Tulajdonképpen ott kezdeném, hogy a héten
kiderült, hogy díjazott lettem egy pályázaton. A hír a zsúfolt hetem
kellős közepén ért, és ma (szombat lévén) eszembe jutott, hogy el sem
újságoltam senkinek, sőt, igazából még nem is örültem neki és meg sem
ünnepeltem. Pedig régóta várt sikerélmény ez, olyasmi, ami önbizalmat
ad(hat) hosszú idő után megint, és talán rávesz arra, hogy jól
megcsappant szabadidőmet mégiscsak némi tudománnyal és írogatással
töltsem, mint nem olyan régen.
És innen a szabadidőtől jutunk el a
zenéhez, ami számomra nagyon fontos, mert zenés családban nőttem fel. És
mert kiskoromtól kísér. És mert zene nélkül nincs élet.
Emlékszem, ahogy kisiskolás koromban apámat
bámultam, amikor hétvégén, némi fröccsök után leült az akkor még nagynak
és drágának számító hi-fi torony elé, és feltette a kedvenc lemezeit
meg a bazi nagy fejhallgatóját. És a padlón ülve ringatózott... vagy épp
elaludt. És arra is emlékeztem, hogy a nagyapám is ugyanezt csinálta -
valamint semmi másról nem volt hajlandó beszélgetni velem (helyesebben
semmi más indokot nem talált a velem való szóbaállásra), csak a
hangnemváltásokról és a Glenn Miller Band hangszerelési technikájáról. Meg később, amikor már okosnak gondolt, akkor Ady Endre publicisztikájáról.
A szüleim házasságában a konfliktus egyik
komoly oka szerintem ez a zene-dolog volt, mert apai ágon csupa, anyám
számára (aki egyébként sem nagy zenebarát, bár emlékszem, egyszer vettem
neki egy Jimmy Sommerville kazettát, és úgy tett, mint aki örül neki)
hallgathatatlan muzsikát műveltek és szerettek. És mindennapos téma volt
a zene, családi ünnepségek alkalmával pedig a közös zenélés és
énekelés. Na nem ám magyar nótákat, hanem jazzt, Hofit,
ilyesmit. Úgyhogy az apám otthon is Chic Coreát, Duke Ellingtont, Oscar
Petersont, meg hasonlókat hallgatott. És zongorázott, ahogy a nagyapám,
a nagybátyám, és én is.
Nekem az első kazettám a Macskák volt,
utána a Szenes Iván-Malek Miklós-Hofi Géza által jegyzett
Hofi-Koós-Kovács Kati lemez. Utána jött a Manhattan Transfer, majd a
20-as évek jazz-zenéi. Az osztálytársaim ekkor Bonanzát, Depeche
Mode-ot, majd New Kids on the Block-ot hallgattak.
Később jött némi pop-rock nálam is, de
csak szigorúan olyan előadók, akikkel kapcsolatban meg voltam győződve
arról, hogy képesek lennének jazzt is énekelni. És akiket
karizmatikusnak láttam. Freddie Mercury, aztán Anastacia, később Black Eyed Peas, Morcheeba
- meg jöhetett mindenféle műfajban mindenki, aki tetszett. És közben
gyűjöttem továbbra is a jazzlemezeket. Főleg a női előadóktól - Ella
Fitzgerald, Carmen McRae,
Diana Krall, Dee Dee Bridgewater, Madeleine Peyroux, meg még sokan
mások. A klasszikus zene egyetemista koromban kezdett érdekelni igazán,
mert volt egy Bach-rajongó barátom, akinek a kedvéért végighallgattam az
egész barokk zeneirodalmat, és beszereztem jópár, viszonylag
kuriózumnak számító Vivaldi gitár- meg mandolinversenyt. Meg
Németországban a Globe-színház zenészei által feljátszott reneszánsz
válogatás-lemezekre költöttem a fél ösztöndíjamat. Begyűjtöttem az
összes Cecilia Bartolit, Kiri te Kanawát és Emma Kirby-t.
Koncertekre is vegyesen jártam, voltam a húgommal Anastacia-koncerten, láttam a Brand New Heavies-t,
a Morcheebát, Jovanottit, meg Dee Dee Bridgewatert is. Nagy vágyam még
a Jamiroquai, a Manhattan Transfer, és Dianne Reeves, no meg Rachelle
Ferrell.
A héten rájöttem, hogy milyen kevés zenét
hallgatok. Igaz, a legújabb cd-ket időről időre felkajtatom és
megrendelem, de alig hallgatom őket is. Amióta nem vonatozom, mint
egyetemista koromban, megszűnt az az intim zenébe való alámerülés,
amikor az ember már a leghalkabb vonóst is kihallja a háttérből és a
legapróbb ritmushibát is megjegyzi. Utolsó zeneileg aktív időszakom
kétségkívül az volt, amikor rendszeres látogatója voltam egy korábban
népszerű énekesnő blogjának, ahol mindenféle (jóféle!) ízlésvilágú ember
megfordult, és jókat lehetett velük online dzsemmelni esténként.
Most szinte csak a kocsiban zenélek (és ha
egyedül vagyok, énekelek is, nem halkan!), mert a buszon nem az mp3-at
viszem, hanem inkább egy regényt. (Mert az olvasás is hiányzik.) És nagy
gyöngyörűséggel, de csigalassúsággal (mert olyan sokat nem autózom)
fedezem fel újra a régi Yellowjackets
lemezeimet, Somát, a többirányú r'n'b, soul, és egyéb válogatásokat,
Sergio Mendezt, a Vaya con Diost, vagy az előző bejegyzéseben kiemelt
Garbage-ot. Azon kívül, hogy minden akkori, az adott zenéhez kapcsolódó
érzés és élmény előjön ilyenkor, az is érdekes, hogy az ember semmit, de
semmi nem felejt el - a szöveget, a dallamot, de még az imprókat és a
hangszeres futamokat, sőt, néha a hangnemet sem! Érdekes képessége ez az
emlékezetnek - mert mondjuk hiába próbálom, a gimiben megtanult
matematikai vagy kémiai fogalmakat sehogy sem tudom a magam eszébe
juttatni.
Holnap feltúrom a polcot még régebbi
relikviákért... és akkor a kazettákról még nem is beszéltem, mert hogy
kamaszkorom óta remek szokásom szerint semmit, de semmit soha nem
töröltem le és dobtam ki. Ottvannak tehát még a Roxette, Sade, vagy régi Bread-kazik, és az összes musical általában két nyelven...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése