kompánia...

Kíváncsi vagyok erre az új műsorra, aminek A társulat a címe. Egyrészről úgy tűnik, hogy az M1 egy a királyi tévére adaptált (kissé nemzeti) Megasztárt akar létrehozni, csak nagyon törekednek arra, hogy láthatóan, hallhatóan, érezhetően jobban kultúraszagú legyen a dolog. Színházira, színházasra vették a figurát (ld. a műsor címe) - hát majd meglátjuk.
Tetszik a zsűri, mármint az összetétele... Szikora, Alföldi, Szulák... [Azon gondolkodtunk, hogy ha már a Megasztár kilőtte Somát, tényleg, ki is lehetne az a magyar énekesnő (aki ráadásul színpadérzékeny is), aki zsűrizhetne egy ilyen helyen... de csak Cserháti jutott eszembe (múlt idő), meg néhány dzsesszénekesnő. (És akkor leesett, hogy tényleg, ebben az országban nincs egy középkorú - azaz nem tinisztár - zeneileg megbízható, sokoldalú énekesnő... esetleg Keresztes Ildikó? na majd legközelebb.)]
Szóval jó a zsűri, ott van Alföldi, aki szerintem valami Novákpéter féle figura szándékozik lenni a műsorban... CSAK AZT SAJNÁLOM, hogy nem ő van a rendező szerepben... mert valamiért az az érzésem, hogy Szikora János egy rémségesen unalmas, a kliséktől nem sokban eltérő előadást fog végül létrehozni - ahogy azt Az ember tragédiája esetében is tette. Mármint színészileg. Azt ugyanis nem vitatom, hogy a műsor (meg esetleg más források is) hoz(nak) majd annyi bevételt, hogy technikailag egy tökéletes, és tökéletesen "megreformált" produkció jöhet létre. Szikora az a típusú rendező, aki önmagát akarja megvalósítani, és látszólag meglehetősen önkényesen telepszik a társulatra. Ezen kívül nagyon erősen apellál az eredetire, meg is hívták a Szörényi-Bródy párost, hogy mi hogy volt.... (Színházban szerintem nincs olyan, hogy eredeti és első... önállónak kell lenni, különben nem érdekes az egész.) Ebből a mínusz egyedik adásból pl. kiderült, hogy a válogatásnál az az egyik szempont, hogy a jelölt mennyire képes majd alkalmazkodni a rendező elképzeléseihez.
Ahogy Az ember tragédiája előadásra visszaemlékszem (írtam is róla), a legnagyobb bajom az volt, hogy a rendező fantazmagóriái (értsd: technikai elképzelései) teljesen elnyomták a hús-vér játékot. A színészt. Hát, olyan, mintha itt is ez készülődne... A másik párhuzam pedig, amit fel véltem fedezni az az, hogy ha jól sejtem, ez egy dokumentált színházi próbafolyamat lesz. Azaz kamerák furakodnak majd az intim színházi próbatérbe. Olyan lesz az egész, mint egy peep show.
Szegeden évekkel ezelőtt volt egy próbálkozás, amiben a színház az egyetemmel karöltve valóságshow-szerűen próbálta volna dokumentálni egy előadás elkészültét. Alföldi, mint rendező nemet mondott erre. A projekt végül egy Arthur Miller-darabot dolgozott fel, el is kezdődtek a munkák, de végül az egész megbukott, mert senkit nem érdekelt az Internetes színházi kandi kamera. (A site fórumán, ha jól emlékszem, egyedül vitatkoztam kb. egy hétig egy párbeszédet generáló "nick"-kel... a projekt vezetője és eszmei szerzője volt az...)
No mindegy, ez az egész persze másról szól... ez egy tévéműsor, és biztos vagyok benne, hogy nagyon szórakoztató lesz. Abban is biztos vagyok, hogy egyike lesz az M1 legsikeresebb és legközönségcsalogatóbb vállalkozásainak. (És hogy sokat fogok röhögni sörrel a kezemben a tévé előtt...)
Ami még a zsűrit illeti, csak azt sajnálom, hogy egyelőre csak Alföldi tűnik egy kicsit is tökösnek... és hogy az egyetlen női tag, aki ugyan szintén bögyös-faros - hogy búlvárkodjak is kicsit - sem előadói, sem énekesi, sem emberi szempontból nem olyan karakán, mint a göndör hajú a másik csatornán. De ne legyen igazam... Hajrá. Várom. Fun. :)

Blogsztori

Az úgy volt, hogy tavaly ilyenkor még egy blogközösséghez tartoztam. Egy olyanhoz, ami egy "híres ember" körül alakult ki. Vagy mondjuk inkább, hogy "ismert ember". Azelőtt soha nem lógtam ennyit a neten, de emiatt aztán még szélessávra is átmentem... és a gép előtt töltött órák száma megnőtt. Fogalmam sincs mi vonzott oda, először is maga a személy, másodsorban a társaság, akiket azóta már elég régóta olvastam. Én is ki akartam próbálni. Szóba akartam állni velük - meg a központi személlyel is, nem tagadom. Sőt, eleinte elsősorban inkább vele.
 
És elkezdem írni. Magam is meglepődtem, de az addigra már elég jól összekovácsolódott banda felfigyelt rám, aztán meg is szólítottak. És hamarosan én is pont olyan ismert "nick" lettem, mint a többiek. (Később rájöttem, hogy az egyedüllét vitt oda, mint sok mindenki mást is. Az akárhogy is, akármilyenféleképpen értelmezett egyedüllét - ebből ugye sokféle van, mindegy, hogy az embernek van családja, van társasága, jó munkája, vagy akármije. Most is azt gondolom - és nem szégyellem - hogy mindenki, aki odament, KERESETT VALAMIT. Vagy valakit.)
 
Ezekben az első időkben még abszolút nem számítottam arra, hogy a blog névadója, az "ismert ember" majd felfigyel ránk. Persze tudtam, hogy mindenki vágyik kicsit (vagy nagyon) erre, és mindig meg is volt az öröm ha megjelent... és ugyanakkor volt egy olyan hátsóagytájéki megérzésem, hogy személyesen minél jobban 'belegabalyodik' a dolgokba, annál inkább meg fogja kavarni a közösséget magát. Mert ez ott addigra már egy közösség volt, voltak benne személyközi kapcsolatok, hogy bátran fogalmazzak, barátságkezdemények, magánvonalak, levelezések, telefonok, stb.
 
Aztán sor került az első személyes találkozásra is, közösen, a blognévadó személyes jelenlétével. Jó volt. :) Izgalmas. Nemcsak őmiatta, hanem az emberek miatt (én akkor láttam ott mindenkit először...). Fokozódott a tisztelet is, a személyes benyomások is megerősítették mindenkiben azt, amit hinni vélt vagy hinni akart. Persze sokfélék voltunk, sokféle korosztályból, és már itt is kiütközött az egyet nem értés jópár dologban. És - fura módon - a féltékenység is. Különös, hogy mennyire jelentős bír lenni, hogy ki hol ül egy asztal körül. Hogy kivel ki hány percet szán beszélgetésre. Mindegy, jó volt, és mosolyogva megállapítottuk, hogy iiiiigen, ez egy igazi közösség, benne a konfliktusok, vagy azok kezdeményei, a sokféleség, meg minden, ami kell. És a személyes jelleg jó alapot adott a folytatáshoz.
 
Ezzel egyidőben a világhálón persze a mag immár tudatosan kezdte alakítani a blogfelületet. Egyre keményebb véleményt alkotott. Cenzúrázott is néha. Hogyúgymondjam, "megmondta a tutit". Érthető persze, hogy mindez azért történt, mert óvni akartuk azt a közeget, amiben együtt olyan jól éreztük magunkat. (Később aztán megtudtam, hogy ez a zártság vagy elzárkózás nagyon sokak számára elbátortalanító volt. "Minek pofátlankodjak be egy közösségbe, ahol nem látnak szívesen..." Satöbbi.) A mag ezért, önmagát féltve ki is vonult egy másik blogba, ahova meghívást kapott a hivatalos blognévadó is. Szerintem sokáig még csak nem is olvasta.... A részvétel ebben a nemhivatalos blogban meghívásos alapon történt. Aki mag, jöhet, aki nem mag, az nem. (Jegyzem, az első blogtalálkozón ugyanez volt a helyzet. Volt aki eljöhetett, volt, aki nem. És arra is emlékszem, hogy hány telefont, smst és egyéb üzenetet kaptam, hogy de hát XY miért nem jöhet... hogy miért sajátítjuk ki ezt az egészet. Mindenkinek azt mondtam, hogy nem vagyok főnök vagy ilyesmi, az jön, aki akar.... és közben sokat tépelődtem olyan értelmetlen dolgokon, hogy mit szól majd a kis közösség, ha elárulom a nagyobb többség kedvéért...)
 
Aztán egy nap kaptam egy telefont. Döbbenet volt, a blognévadó ismert ember egyik közeli rokona telefonált. Órákat beszélt nekem arról, hogy ez a blog mennyire jó... hogy mennyien olvassák.... hogy öntudatlanul is mennyit segítünk ezzel.... DE! ne különcködjünk... ne taszítsunk ki másokat.... gyűjtsünk össze minél több embert.... és azzal zárta, hogy NA, most jól rámnyomta annak a felelősségét, hogy MI LESZ A BLOGNÉVADÓVAL, milyen lesz az elfogadottsága, és hogy hogyan kéne hatni rá. Mert hogy őt irányítani kell. Mert nagyon tehetséges, de sokszor meggondolatlan. És hogy mert kell mellé egy tisztafejű ember, és egy csomó lelkes rajongó...
 
A közeli hozzátartozó innentől kezdve állandó telefonálóvá vált. Minden héten felhívott és órákat beszélt. Sokszor a leglehetetlenebb időpontokban. Órákig. Arról, hogy éppen mi történt. Hogy mi minden zajlik most a blognévadó lelkében (akihez ő áll legközelebb a világon...), hogy mit kéne tenni, s hogy milyen nyerő páros vagyunk MI, ő és én, mert én bátor vagyok és cselekszem, ő pedig szolgáltatja mindehhez a háttérinformációkat, és tanácsokat ad, hogy mit kellene tenni. A kilétét persze MINDENKI előtt titokban kellett tartanom, mert ha bárkinek is elmondtam volna, hogy ki ő, és hogy bloggerkedik, kútba esett volna a mi szupertitkos mentőakciónk... és óriási sérelem esett volna a blognévadó büszke lelkén. Bevallom, hízelgő volt a dolog, nem a hiúságom, hanem a szívem miatt. Segíteni akartam. Őszintén. És persze jól esett, hogy fontosnak és hatékonynak HITTEM MAGAM. Hallgattam és elhittem az összeesküvés-elméleteket, hogy a média, a kultúrális előtér kiközösítni a blognévadót, és hogy a mi, CSAK A MI KEZÜNKBEN van a felemelkedése. A telefonos tanácsok hatására leveleket írtam több helyre. Tévécsatornának, ismert színésznőnek, ismert énekesnőnek... hogy megköszönjek, figyelmet hívjak fel, stb. Nem beszéltem minderről senkinek, ha nagyképű lennék, azt mondhatnám, olyan volt ez az egész, mint egy egyszemélyes hadjárat. (És innen visszanézve is igaz, de iszonyú banálisnak tűnik az egész. Naivnak. Bután idealistának... jaja. :)
 
És olyan is volt az egész, mint egy összeesküvés-elméletes film. (A telefonáló rokon sokszor használta ezt a hasonlatot.) Felturbózódott a hivatalos blog, jöttek új emberek - ilyenkor felhívott és megdicsért, hogy jól végzem a dolgom - és kezdtem olyan lenni az egész történetben, mint egy Charlie angyala, vagy mint valami kisfőnök. Mint egy főnök, akinek mindig dolga és felelőssége van, akinek nincs magánélete, akin emberek jó közérzete, elfogadottsága, és önbecsülése múlik. Túl sok emberé...
 
Aztán hibák kezdtek csúszni a rendszerbe. Egyrészt kezdett kiutálni a közösség (a kicsi és a nagy), mert éreztek bennem valami fontosat és fontoskodót, de azt gondolták, azért csinálom az egészet, mert én akarok lenni a blognévadó híres ember első számú "kegyeltje". Nem beszéltem nekik a telefonokról, a titkos akciókról, és semmiről. Irigyeltek. Irigyeltek, mint a szar... Másrészt a blogtulaj (akivel akkor már beszélő viszonyban voltam) és a telefonálgató rokon elképzelései kezdtek élesen különbözni egymástól. A blogtulaj kis közösséget akart, és olyasmiket kommunikált, amit csak pár ember értett, a telefonálgató rokon pedig tovább hajtotta a nagyközösség-befogadás-közismertség koncepciót (persze sok mindenben igaza volt... sok mindenben messzebb látott, mint bárki). A blogtulaj csupán jól akarta érezni magát a blogjában, a titkos telefonos pedig minőséget, kritikát, művészetet akart. És hogy egyre és egyre több magányos embert mentsünk meg a magánytól a bloggal. Hogy felkaroljuk őket... vagyis hogy én... mert egy idő után már azt is mondta, hogy csak bennem bízik és én vagyok az egyetlen. És elkezdett azokra a bloggerekre is fújni, akik egyre inkább csak a blogtulaj kedvében akartak járni... elkezdett fújni a blogos haverjaimra. :)
 
Elég skizó helyzet volt, elég megterhelő is, és fárasztó. A blog átment képgalériába és viccgyűjteménybe, ami tulajdonképpen mindenkinek tetszett. Engem pedig egyre kevésbé érdekelt, hogy mi történik ott, különben is, egyedül kevés voltam ahhoz, hogy bármit is tegyek. És mert az estéimet egy idő után kezdtem mással tölteni... más emberekkel. Más "fórumokon". Ahol jobban éreztem magam - nem, nemcsak az emberek miatt, hanem mert nem volt "kényszerem", hogy lelkeket ápoljak, hogy befogadjak, hogy minőséget biztosítsak, hogy rendbetegyek dolgokat és ilyenek.
 
A bili akkor borult aztán, amikor az utolsó telefont kaptam a közeli rokontól. Ebben gyakorlatilag leteremtett, hogy miért nem írok a blogba már... hogy el fogjuk veszíteni a közönséget, mert ez egy nagy szar.... hogy cserben hagyjuk a blogtulajt... hogy ha én is kiszállok, akkor ő már rá sem fog klikkelni... hogy hol vannak a zenék, a versek, az írások... Mikor erre azt mondtam neki, hogy de hát ez mindenkinek jó, én meg csak egy vagyok a sok közül, azt mondta, hogy itt minden álságos, hamis, itt csak ő meg én tudjuk, mi a jó a blogtulajnak, és hogy lenne jó ez az egész... hogy itt irányítani kell, mert rossz felé mennek a dolgok. És hogy csináljak valamit.
 
És akkor lecsaptam a telefont, beírtam egy darab kritikát, amiben a minőséget hiányoltam, és a befogadást - és kipattant a konfliktus. Jó pár hónap visszafojtott feszültsége. Mindenki nekem rontott, hogy ha elit blogot akarok, akkor menjek máshova. Hogy rosszul értelmezem a funkciókat. Hogy nem az én elképzeléseim kellenek ide. A telefonálgatós rokon (aki, mint mondtam, aktív blogger is volt), nem állt mellém. Gondolom, félt, mint addig mindig. És ha hangoskodott, azért tette azt is, mert félt.  
 
Akkor aztán kiszálltam végleg. Illetve majdnem végleg, mert egyszer, a telefonálgatós rokon második álnevén (Leee) és kérésére még gyártottam egy csomó Mikulás-meglepetést a blogba... mindenki odavolt, hogy mennyire találóak... és köszönték Leee-nek. Vicces volt és morbid egyszerre. :) :)
Szóval egy darabig mindenki próbálgatott visszahívni - a telefonálgatós rokon is - mert hogy a blogtulajnak (még ha nem is tudja de...) szüksége van rám. A meglátásaimra. A józan eszemre. Satöbbi. A rokon aztán másoknak kezdett telefonálgatni meg írogatni, hogy tovább akarja a jót... hogy tovább irányítson a háttérből. Fel is fedte magát sokmindenkinek - én mindig titokban tartottam a kilétét, ahogy azt mindig a lelkemre kötötte.
Egy darabig próbáltam magyarázni különféle embereknek, hogy számomra az egész már nem működik. Mást akar a blogtulaj, a rokon, az egyensúlyozás pedig fárasztó. Hogy már nem érzem az ügyemnek a dolgot. Hogy megy tovább a blogélet a maga útján, és nem számít neki, ha én nem veszek részt az alakításában. Na, az ilyenekkel még több haragot gyűjtöttem be, hiszen elárultam az "ügyet".
 
[...]
 
Ma már ritkán gondolok az egészre. Amikor gondolok, az jut eszembe, hogy hallgatnom kellett volna az első megérzéseimre. Hogy távol kellett volna maradni, mert a személyes kapcsolat elrontja az élményt, a befogadást, a katarzist. Elfogulttá tehet minket, és végül hazudni fogunk. Hazudunk, mert szeretünk - sokszor tesszük ezt, ha nem vagyunk elég bátrak. :)
Az is eszembe szokott jutni, hogy a hálón nem lehet megoldani senki életét - főleg ismeretlenekét nem. Hogy az igazi meló akkor kezdődik, amikor a kapcsolatokból már eltűnik az Internet és a virtualitás. Ha el tud tűnni...
És az is eszembe jutott, hogy meg kéne tanulni már nemet is mondani. Telefonokra, lelki ráhatásokra, lelkiismereti felszólításokra, meg ilyesmikre.
És sajnálok is sok mindent. Sajnálom hogy sokan a lezárást úgy érelmezték, hogy megtagadtam, amit azelőtt tettem. Á-á-á, dehogy, még akkor sem, ha tudom, hogy sokak szerint ez az egész egy ordas nagy baromság. Nekem jó volt - a közösség miatt, a zene miatt, az utazások miatt, és az emberek miatt is. Akik közül sok mindenkit szintén sajnálok, és több mindekit jóval többre tartok, mint a blognévadót magát. Azt nem sajnálom, hogy nemet mondtam végül a számonkérésre, a szakadásra. Végül. Persze nem időben, hát jó.
Úgy is tűnhet, hogy bábu voltam ebben az egészben, de nem - tényleg elhittem, amit teszek, amikor meg már nem hittem el, akkor meg már nem tettem.

Azóta is háttér vagyok, és nem próbálok főnökösködni, kívánságra és lelki ráhatásra sem. És jó ez most így, mert nyugodtak az estéim. Sokkal jobb, mint egy átblogozott éjszaka után hajnali kettőkor
egyedül aludni menni. És reggel előről kezdeni az egészet. Csak erről van szó, nem többről.

Na hol?

Nemrégiben egy blogon volt egy vitám arról valakivel, hogy hol húzódik az önmagunk felvállalása, a gyávaság, az aktivista-létforma és az ilyesfajta dolgok közötti határ. Jó vita volt egyébként. Az illető szerint pusztán a passzív bevállalás nem elég, ha valaki már egyszer elköteleződött egy "ügy" mellett, nem elég csak ott állni, hanem menetelni kell jobbra-balra a frontvonalon. És kart a magasba emelni.
Nem értettem egyet vele - de azzal sem értek egyet, hogy valaki szándékosan egészen másnak próbáljon meg látszani, mint ami. A hazudozás, megtagadás és a melldöngetés között biztos, hogy egy csomó átmenet van. No és persze az egész egyéniség függő is.
Én biztos szembeköpném magam a tükörben, ha váltig azt állítanám, hogy nem szeretem mondjuk a tökfőzeléket, holott (többé-kevésbé) köztudottan odavagyok érte.
A másik szempont meg persze a tökfőzeléké... :)
Szóval nem hinném, hogy adott helyzetben egy mosoly, egy pillantás, a dolgok néma elismerése már demonstrációnak minősül. Viszont sokkal visszásabb és gyanút keltőbb (?!) lehet, ha az ember pont az ellenkező oldalt erősíti.
A legtöbb ember biztos volt már tökfőzelék életében. És tökfőzeléknek lenni SZAR. Az ember teljesen le tud hervadni, ha egy várt reakció helyett a dolog szöges ellentétét kapja vissza. Vagy ha levegőnek nézik. Vagy ha nem néznek rá. Ha fel sem tűnik, hogy belépett az ajtón. Ha úgy tesznek, mintha meg sem írta volna a leveleket, amiket megírt. (-Hülye dolog, de itt és most jövök rá, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen senkivel sem lehet megbeszélni...-)
A tökfőzelék lét nem könnyíti meg az amúgy is nehéz helyzeteket. Azokat, amikben az ember úgy érezheti, hogy bármit tesz, BÁRMIT tesz, az nem jó, nem elfogadható, az rossz, elhibázott, félresikerült, nem helyénvaló és nemkívánatos.
És bár nagyon-nagyon sokat tanulok mostanság a világról meg az emberekről, azt még mindig nem sikerült megértenem, miért teszünk meg olykor olyasmit másokkal, amiket magunknak egyáltalán nem kívánunk. És lehet, hogy nem is a sok gondolkodás jelenti a kockaságot, hanem amikor a saját hülyeségeinkhez ragaszkodva indokolatlanul okozunk rossz érzést másoknak.

Fura

Pongyolán fogok fogalmazni... 

Olvastam egy cikket, és egyszerűen nem is értem az amúgyilag való kifakadásokat: már megint egyszerűen arról van csak szó, hogy vannak, akik máshogy boldogok, mint az emberek nagy többsége. Hogy vannak, akiknek más tetszik. És arról is szó van szerintem, hogy megint és mindig van egy ürügy, aminek kapcsán aztán lehet egy kicsi utálkozni, gyűlölködni, haragudni, düsösen nyálat folyatni, mert az olyan de olyan jó, levezeti a feszültséget.
Az orvosokról viszonylag sokat tudok, többet között azt (és most általánosítok), hogy szeretnek generalizálni, összegezni, ítéletet (szerintük diagnózist) felállítani, és realistán, hidegfejűen megmondani a tutit. És szerintük mindig nekik van igazuk (hangsúlyozom, tisztelem a kivételeket...). Furcsa, mert szerintem ez az a hivatás, ahol a leginkább szükség lenne az empátiára, a differenciálásra, a furcsaságok, érdekességek, másságok elfogadására, stb.
És én ezt nem értem. Mert ha a melegek selejtesek, deviánsak, és elkülönítendők, akkor a betegek, a fogyatékosok, a balkezesek, a kancsalok, a rövidlátók (stb.) is azok, mert a jelöletlen kisebbséget képviselik egy jelölt többséggel szemben. És akkor ilyen alapon mindnekit karanténba lehetne szépen lassan zárni.

Pedig genetikai oldalról megközelítve a dolgot - ahogy itt olvasom - az egész tök egyszerűnek tűnik. És nem is igazán értem a hisztit meg az önsajnálatot a témában (ld. pl. szülők), mert valószínűleg úgyis az érintettnek van a legnehezebb dolga. Én, mint hozzátartozó, szülő, barát, stb., ha akarom, kimaradhatok az egészből.

És hogy miért kell felvonulni? Nem, nem a propaganda miatt. Hanem mert valószínűleg erős jelzéseket kell adni arról a valamiről, amivel kapcsolatban mindenki úgy tesz, mintha nem létezne. Mert ha csak cincognak, mint egy sarokba szorított egért, akkor soha nem fog semmi történni. Az igazáért meg sok mindenki szeret kiállni, és ez szerintem még akkor is érthető, ha az ember nem született aktivista, és ha soha nem megy ki hangoskodni az utcára. (Amúgy voltam már életemben demonstráción, olyan ügyért, amiben hittem, és marhajó érzés hasonszőrűek között lenni egy kicsit. Talán már csak ezért az érzésért is megéri a dolog...) 

Az inkriminált írás (amit persze levettek, de én megtartottam...) pedig szerintem vérciki nemcsak az orvosokra, de a társadalomra, az országra, és 2007-re meg az egész EU-s hóbelebancra nézve is. Gááz...

Na

Az utóbbi napokban kb. az alábbi dolgok érdemelnek reflexiót (csak így kockásan):

1. VÉGRE beköltöztem rendesen, teljesen, és itt van körülöttem az összes cuccom más elrendezésben, egészen üdítő, komolyan, és nincs is jobb móka, mint számba venni és átrendezni, kirendezni, berendezni egy új életet na meg az előzőt úgy össze-vissza, hogy abból legyen is valami. És nincs is olyan sok holmim, köszönhetően a szelekciónak... És a lakás meg egészen úgy néz ki, mint egy film-, könyv- és cd archívum, naaagyon intellektuális, már csak egy Billie Holiday vagy Ella Fitzgerald poszter hiányzik, de azt is megoldjuk hamarosan. A V.-féle párizsi "chat noir" mindenesetre már fennvann a falon, és nemsokára beköltözöm a fa alá elmélkedni, mint Jean-Jacques Rousseau... :-)

2. A költözést kalandosan bonyolítottuk egy pici teherautóval, jobbomon balomon két hapsi, és szolíd cigányozás, buzizás [később persze megnéztem a híreket, és cseppet sem lepődtem meg, a kopaszok már bizonyára nagyon várták, hogy kicsit megint lehessen üvölteni amolyan "hovamegyünk, bazmeg?" - "mindegybazmeg, csak üvölteni lehessen... pedi-kű-rös!! pedi-kű-rös!!" - ajánlom az 5606-ot...], politizálás közepette oda meg vissza értünk, én meg csak vigyorogtam a maszkulin közegben, hogy pont a fülemig ért. Aaaranyosak voltak. Minden szavuk és főleg tettük aranyat ért.

3. Vettünk egy notebookot is, ami immáron az új Windows Vistával bír, na ez nagyon frankó, csak épp a WV-vel semmilyen programom nem kompatibilis (meg a tudásom és a tapasztalatom sem, na de ez hagyján), úgyhogy még várat magára a tudomány. Ki kell találnom valami hagyományosabb megoldást, amit nemcsak én, de a többiek is értenek és kezelnek. És aztán osztódhat a felület. Jó lesz. :)

4. Megtaláltam az ideális munkát egy sötétnarancssárga falú épületben, ha szerencsém van, ősztől állandósulok is, szabadság, egyenlőség, testvériség, és lehet, hogy az idegeim sem lesznek cérnavékonyságúak karácsonyra. (Ja, 1.-hez ld. adalék: OKÉ, OKÉ, DE HOVA TESSZÜK MAJD A KARÁCSONYFÁT?? :D [szerintem mindegy, szép lesz...]) Mától-holnaptól be is állok csinálni ezt-azt, és tapasztalataim szerint a munka nagyban hozzásegít ahhoz, hogy további feladatokat is elvégezzünk, és hogy jobban aklimatizálódjunk az új környezethez. Hajrá.

5. (4.-ből következik) Vettem egy LG autósmagnót, mert úgy éreztem, erre a közel 500 km-es tapasztalatom (meg az örömöm) már feljogosít. És ettől igazán boldog lettem. Hogy bömbölhet, ha elindulok a nagyalföldre megint.
Ezen kívül jók az esték.

Ezen kívül most összeraktam egy zöld izét Máténak, amiről azt hittem, hogy egy fa, de felvilágosított, hogy az egy banánpörgettyű. Naja, dehülyevagyok, hogy nem látom át rögtön a pattogóslabdák, banánpörgettyűk, és kinderszellemek valamint majmok intergalaktikus csatáját... (De mi az az ágmár? :D)
S elindult az út a jóba, most úgy érzem, és tulajdonképpen az sem zavar, hogy lehet, hogy valahol éppen most szedődöm darabokra.

Csütörtökpéntekem

Mivel úgy tűnik, senkit nem érdekel, milyen volt a hetem fele, hát leírom ide.
Sose gondoltam, hogy ilyen nehéz otthagyni egy helyet tíz év után. Sosem gondoltam, hogy ennyit jelent, hogy egy általunk választott életet felcserél egy másik általunk választott élet. És azt se gondoltam volna, hogy mindennek a kellős közepén ennyire egyedül tudom érezni magam - régen volt már ilyen, kb. egy éve, ilyen fizikai meg lelki egyedüllét, kicsit hasonlít ahhoz, mint amikor egy idegen országban hirtelen nem tudsz mit kezdeni a felszabadult időddel meg a nagy végtelen ismeretlennel. Terveket készítesz, aztán az egésznek az a vége, hogy fekszel egy sötét szobában. És egy idegen helyen idegenként tényleg nem tud az ember mit kezdeni magával, mint..... VÁSÁROLNI! (mindjárt indulok).
 
Az otthoni, ismerős tárgyak közötti pihentető egyedüllét persze más. És más az is, amikor még nem tudod, milyen nem-egyedül lenni.
 
Szóval én nem is tudtam,  hogy ez most a búcsúzás ideje, egyszerűen csak találkozgattam emberekkel, és egy idő után észrevettem azokat a tipikus búcsúzós mondatokat, hogy "na de majd..." meg "de azért" meg "ugye majd nem", meg ilyesmik. És aztán még virágot is kaptam, meg puszikat, olyanoktól, akiktől még sosem, és szomorú bociszerű nézéseket. És akkor rájöttem, hogy már a várostól is búcsúzom - kb. egy hete. És hogy mindez sokkal-sokkal fontosabb volt nekem, mint hittem. (Mert hát a "röghöz kötöttség" ciki ugyebár... és "a változás jó" ugyebár...)
 
Aztán meg harmadik napja egyfolytában sírok, magam sem tudom megmondani miért, talán tényleg azért, mert olyan gyorsan történt mindez, és hiába vagyok biztos benne, hogy jó lesz, és hiába tudom, hogy az ember magával tud vinni mindent, ami fontos, mégis, akurvaéletbe, tök fájdalmas. És akkor ilyenkor az ember kapaszkodik mindenbe, ami biztosnak tűnő, meg szeretné a seggén vinni a fészket mindenhova, hogy ahol leül, ott rögtön otthon legyen, és ne legyen ez a nincs-a-lábam-alatt-talaj érzés.
 
És ez az érzés-ömleny egészen felnagyítja mindennek a jelentőségét. Ahogy hallgattam Á. végreromantikus történeteit ott a kocsmában a biciklizésről, a Dunapartról meg az érkező vonatokról, és a szerelmes nyomozásokról, hát komolyan mondom, irigyeltem, pedig minek is... Vagy ahogy napok óta számítok valamire, ami esetleg csak miattam történne meg, de nem fog, tudom. Mert ez a dolgok immár természetes, belesimulós, az újba súrlódásmentesen átfolyós rendje. Az új szakasz. Hogy minden legyen természetes, megszokott, egy év után mostmár semmi felkavarodottság, semmi nagy megdöbbenés, semmi  meglepetés, semmi katarzis (de tényleg??)... pedig néha komolyan mondom, hiányzik az a zaklatottság, ami szinten tartotta az adrenalit augusztustól márciusig, hiányoznak a váratlanságok, a percről percre adódó helyzetek, a kalandregényesség, még akkor is, ha tudom, hogy a dolgok evolúciója ezt hozza, ami most van.
(És na már megint eltértem a tárgytól...)
 
Szóval hetek, hónapok óta magam sem tudom, hol élek, valószínűleg egy buszon, és a füstszagú-hajszagú kárpit az otthon illata (fúj). És hetek meg hónapok óta csakis de csakis attól vagyok boldog, hogy apró pici meglepetéseket gyártok, örömöket ötlök ki, és berregek, pattogok, kreatívkodom. Amikor ez elapad vagy ebbe belefáradok, szomorú leszek. És ebből a siftelős életvitelből kifolyólag várom, várom a nyugalmat, a komfortérzést, az enyém-érzést, az otthonosságot, és azt is várom kicsit, hogy néha, csak néha, megint azt érezhessem, amit augusztusban, szeptemberben, októberben, és pláne november elején... vagy valami hasonlót. Valami kamaszkori romantikus indíttatásból és emlékfoszlányból kifolyólag várok egy nagy Mikulás-csomagot, szülinapi bulit, gyertyás tortát, rózsacsokrot, valami meglepetést, ami ad egy lendületet az újnak. Mert én magam most nem tudok neki adni. Valamiért. Talán tényleg csak elfáradtam. És talán tényleg, éppen csak kellene az a sok ember, aki. 
 
És mindemellett persze azt is tudom, hogy ez is pont olyan saját út (értsd: önállóan megjárandó), mint amilyenből jópár akad az életben. És mint mostani, éppenaktuális, és azonnali, persze ez tűnik a legkomolyabbnak. És hogy csak az abszolút nulláról lehet újból építkezni. És én most, mint abszolút nulla, éppen nem tudom, hol vannak a biztos pontok, mert ülök egy sötét szobában. Ja, valószínűleg valamelyik dobozomban vannak. Vagy esetleg azok is ide-oda buszoznak, és nem tudják, hol kell leszállni. 
 
(És egyébként meg kimondom, szeretném ha hazajönnél... pont úgy, mint te a szombat helyett a pénteket.)

Eddig 1 komment érkezett:

gofri:
1, 2007. 06. 30. 12:42Nyilván ez egy magánozós bejegyzés lesz, ahogy ez a hétvége is az, nekem viszont beszélgetnem kell... a kapcsolatok anatómiájáról még annyit, hogy olyan szép, amikor az ember először rácsodálkozik arra, hogy mennyi közös vonás lehet benne és egy másik emberben. És ez a csodálat-csodálkozás belül örökre megmarad, nyilvánosan az idealistáknál tovább, a realistáknál kevésbé tovább. Aztán a lobogás után - úgy mondják - jön a sakkozás, az alkalmazkodás, rövidebb nevén "alku" (ahogy mesi mondta), és a kérdések sorozata, hogy vajon elég jó vagyok-e még mindig, sikerül-e megfelelni, ha hiba van, hol a hiba, és hogy kit jobb hibáztatni ezért vagy azért, magamat vagy a másikat (:-) netán mindkettőnket. Hogy hol kezdődik a teljes önfeladás, hol a részleges önfeladás határa, mi az hogy önzetlenség, önzés, a másik kedvére tevés, előzékenység, meg a többi. Mert hát az ember nem azért trükközik és ötöl ki dolgokat, és nem azért varázsol, mert hosszú távon akció-reakcióban gondolkodik, hanem az adott pillanat miatt, spontán, csakúgy. És hát mert adni jó.
És mégis, hogyan juttassuk kifejezésre azt, hogy kapni is jó, hol van a természetes igény és a telhetetlenség határvonala, és vajon az elégedetlenség egyenlő-e a boldogtalansággal? (Egyébként nem, naná, hogy nem.) És vajon miért van az, hogy az ember néha a "megszoksz vagy megszöksz" helyzetében érzi magát - világfájdalmasabb típusok ezt úgy is mondhatják, hogy "jahajj, az egész kapcsolat terhet az én vállamat nyomja..." - és miközben úgy véli, hogy maximálisan alkalmazkodik (vagy megpróbál) és szem előtt tart, úgy is véli, hogy a másik meg nem (annyira).
És vajon a "nekem mindegy, hogy..." kezdetű mondat mindig döntésképtelenséget, vagy netán olykor simán előzékenységet jelent. És mit lehet tenni a vágy(ak) és a teljes érzelmi kiszolgáltatottság ellen? (Ha egyáltalán kell valamit tenni...)
(foly.köv.)

 

Secret hatred

Nem tudok mit kezdeni a makacs emberek gyűlöletével és humortalanságával. A haraghoz való ragaszkodással. Azzal az állapottal, amikor hiába minden igyekezet és minden békülési szándék, az ember a "deakkorist" kapja meg az arcába.

Pedig nem nagyon látok más utat, mint az odaállás, a dolgok megmondása, akármilyen is a körülmény, a háttér, a viszony, a világ - főleg a közös múlttal bírók számára kéne, hogy működőképes legyen a megmondom-megmondod dolog. Aztán jöhet a csihipuhi, a végén pedig a teishülyevoltál-énishülyevoltam, és a belátás meg az engedékenység. Még ha nem is szeretjük egymást (mert igenis ez is természetes lehet egy családon belül is. Sosem hittem abban a fajta szeretetben, amit pusztán a vérrokonság kéne hogy generáljon...)

Mindig csak azt a nagy romantikus kamaszkori elképzelést látom beigazolódni, amit valami "világmegváltó" ezoterikus könyvben olvastam tizenévesen (amikor úgy éreztem, találnom kell valami támpontot): minden döntés kérdése. Még a szeretet is. Még a hozzánk tartozóak is. Még a család is... és mégis van valami érdekes kapocs (nem feltétlenül a szeretet, de valamilyen érzelem), ami miatt rosszabb és frusztrálóbb érzés az, ha az emberre a familiája haragszik, mint hogy bárki más.... :)