Elmaradott levél barátaimnak

Kedves Barátaim, dönget a meleg, a lakás minden sarkába ventillátort szereltünk, hogy ne legyen olyan tikkasztó, de mégis csak úgy ömlik a pórusainkból a nedv, nehéz a mellkasunk, a fejünk. Este nehezen alszunk el, mert ránktapad a pizsama, és forró a lábfejünk meg a talpunk. Valamint ég is. A macska is tikkad velünk, a máskor oly riszató vagy idegesítő ingerekre már nem is reagál, csak a félig leeresztett állapotú szemhéját kicsit feljebb emeli, és hang nélkül esetleg nyávog egyet. A nap egyetlen aktív időszaka számára a hajnali 2 és fél öt közötti másfél óra. (Nekem nem az, nekem nincs ilyen...)

       Még bejárok dolgozni, igazából feleslegesen, és tegnap egy pinceközi iskolai pletykából a poros közlönyök között ücsörögve azt is megtudtam, hogy tulajdonképpen kinek köszönhetjük ezt az áldást, hogy a negyven fokban a légkondival ellátott tanáriban ülhetünk. És ettől a perctől fogva egész más megvilágításba került a júniusvégi "munka", az ottani kávézás, cseresznyézés, és pletykálás. Mert megtudtam, hogy ha érvényesülni akarok, hát hazudni kell, és/mert mindenki hazudik. Kicsit vagy nagyot. Mindegy, hívhatjuk füllentésnek is, vagy még szebben önmegvalósításnak vagy érdekérvényesítésnek.¹

        Minden nap egy kicsivel hamarabb jövök hát haza, bevásárolok, eszközölöm a minimális házimunkát (porszívózni nagyon utálok ilyenkor, talán a gépből felszabaduló szinténhőség miatt), aztán leülök kicsit ide a virtuális kuckómba a fa alá, mint Jean-Jacques, nézem a fényeket, és rácsodálkozom a világra. Aztán előveszem a művet, belendítem a karomat, és írni kezdek valamit, amiről szentül próbálom hinni, hogy izgalmas, érdekes, és erősen, máskor erőtlenül győzködöm is magam, hogy még jó is. A testművészetről szól és az képleírásról (amit műveltebb körök ikonográfiának neveznek), a színészetről, a történetírásról, és arról, hogy mi minden történhetett 400 évvel ezelőtt... Néha egészen elnyom a téma, és úgy érzem magam, mint régen, amikor még a szövegszerkesztő és a könyvespolc voltak a legjobb barátaim.

        Máskor az ifjúságot viszem uszodába, ami - megfigyeltem - testükre is, lelkükre is jó hatással van. Talán azért, mert a víz alatt csend van, csak a csobogást hallani, és minden világi zaj távolinak és hátrahagyottnak tűnik. És ha ott vagyunk, ezért is töltünk több időt a víz alatt, mint felette. Erről a kék aqua-érzésről mindig eszembe jut gyerekkorom legkedvesebb olvasmánya, A kétéltű ember (A. Beljajev), amit valahányszor elolvastam, rongyosra bőgtem, talán a főszereplő magányossága iránti részvét, talán az irigység miatt - mert tudniillik én is a víz alá szerettem volna születni... 

Hát így.

Egyébként képzeljétek, megyünk Fonyódra nyaralni egy hétre, teljesen ingyen egy haveri kölcsönpecóba. Visszük a macskát is, aki ideges lesz ugyan, de én, ahogy öregszem, egyre kevésbé szívesen hagyom másra vagy egyedül. Mert nagyképű meggyőződésem, hogy mégha eleinte kényelmetlen és körülményes is, azért mégis csak én tudok rá a legjobban vigyázni.

        A családról meg mit mondjak? Szanaszét romokban. Gyatrán, izzadva, a ragacsos depresszióban benne. Talán meglátogatnak majd. Vagy én őket. Az öcsémet, aki például disszidálni készül (de hát ismeritek) olyan régen hallottam, hogy az Interneten kerestem rá a minap. A legutóbbi dátumozású nyom egy irodalmi portálra vezetett, ahol, mint alkotó egy verssel szerepel. Az én versemmel, amit tizenhat évesen írtam. Nem emlékszem minden sorára, csak most, újraolvasva döbbentem rá, hogy az enyém, bár lehet, hogy ő is hozzáírt még. Na de nem azért szorongat rossz érzés, mert esetleg ellopta tőlem. És belegondoltam, mi mindent pakolhatott át a saját kincsei közé az enyéimből az alatt a tizenkét év alatt, mikor már nem laktam otthon... mi mindent kaphatott tőlem... mi mindent örökölhetett tőlünk... ettől az elbaszott családtól...
(...)
Na, hát mára ennyi, gyertek ti is Fonyódra hamarost, ha nincsenek erkölcsi gátlásaitok a tivornya ellen, aztán majd összehúzzuk magunkat, és azt játsszuk, hogy sok jó ember vagyunk!  
 

 ¹ A pótcselekvésként ránkrótt pincepakolás egyetlen eredménye (ezen a beszélgetésen kívül) Góliát, gyerekkorom férfiideálja, akinek a képét a régen echte légópinceként funkciónáló, a föld alatt kb. a postáig elkanyargó alagsor egyik vasajtára felragasztva találtam.