az állandó bőrtáskájával, esernyőjével, és hibátlan
arcával olyan, mint Mary Poppins, aki ott telepszik le, ahova éppen a
szél sodorja. Szeptember óta él ismét a szülővárosában sok-sok év szünet
után. Érdekes és különleges beszélgetések voltak ezek. Az
élettapasztalat és a függetlenség tényét tekintve sokszor
ledolgozhatatlan hátrányban éreztem magam hozzájuk képest.
Érdekes hét volt. Rájöttem többek között arra, hogy mi magyarok
túl sokat görcsölünk, sokat gondolunk a pénzre, sajnálunk magunktól sok
jót, és végtelenül nehezen tudjuk elengedni magunkat, mégha erre alkalom
is nyílik. Na, de megnyugtató, hogy a szívünk azért mégis a helyén van,
és nem riadunk vissza attól, ha négy napig etetni meg ápolni kell egy a
hét első napján boka-balesetet szenvedő tizenéves, aki (vajon miért is)
nem akart idő előtt hazajönni.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése