A csinovnyikok áldozata

Hát nem csalódtam a magyar hivatalrendszerben!!
Már majdnem egy hete próbálok egy vállakozói igazolványt igényelni, a helyi (nagyvárosi) okmányirodában persze nincs egyetlen szabad időpont se (az Internet szerint), boldog vagyok hát, hogy a mohácsiba be tudok regisztrálni.
Előzetesen beszereztem az erkölcsit, a munkáltatóit, az összes diplomamásolatot, igazolványt, az egész apparátust megmozgattam, és összegyűlt egy vastag mappányi anyag. Még a lakás tulajdoni lapja is kell, és egy külön engedély tanúkkal is aláíratva, mivel -- ugyan itt az állandó lakcímem -- a pecó nem az én tulajdononban van (nincs is semmi a tulajdonomban egyébként).
        
A mohácsi okmányiroda pici, fa ajtajai vannak, sehol egy digitális kijelző, sehol a várakozó tömeg, sehol senki. Bekopogok, velem szemben egy csendes, szimpatikus pasi, aki ugyan nem mosolyog, de legalább jóképű. Elmondom, mit szeretnék, nagy komótosan előkészülünk, mire kiderül, hogy nem mohácsi székhelyű vállalkozásomat Mohácson NEM jelenthetem be. Csak helyben. Kérdem, hát ez hogy van, hiszen jogsit, útlevelet, személyit, mindent bárhol lehet intézni.
Hát így van.
 
Ha már ott vagyok, végeláthatatlan szakmai kódok felsorolásába kezd, amit sem meg-, sem feljegyezni nem tudok. Majd bosszúból elmondatom még egyszer a helyi csinovnyikkal. Ez a dolga. Annyi azért megüti a fülemet, hogy fordítást nem számlázhatok, hacsak nincs közjegyző által hitelesített szakfordítói bizonyítványom. És hogy nem lehetek vizsgáztató, hacsak egy iskola le nem igazolja nekem, hogy van három év vizsgáztatási gyakorlatom. Milyen iskola? - kérdem. Bármilyen. - hát ez a válasz. Független újságíróként lenne a legjobb, vagy magántanárként, mert ahhoz bezzeg semmilyen papírt nem kérnek.
Hazavezetek. De azért előtte ott Mohács szép főterén majdnem sírva fakadok, hogy hiába idegeskedtem végig a napot és lógtam el illegálisan az utolsó két és fél órát, hogy ideérjek.
------------------------------------------------------
Még aznap este felhívom két főnököm közül a mostanit, hogy csinálja meg az említett igazolást. Délelőtt 10-re meg is ígéri, ami pont jó, mert ekkor van a héten az első lyukasórám elsőtől hetedikig tartó maratonok közepette. Átzarándokolok 10-re, a pasi és a papír persze sehol, mert "épp egy fontos céggel tárgyalt" - nem várom meg. Visszamegyek fél egykor.
Utána irány az itteni okmányiroda át a városon, a sok útfeltúráson és a teherautók porában. Berontok az ajtón, azaz csak berontanék, ha nyitva lenne. Ma nincs ügyfélfogadás - mondja a portás. Hogyhogy? - kérdezem én. Hát csütörtökön csak délig vagyunk - mondja a portás, és én ekkor teljesen leszakadok magamról. De hát az Interneten.... - kezdenék bele, de minek.
Kérhetek legalább egy időpontot? - kérdezem aztán a recepciós nőtől. Persze - mondja készségesen, de amikor megtudja, hogy vállalkozói lesz, azt mondja, azt érkezési sorrendben intézik.
 
Pénteken nyolctól délig, vagy hétfőn egytől ötig. Szóval fél háromtól ötig reménykedhetek, hogy időben érkezem, és onnantól kezdve a hét minden egyes délutánján csak abban reménykedhetek, hogy tényleg, most aztán időben érkezem.
        
Üzenem az államnak egyénbként, hogy nem akarom meglopni. Nem vagyok lopós típus. Nincs is kedvem ehhez az egész cécóhoz, mert mindössze évi kb. 300 ezerről van szó, és abból nem is olyan sok az elcsalnivaló, de hát mit csináljak, csak számlával foglalkoztatnak. Persze csak akkor, ha előbb egyszer sikerül időben érkeznem.