Blogsztori

Az úgy volt, hogy tavaly ilyenkor még egy blogközösséghez tartoztam. Egy olyanhoz, ami egy "híres ember" körül alakult ki. Vagy mondjuk inkább, hogy "ismert ember". Azelőtt soha nem lógtam ennyit a neten, de emiatt aztán még szélessávra is átmentem... és a gép előtt töltött órák száma megnőtt. Fogalmam sincs mi vonzott oda, először is maga a személy, másodsorban a társaság, akiket azóta már elég régóta olvastam. Én is ki akartam próbálni. Szóba akartam állni velük - meg a központi személlyel is, nem tagadom. Sőt, eleinte elsősorban inkább vele.
 
És elkezdem írni. Magam is meglepődtem, de az addigra már elég jól összekovácsolódott banda felfigyelt rám, aztán meg is szólítottak. És hamarosan én is pont olyan ismert "nick" lettem, mint a többiek. (Később rájöttem, hogy az egyedüllét vitt oda, mint sok mindenki mást is. Az akárhogy is, akármilyenféleképpen értelmezett egyedüllét - ebből ugye sokféle van, mindegy, hogy az embernek van családja, van társasága, jó munkája, vagy akármije. Most is azt gondolom - és nem szégyellem - hogy mindenki, aki odament, KERESETT VALAMIT. Vagy valakit.)
 
Ezekben az első időkben még abszolút nem számítottam arra, hogy a blog névadója, az "ismert ember" majd felfigyel ránk. Persze tudtam, hogy mindenki vágyik kicsit (vagy nagyon) erre, és mindig meg is volt az öröm ha megjelent... és ugyanakkor volt egy olyan hátsóagytájéki megérzésem, hogy személyesen minél jobban 'belegabalyodik' a dolgokba, annál inkább meg fogja kavarni a közösséget magát. Mert ez ott addigra már egy közösség volt, voltak benne személyközi kapcsolatok, hogy bátran fogalmazzak, barátságkezdemények, magánvonalak, levelezések, telefonok, stb.
 
Aztán sor került az első személyes találkozásra is, közösen, a blognévadó személyes jelenlétével. Jó volt. :) Izgalmas. Nemcsak őmiatta, hanem az emberek miatt (én akkor láttam ott mindenkit először...). Fokozódott a tisztelet is, a személyes benyomások is megerősítették mindenkiben azt, amit hinni vélt vagy hinni akart. Persze sokfélék voltunk, sokféle korosztályból, és már itt is kiütközött az egyet nem értés jópár dologban. És - fura módon - a féltékenység is. Különös, hogy mennyire jelentős bír lenni, hogy ki hol ül egy asztal körül. Hogy kivel ki hány percet szán beszélgetésre. Mindegy, jó volt, és mosolyogva megállapítottuk, hogy iiiiigen, ez egy igazi közösség, benne a konfliktusok, vagy azok kezdeményei, a sokféleség, meg minden, ami kell. És a személyes jelleg jó alapot adott a folytatáshoz.
 
Ezzel egyidőben a világhálón persze a mag immár tudatosan kezdte alakítani a blogfelületet. Egyre keményebb véleményt alkotott. Cenzúrázott is néha. Hogyúgymondjam, "megmondta a tutit". Érthető persze, hogy mindez azért történt, mert óvni akartuk azt a közeget, amiben együtt olyan jól éreztük magunkat. (Később aztán megtudtam, hogy ez a zártság vagy elzárkózás nagyon sokak számára elbátortalanító volt. "Minek pofátlankodjak be egy közösségbe, ahol nem látnak szívesen..." Satöbbi.) A mag ezért, önmagát féltve ki is vonult egy másik blogba, ahova meghívást kapott a hivatalos blognévadó is. Szerintem sokáig még csak nem is olvasta.... A részvétel ebben a nemhivatalos blogban meghívásos alapon történt. Aki mag, jöhet, aki nem mag, az nem. (Jegyzem, az első blogtalálkozón ugyanez volt a helyzet. Volt aki eljöhetett, volt, aki nem. És arra is emlékszem, hogy hány telefont, smst és egyéb üzenetet kaptam, hogy de hát XY miért nem jöhet... hogy miért sajátítjuk ki ezt az egészet. Mindenkinek azt mondtam, hogy nem vagyok főnök vagy ilyesmi, az jön, aki akar.... és közben sokat tépelődtem olyan értelmetlen dolgokon, hogy mit szól majd a kis közösség, ha elárulom a nagyobb többség kedvéért...)
 
Aztán egy nap kaptam egy telefont. Döbbenet volt, a blognévadó ismert ember egyik közeli rokona telefonált. Órákat beszélt nekem arról, hogy ez a blog mennyire jó... hogy mennyien olvassák.... hogy öntudatlanul is mennyit segítünk ezzel.... DE! ne különcködjünk... ne taszítsunk ki másokat.... gyűjtsünk össze minél több embert.... és azzal zárta, hogy NA, most jól rámnyomta annak a felelősségét, hogy MI LESZ A BLOGNÉVADÓVAL, milyen lesz az elfogadottsága, és hogy hogyan kéne hatni rá. Mert hogy őt irányítani kell. Mert nagyon tehetséges, de sokszor meggondolatlan. És hogy mert kell mellé egy tisztafejű ember, és egy csomó lelkes rajongó...
 
A közeli hozzátartozó innentől kezdve állandó telefonálóvá vált. Minden héten felhívott és órákat beszélt. Sokszor a leglehetetlenebb időpontokban. Órákig. Arról, hogy éppen mi történt. Hogy mi minden zajlik most a blognévadó lelkében (akihez ő áll legközelebb a világon...), hogy mit kéne tenni, s hogy milyen nyerő páros vagyunk MI, ő és én, mert én bátor vagyok és cselekszem, ő pedig szolgáltatja mindehhez a háttérinformációkat, és tanácsokat ad, hogy mit kellene tenni. A kilétét persze MINDENKI előtt titokban kellett tartanom, mert ha bárkinek is elmondtam volna, hogy ki ő, és hogy bloggerkedik, kútba esett volna a mi szupertitkos mentőakciónk... és óriási sérelem esett volna a blognévadó büszke lelkén. Bevallom, hízelgő volt a dolog, nem a hiúságom, hanem a szívem miatt. Segíteni akartam. Őszintén. És persze jól esett, hogy fontosnak és hatékonynak HITTEM MAGAM. Hallgattam és elhittem az összeesküvés-elméleteket, hogy a média, a kultúrális előtér kiközösítni a blognévadót, és hogy a mi, CSAK A MI KEZÜNKBEN van a felemelkedése. A telefonos tanácsok hatására leveleket írtam több helyre. Tévécsatornának, ismert színésznőnek, ismert énekesnőnek... hogy megköszönjek, figyelmet hívjak fel, stb. Nem beszéltem minderről senkinek, ha nagyképű lennék, azt mondhatnám, olyan volt ez az egész, mint egy egyszemélyes hadjárat. (És innen visszanézve is igaz, de iszonyú banálisnak tűnik az egész. Naivnak. Bután idealistának... jaja. :)
 
És olyan is volt az egész, mint egy összeesküvés-elméletes film. (A telefonáló rokon sokszor használta ezt a hasonlatot.) Felturbózódott a hivatalos blog, jöttek új emberek - ilyenkor felhívott és megdicsért, hogy jól végzem a dolgom - és kezdtem olyan lenni az egész történetben, mint egy Charlie angyala, vagy mint valami kisfőnök. Mint egy főnök, akinek mindig dolga és felelőssége van, akinek nincs magánélete, akin emberek jó közérzete, elfogadottsága, és önbecsülése múlik. Túl sok emberé...
 
Aztán hibák kezdtek csúszni a rendszerbe. Egyrészt kezdett kiutálni a közösség (a kicsi és a nagy), mert éreztek bennem valami fontosat és fontoskodót, de azt gondolták, azért csinálom az egészet, mert én akarok lenni a blognévadó híres ember első számú "kegyeltje". Nem beszéltem nekik a telefonokról, a titkos akciókról, és semmiről. Irigyeltek. Irigyeltek, mint a szar... Másrészt a blogtulaj (akivel akkor már beszélő viszonyban voltam) és a telefonálgató rokon elképzelései kezdtek élesen különbözni egymástól. A blogtulaj kis közösséget akart, és olyasmiket kommunikált, amit csak pár ember értett, a telefonálgató rokon pedig tovább hajtotta a nagyközösség-befogadás-közismertség koncepciót (persze sok mindenben igaza volt... sok mindenben messzebb látott, mint bárki). A blogtulaj csupán jól akarta érezni magát a blogjában, a titkos telefonos pedig minőséget, kritikát, művészetet akart. És hogy egyre és egyre több magányos embert mentsünk meg a magánytól a bloggal. Hogy felkaroljuk őket... vagyis hogy én... mert egy idő után már azt is mondta, hogy csak bennem bízik és én vagyok az egyetlen. És elkezdett azokra a bloggerekre is fújni, akik egyre inkább csak a blogtulaj kedvében akartak járni... elkezdett fújni a blogos haverjaimra. :)
 
Elég skizó helyzet volt, elég megterhelő is, és fárasztó. A blog átment képgalériába és viccgyűjteménybe, ami tulajdonképpen mindenkinek tetszett. Engem pedig egyre kevésbé érdekelt, hogy mi történik ott, különben is, egyedül kevés voltam ahhoz, hogy bármit is tegyek. És mert az estéimet egy idő után kezdtem mással tölteni... más emberekkel. Más "fórumokon". Ahol jobban éreztem magam - nem, nemcsak az emberek miatt, hanem mert nem volt "kényszerem", hogy lelkeket ápoljak, hogy befogadjak, hogy minőséget biztosítsak, hogy rendbetegyek dolgokat és ilyenek.
 
A bili akkor borult aztán, amikor az utolsó telefont kaptam a közeli rokontól. Ebben gyakorlatilag leteremtett, hogy miért nem írok a blogba már... hogy el fogjuk veszíteni a közönséget, mert ez egy nagy szar.... hogy cserben hagyjuk a blogtulajt... hogy ha én is kiszállok, akkor ő már rá sem fog klikkelni... hogy hol vannak a zenék, a versek, az írások... Mikor erre azt mondtam neki, hogy de hát ez mindenkinek jó, én meg csak egy vagyok a sok közül, azt mondta, hogy itt minden álságos, hamis, itt csak ő meg én tudjuk, mi a jó a blogtulajnak, és hogy lenne jó ez az egész... hogy itt irányítani kell, mert rossz felé mennek a dolgok. És hogy csináljak valamit.
 
És akkor lecsaptam a telefont, beírtam egy darab kritikát, amiben a minőséget hiányoltam, és a befogadást - és kipattant a konfliktus. Jó pár hónap visszafojtott feszültsége. Mindenki nekem rontott, hogy ha elit blogot akarok, akkor menjek máshova. Hogy rosszul értelmezem a funkciókat. Hogy nem az én elképzeléseim kellenek ide. A telefonálgatós rokon (aki, mint mondtam, aktív blogger is volt), nem állt mellém. Gondolom, félt, mint addig mindig. És ha hangoskodott, azért tette azt is, mert félt.  
 
Akkor aztán kiszálltam végleg. Illetve majdnem végleg, mert egyszer, a telefonálgatós rokon második álnevén (Leee) és kérésére még gyártottam egy csomó Mikulás-meglepetést a blogba... mindenki odavolt, hogy mennyire találóak... és köszönték Leee-nek. Vicces volt és morbid egyszerre. :) :)
Szóval egy darabig mindenki próbálgatott visszahívni - a telefonálgatós rokon is - mert hogy a blogtulajnak (még ha nem is tudja de...) szüksége van rám. A meglátásaimra. A józan eszemre. Satöbbi. A rokon aztán másoknak kezdett telefonálgatni meg írogatni, hogy tovább akarja a jót... hogy tovább irányítson a háttérből. Fel is fedte magát sokmindenkinek - én mindig titokban tartottam a kilétét, ahogy azt mindig a lelkemre kötötte.
Egy darabig próbáltam magyarázni különféle embereknek, hogy számomra az egész már nem működik. Mást akar a blogtulaj, a rokon, az egyensúlyozás pedig fárasztó. Hogy már nem érzem az ügyemnek a dolgot. Hogy megy tovább a blogélet a maga útján, és nem számít neki, ha én nem veszek részt az alakításában. Na, az ilyenekkel még több haragot gyűjtöttem be, hiszen elárultam az "ügyet".
 
[...]
 
Ma már ritkán gondolok az egészre. Amikor gondolok, az jut eszembe, hogy hallgatnom kellett volna az első megérzéseimre. Hogy távol kellett volna maradni, mert a személyes kapcsolat elrontja az élményt, a befogadást, a katarzist. Elfogulttá tehet minket, és végül hazudni fogunk. Hazudunk, mert szeretünk - sokszor tesszük ezt, ha nem vagyunk elég bátrak. :)
Az is eszembe szokott jutni, hogy a hálón nem lehet megoldani senki életét - főleg ismeretlenekét nem. Hogy az igazi meló akkor kezdődik, amikor a kapcsolatokból már eltűnik az Internet és a virtualitás. Ha el tud tűnni...
És az is eszembe jutott, hogy meg kéne tanulni már nemet is mondani. Telefonokra, lelki ráhatásokra, lelkiismereti felszólításokra, meg ilyesmikre.
És sajnálok is sok mindent. Sajnálom hogy sokan a lezárást úgy érelmezték, hogy megtagadtam, amit azelőtt tettem. Á-á-á, dehogy, még akkor sem, ha tudom, hogy sokak szerint ez az egész egy ordas nagy baromság. Nekem jó volt - a közösség miatt, a zene miatt, az utazások miatt, és az emberek miatt is. Akik közül sok mindenkit szintén sajnálok, és több mindekit jóval többre tartok, mint a blognévadót magát. Azt nem sajnálom, hogy nemet mondtam végül a számonkérésre, a szakadásra. Végül. Persze nem időben, hát jó.
Úgy is tűnhet, hogy bábu voltam ebben az egészben, de nem - tényleg elhittem, amit teszek, amikor meg már nem hittem el, akkor meg már nem tettem.

Azóta is háttér vagyok, és nem próbálok főnökösködni, kívánságra és lelki ráhatásra sem. És jó ez most így, mert nyugodtak az estéim. Sokkal jobb, mint egy átblogozott éjszaka után hajnali kettőkor
egyedül aludni menni. És reggel előről kezdeni az egészet. Csak erről van szó, nem többről.