Ada

"Nem igaz, hogy nem szeretem a háznépét. Én is tudok szeretni, mint minden élőlény, de nem kritika nélkül. Csak azt szeretem, aki szeretetre méltó. Érzelmeimnek nem adok hangos, látványos kifejezést. Aki nem érti meg csendes dorombolásomat, az nem méltó rá, hogy értelmes, jó ízlésű állatok ragaszkodjanak hozzá. Aki nem tud sokáig hallgatagon egy helyben ülni, az nem érdemli meg a társaságomat. Akinek mindig csak bravúros mutatvány kell, aki nem éri be a természetes mozdulatok egyszerű szépségével, az sohasem szerezheti meg a macska rokonszenvét. Aki mindig valami újat követel, aki folyton a változatosságot, az izgalmat hajszolja, aki nem kedveli a békét, az egyensúlyt, az állandóságot, aki azt hiszi, hogy mindig cselekedetekkel kell bebizonyítania létjogosultságát, aki nem ismeri a tűnődés szépségét, annak sohasem lesz hű macskája. Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet."
 
Bálint György: A macska naplójából

Őszi sanzon

Sokat gondolkodtam, hogy miről szóljon ez a századik bejegyzés, mert jellemző rám, hogy a számomra fontos (év)fordulókat azért számon tartom (eközött egy csomó olyan NINCS MEG, ami a normális emberek naptárában ottvan). De úgy látszik, tényleg fénylény vagyok, mert ez a vacak idő semmi kreatívra nem motivál, csak a napi rutint sikerül teljesíteni, ami - mivel 3 napja folyamatosan esik - mégcsak nem is nyári, hanem inkább őszi...
... és ami olyan, mint a Truman-show, de tényleg, felkelés (egyre később, mellesleg, mivel mindenki más is, még a cica is sokáig alszik), reggeli, főzés, feladatok, ebéd, takarítás, feladatok, olvas(gat)ás, filmnézés, vacsora, olvas(gat)ás, filmnézés, elalvás, cicaébresztő hajnalban, 1X, 2X, 3X, visszaalvás, over and over again.
       
Kútba esett a nyaralásunk, az összes, nemcsak az idő miatt, de más okok is közrejátszottak, nem tagadom, elkeseredtem, mert nagyon vágytam a balatoni naplementére, a víz közelségére - mert szerintem előző életemben valamilyen vízi kreatúra voltam - és a csillagos égre; aztán felocsudtam, és megpróbáltam a jóra koncentrálni, meg arra, hogy hát itt ez a szép ősz, kezdjünk vele valamit.
        
Tegnap kaptam e-mailt egy kollégámtól (első mondata ez volt: "remélem, jól töltitek a nyári síszünetet, és mindenki összebarátkozott már a szomszédjába beköltözött eszkimó házaspárral"), ami, mivel második mondatában máris a munkára utalt, eszembe juttatta, hogy cirka egy hónap van az iskolakezdésig (csakúgy, mint a harmincadik születésnapomig - és most jól felfedtem még egy szeletet az inkognitómból, és baromira rohan az idő...).
        
És akkor eszembe jutott az is (lévén hogy én ilyen bénán előreracionalizáló vagyok), hogy de szar lesz az a dögivel sok munka, és hogy addigra ki kéne olvasnom Az Úr sötét anyagainak a harmadik kötetét, mert szeptemberben már biztosan nem lesz rá időm. A könyvet egyébként a kölöknek vettem, próbálta elolvasni, állítása szerint - mert egészségesen és néha egészségtelenül nagyképű - értette és "tökjó", de én már tudom, hogy 1) nem olvasott el minden részt 2) nem érthette, mert nekem is mélyre kell hatolnom rendesen a "jelképek erdelyébe".
Hát most ennek a trilógiának a harmadik kötetét variálom mindenféle pótoldandókkal, pl. végre bent volt a könyvtárban Foucault-tól A szexualitás története - bah, most olvashatom azt is.
        
Rá kéne lépnem a készülődésre is, mert 25 órám lesz, tele új dolgokkal, és mindenféle kiegészítő feladatokkal - úgy tűnik hát, hogy menthetetlenül bedarál a közoktatás. És hol lesz vajon a menedék?
Egyébként készül a tanár blogom, ami még elég kezdetleges állapotban van, de ha kész lesz, belinkelem. Ismerőseimnek, barátaimnak, és üzletfeleimnek mondom, ott dogberry néven fogok alkotni. (Dogberry - ciki, nem ciki, magyarul most nem jut eszembe, aki tudja, ideírhatná - a Sok hűhó semmiértből az idióta, mindenlébenkanál rendőrfőnök, aki kavarja a sz......) A blog maga nagyképűen a Castle of Knowledge címet kapta (magyarul "a tudás palotája"), amit nem én találtam ki, hanem egy Robert Recorde nevű matematikus által jegyzett 1556-os tudományos munka, tetszett a címe meg a címlapja, hát elloptam.
        
Ami a tud. tev.-et illeti, befejeztem egy munkát, valami olyasmi lesz a címe, hogy Zárt műhelyek, nyitott perspektívák - Pintér Béla és Társulata a koramodern színházak kontextusában, szerintem iszony cím, rém tudálékos, és tudományosan manipulatív. Na de majd meglátjuk. Kezembe került a Phillip B. Zarrilli (nagy kedvenc szerzőm) és mások által jegyzett Theatre Histories című színháztörténet, ami végre nem a nyugati hagyomány perspektívájából és/azaz nem szöveg alapúan tárgyalja az "egyetlen" színház történetét, hanem sokkal relevánsabb és frissebb elméleti perpektívákkkal parolázik - végre. Bele kéne mászni, még mielőtt valaki más lecsap a témára. Az előszó rohadt jó, fordítást érdemel, az egész könyv meg egy recenziót, bár komolyan megfordult a fejemben, hogy ki az (azon a három emberen kívül, aki most eszembe jut), akit érdekel egy itthom meg nem jelent angol nyelvű könyv ismertetése/kritikája (suttogva mondom, már elkezdtem alkudozni).
        
Tegnap lazításképpen (meg hogy lássuk már a természetes eget is) elmentünk megnézni a Kung-fu pandát, mindenkinek csak ajánlani tudom, végre egy rajzfilm, amiben van ugyan bunyó (ergo egy mai kölyöknek sem unalmas), de végre nem öncélú, és nem kigyúrt deltájú adoniszok (vagy masinák á lá Transformers) verekednek, hanem egy dagi panda.
A dagi pandáról jut eszembe, úgy döntöttem, frászt fogok fogyózni, amikor van, akinek így is tetszem, és ősztől tutira ledobom azt a 3-4 kilót. Automatikusan.
        
Hát ez van. Tegnap esete kidolgoztunk egy válságtervet, hogy hogy NE pusztuljunk ki majd szeptembertől karácsonyig. 
És Diócica is hozza a formáját, ahogy a mellékelt képek mutatják.

Gurul

Utólag mindig nagyon szégyellem magam, amikor minden elhatározásom ellenére kiborulok a pénz miatt. Próbálom visszafogni magam, de bizonyos helyzetekben annyira felbosszant valamilyen pénzzel kapcsolatos dolog/ügy, hogy teljesen kikelek magamból, és dühömben és/vagy elkeseredésemben - mivel kiabálni nem szeretek, veszekedni meg nem tudok - általában bőgni szoktam. Aztán persze hamar lehiggadok, és próbálom gyorsan rendbetenni a kiborulás kapcsán kialakult mindenféle konfliktusokat. Többek között azért, mert mindig eszembe jut a szerintem átlag felett jómódú (szerintük átlagos) családom, akikkel nagyon sok konfliktusom volt, majd tulajdonképpen (fogalmazzunk konkrétan) szakítottunk is részben amiatt, hogy nem voltam hajlandó anyagi alapon dönteni a személyes kapcsolataimról.
        
Mert hogy is van ez. Szerintem egyáltalán nem luxus az, hogy az ember nyáron, miután becsületesen végiggürizte az egész évet és befizette az adókat, elmehessen egy hétre valahova belföldön anélkül, hogy konzerven kéne élnie a megelőző egy hónapban. Egyáltalán nem különleges igény az, hogy a gyereket beirathassa úszótanfolyamra vagy zeneiskolába és kifizesse a tandíjat. Nem nagy dolog az, hogy egy hónapra szabadságra mehessen és semmit ne dolgozhazzon ez alatt az idő alatt mondjuk azért, hogy a családjával lehessen, olvasson, tudományos munkát végezzen vagy csak úgy olvasgasson. Vagy hogy ne nézze meg MINDIG az árakat a közértben és hogy el kelljen gondolkodnia azon, hogy megvegye-e a 114 forintos májkrémet a kölöknek, mert szereti. Vagy a 450 forintos hetilapot, mert érdekli.
        
De mi van ehelyett? Ki vagyunk szolgáltatva az időnek, a számláknak, az ingyenesen felajánlott pecó tulajának, a melónak, meg az időjárásnak is. És ha nagylelkűen rálegyintünk, hogy oké, nyár van, nem dolgozunk, mert most szabadság van, akkor utána gyötörhet minket a lelkiismeret, hogy honnan fog hiányozni az a kevés pénz, ami összejöhetett volna. És ugyanígy jönne a bűntudat, hogyha, mint nagyvilágiak, felvennénk párszázezres személyi hitelt, hogy eltapsoljuk a magyar tenger partján, neadjisten az Adrián. Úgyhogy nem tesszük.
        
Marad az, hogy elszomorodom, bosszankodom, és veszekszem, mert hányingerem van a közegtől, ahova egész évben be vagyok zárva, és mert veszélyben érzem annak a lehetőségét, hogy kiszabadulhassak kicsit a mindennapokból. Veszekszem azokkal, akiket szeretek. A pénz miatt. Bocsánatot kérek.
 
http://www.spike.com/video/money-dont-matter-2/2787117 (rendezte: Spike Lee)
 

Kép: Carl Britton: Searching for the Sunset (http://www.cosmofineart.com/CBritton.html)

Hol a józan ész mostanában

Az iwiwen nemrég egy hazafias öntudatúval (nincs még 30 éves) vitáztam arról, hogy leszarom, ki írta ki ezt a petíciót, a tartalmával egyetértek, és le kéne már szakadni arról, hogy aki szélsőségesnek és nácipalántának látja ezt a csőcseléket (mert hiszen azok), az biztosan "komcsibérenc".
       
Valamint arról is le kéne már szakadni, hogy ideológiailag és főleg politikailag átitatottnak tartsuk annak az álláspontját aki pusztán az emberi mértéket alapul véve humanoidként próbál viselkedni és véleményt formálni ilyen helyzetekben. Vagy aki amiatt aggódik, hogy lassan nem viheti ki a gyerekét az utcára. Vagy aki amiatt aggódik, hogy a gyerek otthon még alig 10 évesen "mocs-kos buzik" és "Gyur-csány takarodj" felkiáltásokat skandál poénból úgy, hogy fogalma sincs, ezek mit takarnak, mert még fiatal a hírekhez, amiket nem is nagyon néz.
       
Az említett fiatalembert még a suliból ismertem. Nagyon helyes és nagyon szerény pasi volt.
Aztán nemrég észrevettem, hogy eltüntetett egy képet az iwiw-lapjáról, amin a barátnőjével csókolózott, a képaláírás pedig ez volt: "a helyes irány". Hát....
       
A petícióhoz pedig annyi hozzáfűznivalója volt, hogy tudom-e, hogy a Zuschlag-féle díszkomcsikat kinevelő Demos Alapítvány kérdőívet állíttatott össze a cigánybűnözés és a rendőrterror elleni - ennyit erről, hogy ki kit terrorizál.¹ 
       
Hát kétségbe vagyok esve, hogy valaki a múlt szombati eseményekből EZT látja meg. És kétségbe vagyok esve attól is, hogy valaki nem látja azt, hogy bizonyos szempontból mindenki valamilyen kisebbséghez tartozik, és jelenleg csak a széljárás kérdése éppen, hogy kit dobálnak meg az utcán. És úgy tűnik, bárki lehet a következő. 
       
És persze aláírtam a petíciót, akkor is aláírtam volna, ha (és most hadd tegyek egy kissé mind ideológiailag, mind politikailag átitatott kijelentést) maga Orbán Viktor fogalmazta volna meg. Összes és mindenféle identitásomra esküszöm, hogy így lett volna.
 

¹["olyat láttál már, hogy a remek - feltörekvő Cuslágjanikat és egyéb technokrata ifjúkomcsikat kinevelő - Demos Alapítvány aláíróívet tett volna közzé a cigánybűnözés, illetőleg a 2006. őszi rendőrterror elleni tiltakozásul? Ha már ott tartunk, hogy ki kit terrorizál?"] 
 

Megjártam a dombokat, síkokat

No, megvolt, megjöttünk, szép volt, mosolygós volt, azért kicsit veszekedtünk is, hogy otthonosabb legyen a hangulat...
Sz. nem változott semmit, amióta nem jártam ott, virágos, napos, alföldi és lapos, mint azelőtt, és sokkal otthonosabb, mint a betontömbök között sétálni. Már az első este három ismerősbe botlottam (előtte azon gondolkodtam, ki lesz vajon az első), akik úgy köszöntek oda, mintha még mindig ott lennék a városban - talán ők így tudják.
       
Majdnem mindenhova elmentem, ahova szerettem volna -- kivéve a Sík Sándorba és a TIK-be kávézni -- és ennek az lett az eredménye, hogy a célrendezvényen elég kevés időt töltöttem végül, de nem baj. Amint azt A-val és Á-val is megállapítottuk, a konferenciáknak (újabban) semmi más értelme nincs, mint a kocsmai beszélgetések. Úgyhogy akár ott, helyben hétfő délután le is zavarhattuk volna a mi családias-barátias hangulatú szekciónkat. Ja igen, és első napon kezembe nyomták az EW2 kötetet is, ami annyira friss, hogy még meg sem száradt rajta a tinta, és ahogy nézem, az interneten nyoma sincsen.
       
Meglehetősen ideges voltam egyébként, mert két éve nem voltam porondon sem szóban, sem írásban, és ilyenkor az a fixa ideám, hogy csak én értem, amit mondok, de még én sem mindig. Mint kiderült, ez a félelem kevéssé volt megalapozott, és hat, azaz 6 hozzászólást-kérdést is kaptam, ami az azelőtti évek statisztikájához képest kiugróan magas. Úgy látszik, beleöregedtem a feladatba. És lassan-lassan elhittem, hogy jó volt. És egy kis időre most úgy érezhettem / érezhetem, hogy kerek a világ, mégha napok óta nem is tudtam szabadulni az újra rámtörő disszidálási vágytól. (A volt intézetvezető az előadását, ami az öltözködés, és a 'cross-dressing' kódjairól szólt, a szombaton Budapesten inzultált felvonulóknak ajánlotta, és akkor egy pillanatra megnyugodtam, hogy az egyetem -- legalábbis a mi intézetünk -- még mindig egy viszonylag toleráns, befogadó kis szigetország.)
     
Most pedig már megint itthon, és büszke vagyok a városomra, és a barátaimra, akik befogadtak, és azokra, akik elkísértek. Az pedig, hogy ez a poszt kicsit rövidre és sutára sikeredett, talán azért van, mert még mindig a hegyek-dombok-erdők között autózom, hogy aztán szembemehessek az alföldi napsütéssel.

Elmaradott levél barátaimnak

Kedves Barátaim, dönget a meleg, a lakás minden sarkába ventillátort szereltünk, hogy ne legyen olyan tikkasztó, de mégis csak úgy ömlik a pórusainkból a nedv, nehéz a mellkasunk, a fejünk. Este nehezen alszunk el, mert ránktapad a pizsama, és forró a lábfejünk meg a talpunk. Valamint ég is. A macska is tikkad velünk, a máskor oly riszató vagy idegesítő ingerekre már nem is reagál, csak a félig leeresztett állapotú szemhéját kicsit feljebb emeli, és hang nélkül esetleg nyávog egyet. A nap egyetlen aktív időszaka számára a hajnali 2 és fél öt közötti másfél óra. (Nekem nem az, nekem nincs ilyen...)

       Még bejárok dolgozni, igazából feleslegesen, és tegnap egy pinceközi iskolai pletykából a poros közlönyök között ücsörögve azt is megtudtam, hogy tulajdonképpen kinek köszönhetjük ezt az áldást, hogy a negyven fokban a légkondival ellátott tanáriban ülhetünk. És ettől a perctől fogva egész más megvilágításba került a júniusvégi "munka", az ottani kávézás, cseresznyézés, és pletykálás. Mert megtudtam, hogy ha érvényesülni akarok, hát hazudni kell, és/mert mindenki hazudik. Kicsit vagy nagyot. Mindegy, hívhatjuk füllentésnek is, vagy még szebben önmegvalósításnak vagy érdekérvényesítésnek.¹

        Minden nap egy kicsivel hamarabb jövök hát haza, bevásárolok, eszközölöm a minimális házimunkát (porszívózni nagyon utálok ilyenkor, talán a gépből felszabaduló szinténhőség miatt), aztán leülök kicsit ide a virtuális kuckómba a fa alá, mint Jean-Jacques, nézem a fényeket, és rácsodálkozom a világra. Aztán előveszem a művet, belendítem a karomat, és írni kezdek valamit, amiről szentül próbálom hinni, hogy izgalmas, érdekes, és erősen, máskor erőtlenül győzködöm is magam, hogy még jó is. A testművészetről szól és az képleírásról (amit műveltebb körök ikonográfiának neveznek), a színészetről, a történetírásról, és arról, hogy mi minden történhetett 400 évvel ezelőtt... Néha egészen elnyom a téma, és úgy érzem magam, mint régen, amikor még a szövegszerkesztő és a könyvespolc voltak a legjobb barátaim.

        Máskor az ifjúságot viszem uszodába, ami - megfigyeltem - testükre is, lelkükre is jó hatással van. Talán azért, mert a víz alatt csend van, csak a csobogást hallani, és minden világi zaj távolinak és hátrahagyottnak tűnik. És ha ott vagyunk, ezért is töltünk több időt a víz alatt, mint felette. Erről a kék aqua-érzésről mindig eszembe jut gyerekkorom legkedvesebb olvasmánya, A kétéltű ember (A. Beljajev), amit valahányszor elolvastam, rongyosra bőgtem, talán a főszereplő magányossága iránti részvét, talán az irigység miatt - mert tudniillik én is a víz alá szerettem volna születni... 

Hát így.

Egyébként képzeljétek, megyünk Fonyódra nyaralni egy hétre, teljesen ingyen egy haveri kölcsönpecóba. Visszük a macskát is, aki ideges lesz ugyan, de én, ahogy öregszem, egyre kevésbé szívesen hagyom másra vagy egyedül. Mert nagyképű meggyőződésem, hogy mégha eleinte kényelmetlen és körülményes is, azért mégis csak én tudok rá a legjobban vigyázni.

        A családról meg mit mondjak? Szanaszét romokban. Gyatrán, izzadva, a ragacsos depresszióban benne. Talán meglátogatnak majd. Vagy én őket. Az öcsémet, aki például disszidálni készül (de hát ismeritek) olyan régen hallottam, hogy az Interneten kerestem rá a minap. A legutóbbi dátumozású nyom egy irodalmi portálra vezetett, ahol, mint alkotó egy verssel szerepel. Az én versemmel, amit tizenhat évesen írtam. Nem emlékszem minden sorára, csak most, újraolvasva döbbentem rá, hogy az enyém, bár lehet, hogy ő is hozzáírt még. Na de nem azért szorongat rossz érzés, mert esetleg ellopta tőlem. És belegondoltam, mi mindent pakolhatott át a saját kincsei közé az enyéimből az alatt a tizenkét év alatt, mikor már nem laktam otthon... mi mindent kaphatott tőlem... mi mindent örökölhetett tőlünk... ettől az elbaszott családtól...
(...)
Na, hát mára ennyi, gyertek ti is Fonyódra hamarost, ha nincsenek erkölcsi gátlásaitok a tivornya ellen, aztán majd összehúzzuk magunkat, és azt játsszuk, hogy sok jó ember vagyunk!  
 

 ¹ A pótcselekvésként ránkrótt pincepakolás egyetlen eredménye (ezen a beszélgetésen kívül) Góliát, gyerekkorom férfiideálja, akinek a képét a régen echte légópinceként funkciónáló, a föld alatt kb. a postáig elkanyargó alagsor egyik vasajtára felragasztva találtam.

Re: Poszt 2.

Szóval ott tartottam, hogy megnéztem A démon gyermekeit.
Hát, sokan erre azt mondták (mondták volna), hogy ugyanolyan, mint a többi Pintér-előadás, már előre prejudikáltam, hogy majd a szakmai beszélgetésen is mindenkinek az lesz a baja, hogy már megint az énekbeszéd, már megint a stilizálás, már megint a férfi-női identitások és szerepek összekeverése és a többi. És őszintén remélem, hogy végre hallom Pintért is nyilatkozni erről. (Erről majd később...)
 
 
 
        Az egészről egyébként a barátném, V. jutott eszembe, aki egyszer, még az egyetemen, részt vett egy "amatőr", közösen írt színházi projektben, ő volt az indiai táncos. Tökéletesen hozta a formát, a mozdulatokat, megragadó volt és tehetséges, őszinte és szép. Jó volt látni. Aztán a másik barátnőm, T., miután megnézte, komolyan kétségbe esett, hogy hogyan próbálkozhat V. az indiai táncossal a kvázi-színpadon, amikor dunsztja sincs, hogy az adott kézmozdulatok és fejtartások mit is jelentenek pontosan. Mondtam neki, hogy szerintem tök mindegy itt és most, mert a nézők sem tudják - talán még azt sem, hogy ezek a gesztusok egyáltalán jelentenek valamit. Ami ide van téve nekünk, az a forma, ami az adott helyzetben teljesen jól működött.
   
  Mindez Pintér "nyitótáncáról" és "nyitóénekéről" jutott eszembe, ami egészen megdöbbentően "női" és "démonanyás" volt.
 
        Erről az előadásról egyébként csupa rossz kritikát olvastam, párhuzamba vonták itt a felmelegített káposztától kezdve mindent, meg leírták, hogy mennyire szórakoztató és vicces, stb. Az azonban tény, hogy új színészek vannak, nagyon jó, fiatal színészek, akik nyilván jó szemmel lettek kiválasztva ide, ebbe a társulatba. És megint azt éreztem, mint a többinél is, hogy rángatnak a röhögésből át a sírásba és vissza - és azt is, hogy van itt valami nagy-nagy titok, ami borzalmasan érdekel engem, de az valahogy annyira szent és intim, hogy nem merem firtatni még gondolat szintjén sem.
        És akkor elérkezett a szakmai beszélgetés másnap (ahova ellógtam a suliból persze) Novák Eszterrel, Kárpáti Péterrel, Tompa Andreával és Kukorelly Endre is ott volt. Ahogy vártam, jöttek az életművel, a szekvenciával, meg a ("regényként") összeolvasással, stb. És én már évek óta nem igazán értem, hogy milyen becsípődés az, hogy sorozatnak tekintünk valamit, ami nem is biztos, hogy az. Mert tény, hogy PB ír, rendez, (fő)szerepel, valamint az életéből táplálkoznak a történetei (dehiszen mindannyiunkkal így van ez), de nem gondolom, hogy csak egymással összehasonlításban lehet ezeket az előadásokat (meg)nézni.
        Fő kérdés az volt egyébként, hogy hovatovább, mi lesz, ha Bélának elfogynak az élményei, mi lesz, ha befullad ez a "Pintér-stílus", neadjisten, "Pintér-iskola", amit a fiatal, új színészek is tökéletesen elsajátítottak... Mi lesz továbbá, ha a társulat egyszer csak fellázad, mert mindig csak a Béla játszik, mindig ő rendez, és főszerepel, és mi lesz, ha egyszer a színészek elkezdik kikövetelni a nagyobb szuverenitást.
   
     Nos, akármilyen diktatorikusnak is tűnik ez a társulati struktúra, meg kell mondjam, soha nem láttam egyetlen előadásban sem ennek a "terrornak" egyetlen halvány jelét sem. És szerintem ez a lényeg. Amikor pedig - a titkokat kicsit feszegetve - ősszel megkérdeztem Enyedi Évát a Sütemények királynőjéből, hogy ő, mint színésznő (és szuverén, kreatív, erős, határozott egyed - tettem hozzá magamban) ki tud-e teljesedni művészileg és emberileg, azaz nem érzi-e megnyirbálva az alkotói szabadságát, a válasz egy határozott nem volt. És én nem kérdezősködtem tovább.
 
        A beszélgetésen egyébként ott volt Pintér is, aki civilben egy görnyedt hátú, ráncos, és gondterheltnek tűnő ember. A fent felsorolt felvetésekre olyanokat mondott, hogy "hát még nem tudom", "most így látom jónak", "most ezek a témák érdekelnek", stb.. Igaza van, mert sok év múlva lehet, hogy nem a Parasztopera lesz a társulat munkájának alfája és omegája, és lehet, hogy még évekig nem jön falat rengető új ötlet, de dolgozni addig is, mégiscsak kell. Mert muszáj. "Szakma" vagy szakma ide vagy oda.
 
PS. Aztán tegnap láttam a helyi tévében, hogy nem ment el a díjátadóra, ahol megkapta a legjobb férfi alakítás díját. Jót vigyorogtam ezen. És azt is megtudtam, hogy Mohácsi János megrendezi a Parasztoperát Kaposváron, ami még egy lépés a Pintér-darabok társulatról való leválásának útján. Kíváncsian várom, mi lesz ebből.