Iskolai műhelytitkok

Bocsánat, bocsánat, eltűntem, eltűnök, mint jég a 30 fokban, de tényleg.
Egyszerűen úgy érzem, jó lenne már, ha nyári szünet lenne megint, és lenne időm értelmes dolgokra úgymint: 1) blog 2) diócica 3) könyvek 4) úszás 5) telefonálás 6) e-mailezés 7) írás 8) evés 9) ivás 10) zene és mozi.
Tudom, hogy nagy divat a nyavalygás, igyekszem nem is ezt tenni, de most, hogy megint a mélyére merültem a közoktatásnak, nem állom meg, hogy ne szentségeljek egy egészségeset, ahogyan tegnap este is, amikor már félig vízszintben kibukott belőlem a tuti, és fél órán keresztül nyomtam fennhangon a válogatott igazságérzetemet...
        
A mi intézményünk szakközépiskola. Ennek annyi előnye van az előző munkahelyemhez képest -- ami egy gimnázium volt -- hogy itt kevésbé elhivatott, de élethez közelibb, szerényebb körülmények között élő fiatalok tanulnak, azaz legalább abban nincs vetekedés, hogy az adott témáról ki tud (egyelőre!) többet.
        
Az idén én főállásúvá avanzsáltam félállásúból, a fizetésem bruttó 25 ezerrel, az óraszámom heti 13-al lett több. Heti 26 óra, ez négy túlóra, ami 52 órás munkahetet jelent kábé. Most objektíve fogalmaztam, napi 8 órával számolva. Ezzel mondjuk nincs is semmi baj. Na jó. De az tény, hogy a tanári karban az idén én vittem el a pálmát a "ki túlórázik a legtöbbet" vetélkedőben.
        
A "ki nyafog a legtöbbet" vetélkedőben viszont nem én vagyok az első, mert a zömében 40 és 50 közötti kollégáim (nem diszkriminálok azáltal, hogy kolléganőket emlegetek, de tény, a tesitanáron kívül kb. -- nem számolom össze -- 6 pasi van a kb. 30 nő mellé) már egy-másfél hete nyomják hol a fülembe, hol a fejem fölött a perpatvart.
        
Kezdtük azon, hogy az első, ideiglenesen elszenvedett héten ki hány órát tartott, folytatva ott, hogy kinek milyen szar az órarendje. Továbbvíve úgy, hogy a heti két kötelező ún. H-s óra (amikor is készenléti helyettes az ember), amit nem mi határozunk meg, hanem a feletteseink (!), mindenkinek a lehető legkellemetlenebb napon a lehető legkényelmetlenebb órában került beosztásra. Elhangzott ugyan, hogy aki racionális cserét tud eszközölni, az tegye, de rövid úton kiderült, hogy a racionálist nem ami értelmezési horizontunkban kell elképzelni, hanem a vezetőségében. Úgyhogy aztán innentől kezdve pont leszarom az egészet. (A legjobb helyzet egyébként az volt, hogy az egyik kommunatag már azon sopánkodott, hogy majd májusban, amikor a 12-es évfolyam eltávozik érettségi-szünetre, pont 6 óra különbség lesz az első órája és a 6., H-s óra között.... óóóó, what things on earth!! hát miért nem szólt neki senki, hogy második félévben minálunk száz éve új órarendet szokás adni!)
        
Folytattuk aztán az év végén esedékes szakképzős vizsgafeladatok elkészítésének felosztásával, ami sok mindenkit érint, a közös bennünk pedig az, hogy mindenki homályban tapogatózik a  követelményeket illetően, valamint azért, mert az eddig megtanított anyag köszönő viszonyban sincs a vizsgán számonkérendő dolgokkal. Hát bumm. Ezért nyilván a minisztériumtól kezdve a főiskolákig mindenki hibás, mégsem látom értelmét, hogy vég nélkül szidjuk a nyinovnyikok nagyanyját, na, pont ezt is leszarom, majd összeállítok egy témasort, a gyerekeknek elárulok, s együtt felkészülünk. Ennyi. (Eme eset non-plus-ultrája egyébként az a t. kolléga, aki a minisztériumból kapott válasz e-mailt lobogtatja az orrom előtt másfél hete, amit immáron ki is nyomtatott, és rá is vakarta az elégtelen, mert az "nem a kérdésre válaszolt"... hát erre most mit mondjak.)
        
További érdekesség mifelénk, hogy nyelvszakos vagy humán szakos óraadóra nem telik, de közgazdász félállásra (kétszer!) igen -- holott ők tényleg, minden egyes év elején az állásukat féltik mondván, hogy haldoklik a szakképzés, és nem lesz meg az óraszám... Minálunk mindenki túlórában van, ami az előző munkahelyemen (jó, annak az egyetem volt a feljebbvalója) szóba sem jött, éppen ezért alapvető és normálisan elvárható volt a minőségi munka. Igaz, kicsit untam is, mert naponta mindig volt néhány lyukasórám, most meg nincs, úgyhogy rendesen bennevan a lábamban a bugi, mert 38 fős osztályok előtt még leülni sem lehet ugyebár, szóval megy a császka-mászka, nem feltétlenül tiszteletből meg pedagógiai irányelvekből adódóan, hanem a praktikum okán.
        
Van egyébként valami jó abban, hogy az ember napi 6-7 órát nyom zsinórban, mert:
1) nem ül le, ergo nem kell felállni
2) dühös szülők nem érik el telefonon, sem személyesen
3) nem osztják be helyettesíteni, mert ez objektíve lehetetlen (kivéve a két H-s órájában, ami természetesen a két legnehezebb napján a napi egyetlen lyukasórájára esik)
4) remek fogyókúra, mert enni sincs idő
5) mivel mindig akad tennivaló, gyorsan telik a nap
6) ja és nem tud telefonhoz menni mindenféle tankönyvügynökökkel beszélni a "kéne egy magyarszakos/nyelvszakos kolléga!" felszólításra.

        
Hát ily dolgok széles e földkerekén.
 
És akkor arról az örök ellentmondásról még nem is szólottam, ami a légkondi vs. ablaknyitás között feszül, mert "halálra fagyni lehet, de bűzben meghalni nem szokás" felkiáltással a posztmodern szellem arra vezeti a sorstársakat, hogy a légkondira szavazzanak eltűrve ezáltal a szendvics, kávé, tea, test, és más, hétköznapi, emberi "tartozékok" áporodott felgyülemlett szagát.
        
A kölykök egyébként gyűrik. Gyűrnek engem is, az első héten már az összes fontos kérdést feltették (van-e gyerekem, pasim, háziállatom, kocsim, és milyen zenét szeretek). Párhuzamosan tanítok nekik Petőfit, reneszánszot, irodalomértelmezést, alapfokú angolt, logisztikát, titkári ismereteket (angolul), nyelvvizsgás dolgokat, szövegtant, kommunkikáció-elméletet, és szófajokat. Mindeközben hiányzik ez a blog, és hiányoztok ti is. De lehet látogatni a másikat, "tudós blogot" is addig, míg jövök... Ott még nincsenek ilyen jó barátaim, de már lassan-lassan alakul.