A hét műtrágya

... avagy a kis magyar pedagógus kalandjai e planétán tovább folytatódnak...
[...]
Nem elég, hogy Zinczy elhúzott a vérbe és Oláh Ibolya a szavannán rekedt - megpróbáltatásaim ezen a héten sem hagytak alább, és még a blogszerkesztő piszkozatoló funkciója sem működik.
De legalább Bódiék jól összevesztek Fialával, és hát Obama lett az elnök, aki, mint tegnap megtudtam, magyar-roma csávó, lévén, hogy Baracknak hívják. (Sőt, már több forrásból is hallottam, hogy valami Isten háta mögötti magyar demokrata falu - nevezzük Bivalybasznádnak - kertésznadrágos polgármestere a demokrácia üzeneteképpen még egy üveg baracklekvárt is küldött az amerikai sógornak - gratuláció gyanánt. Hát, kérem, ilyen a szép magyar jóakarat.)
        A magyar oktatás helyi fellegvárában pedig az történt, hogy megvilágosodtam. Rájöttem, az a baj velem, hogy az irodalomról való gondolkodásom a hagyományos felvilágosult-klasszicista pozícióval szemben középkori-reneszánsz alapú. Az irodalom pedig nem egy megmászandó hegy a tetején a dicsőséggel, hanem egy büdös-fenséges mocsár, amiben vízi asszonyok és koboldok laknak. Hát ez van. Szívok is rendesen - mocsárgázokat.
        Nem lenne rá szükségem egyébként, mert már-már az a bódulat is tudatmódosító szerként funkcionál, amit a heti folyamatos készenlét okoz. Na jó, hazudok. TEGNAP már volt is egy lyukasórám, de az is csak azért, mert tévedésből engem osztottak be helyettesítésre, mely tévedést később korrigálták, és ezért a testnevelő szakos kolléga ment végül angolórára. A kollégáim a tanáriban történt véletlen, napközbeni találkozást kihasználva (melyre amúgy ritkán akad példa) meg is jegyezték, hogy most vajon miért is nem vidám a fejem hátsó részén a hajam? Pedig mindig az szokott lenni, még az is... Mondtam, azért, mert most nem tud viccesen nézni.
        Szóval volt a héten egy osztályozóvizsga, Írországba szakadt, de tanulmányait itthon folytani szándékozó ifjú hölggyel - hát, ő még nem tudja, de jobb helye lesz ott neki, mint itt, ebben az istállószagú, tyúkszaros országban. Tudatalatti ellenérzései Mikszáth Kálmán iránt is azt támasztják alá, hogy ő immár majdnem angolszász-ír, aki viszolyog a magyar parlagtól - csak ő még nem tudja. Nem baj, azért elbeszélgettünk Mikszáthról, aki ugyan nekem sem a szívem csücske, de ha valamit szeretek benne, na, az a nagytüdőjű "muramistás" humora - pont az, ami egy középiskolai magyarórán nem tud kiderülni. Illetve még nem találtam meg a módját, hogy kiderüljön. De hogy ki fog, az biztos. Nem szeretek egyébként vizsgáztatni, főleg az egyetemi oktatóságom ideje alatt elsajátított partnership-hozzáállásom miatt, egyesek szerint túl kollegiálisra veszem a hangnemet, most is ezt szerettem volna, de hát voltak ott mások is, akik szakmai életének referenciáit csupán a tankönyvbeli hivatkozások alkotják, és az ilyen idejétmúlt műszavak, mint az "úri svihák" meg a "magyar dzsentri" - úgyhogy nem tudtam kibontakoztatni sajátos elméletemet arról, hogy az irodalomban minden mindennel összefügg - hiszen egyesek szerint egy feleletet a korszakolással és a -tól - iggel kell kezdeni. Úgyhogy gondolatban csak széttártam a karom, és már arra is csak félig figyeltem, hogy hogyan alakul a szókincs stilisztikai értéke a nyelvtan tételben - hiszen feleslegesen voltam ott. Más kérdezett helyettem, mást, és mindez nem én voltam.  
        És akkor így juthatunk el megint az én irodalom felfogásomhoz á lá GOFRI, aki szerint ez egy felséges mocsár, amelyben orkok, trollok és bűz lakozik. Meggyőződésem ugyanis, hogy az irodalmat a mai gyerekhez közel vinni csakis úgy lehet, ha az ő fogalomkörében mozogunk, és nem szabad úgy éreznünk, hogy ez alantas, hiszen az irodalom ma ismert "történetének" nagy része is alantas, mocskos, sáros, szexuális, életszerű kavalkád volt. Van. Én pedig nem hiszek a felvilágosodásban és a klasszicizmusban, az érzékekben és az ezzel összhangban lévő gondolkodásban hiszek, a dolgok megélésében, és nem az ércekben-bérekben-fellegvárakban. Számomra Moliere Tartuffe-je például a bűn és az erkölcs kapcsán vet fel kérdéseket, és eszembe sem jut hárítani azt a vélekedést, miszerint csak azzal lehet kibaszni, aki hagyja magát - mert ma ez a tényállás. Kemény világ ez, a gyerekek ezt tudják, s ha számukra Tartuffe kevésbé genyó, mint számomra volt annak idején - nos, akkor el kell ismernem, hogy megváltozott a világ. DE azt sosem hittem, hogy manapság erkölcsi prédikációkkal előbbre lehet vinni egy ügyet... a beszélgetés, az persze más. És én ma megmondtam egy punk gyereknek azt is, hogy ő a legértelmesebb tanítványom... hát így töltöttük időnket a delíriumban.
        Azt gondolom (és egyre határozottabban érzem is), hogy az irigység áldozata vagyok, és a kimondott, kimondatlan, tudattalan, sokszor meghatározhatatlan emberi irigység, barátaim, végtelen. Az irigység legfőbb tárgya pedig ti vagytok, ti, a bloggerek, akik a virtuális szívkamráimat káromkodásba és borgőzbe burkolt szeretettel töltitek be. Mert így nekem van hova tartozni. Agyilag, lelkileg és a hivatást (hivatottságot) tekintve. Mert a mi szívünk groove üzemmódban megy. Mert mi tehetségesek vagyunk. És ellenhajtjuk a Föld kerekét. Másnak meg ez nem megy, csak azt hiszi...