2016. április 17., vasárnap

Demonstráljunk

Az az igazság, hogy én nem most lettem forradalmár. Már egyetemista koromban is volt álláspontom a tandíj kapcsán, demonstráltam a Szegedi Balettért, amikor kitolták őket a városból, és itt, Pécsett is elmentem minden tanártüntetésre (ja, és szavazni is) még akkor is, amikor ez nem volt akkora divat, mint most.
Hülyeség persze divatról beszélni a demonstrációk és a munkabeszüntetések kapcsán, mégis néha úgy érzem, hogy ez menő dolog lett valahol. Viszont kiakasztónak tartom azt, amikor csúnyán néznek valakire, aki éppen ott és akkor máshogy gondolja.

A demonstrációellenességnek persze sok formája lehet; van, aki fél, van, aki leszarja, van, aki inkább a saját gesztenyéjét sütögeti (azaz pl. köpönyegforgat), én pedig mondjuk simán elfáradtam. És nem látom értelmét a demonstráció sok/több/néhány formájának. Évek óta azt mondom, hogy ami tényleg becseszne, az egy érettségi időszakban megszervezett szisztematikus munkabeszüntetés. Nincs vizsga, zárt iskolaajtók, nincs felügyelet meg semmi. De ez nem fog megtörténni, egyrészt mert morális kérdés, másrészt mert a vizsgáztatásból származó plusz lóvéra mindenkinek szüksége van. 

És hát igen, ez a pénz nagy kérdés. A jelen rendszer tökéletesre fejlesztette a zsarolási módszereit, a sakkban tartást, az anyagi szorongatást. Nem tudom megvetni azokat, akik azért nem demonstrálnak, mert hiányozna nekik az az egynapi bér is. Igazából azokat sem, akik az állásukat féltik. És azokat sem, akik azért álltak be a mesterpedagógusnak és írtak portfóliót, mert elhivatott pedagógusok, és végre esélyt láttak arra, hogy a munkamennyiségüknek megfelelő fizetést kapjanak. Hogy el tudjanak menni lelkiismeret-furdalás nélkül egy moziba vagy színházba.

Amióta az eszemet tudom, spórolni próbálok, de így sincs semmink. Kettőnk nevén van két bicikli, meg egy tragacs, aminek a szervízdíjaiból már kitelt volna egy másik. Negyven éves leszek, és fogalmam sincs, hol és miből fogok megöregedni. Minden észrevétlenül megdrágult, és tényleg csak az a mázlink, hogy van egy mesterfizetés. A tengert ennek ellenére nagyon rég láttam, külföldre is csak akkor megyek, ha ösztöndíjat nyerek vagy valaki meghív, sosem voltam a Riviérán mondjuk, a hosszú hétvégéken is inkább berúgok, és nem utazom el távol a várostól, és ma stornóztuk a pizzázást, inkább itthon sütöttem. A nagykamasznak nincs jogosítványa, és majd akkor lesz, ha megkeresi rá a pénzt maga. Ilyenek. Ami plusz van, az könyvre meg kultúrára megy el, és nem nyafogunk. Volt már rosszabb. És az sem volt igazán rossz. Viszont nem hivalkodtam a helyzetemmel, és senki nem kérdezte, mi van.

Ezzel az egésszel csak azt akarom mondani, hogy tán könnyebb úgy forradalmárkodni, ha az embernek kevesebb a vesztenivalója. Ha van mögötte háttér. És ha nincsenek napi gondjai, ezért minden felesleges pillanatát kitöltheti a társadalmi hasznosság.
Ezt az egészet most azért tartom egy kicsit álságosnak, mert közben meg semmi érdemi nem történik a mikroközösségek szintjén sem. Én (11-es osztályfőnökként) péntekre általában annyira kiütöm magam, hogy vasárnap reggelig magamhoz sem térek. Még hétvégén is a kötelező köröket rójuk, hetek óta nincs kedvünk kirándulni, biciklizni, elmenni bárhova, hanem inkább lerohadunk egy film elé. Mindez pedig azért van, mert a terhelhetőbbek közé tartozom, oda sorolt a munkahelyi hierarchia, úgyhogy kapom, ami kifér a csőből. Nem tehermentesítenek, nem kérdezik meg, hogy bírom, akarom-e, ahogy a többi terhelhetőtől sem. És azzal, hogy elfogadjuk, hogy vannak, akinek a hátára többet lehet tenni, mint máséra, tulajdonképpen lefekszünk a rendszernek, a kicsinek meg a nagynak is. Mert én például (bár túlképzett vagyok) az alulfizetett tanárok közé tartozom, csak azért, mert nem vagyok elég öreg. Vagy mert mást is csináltam az életemben, nemcsak ezt. Biztos nem véletlenül van ez így, nem vagyok tanártípus. Nem adom életemet és véremet, és mindig is láttam, hogy így teszem jól.

Mindezt egyébként a gyerekek is tökéletesen látják és érzik. És valahogy óriásit változott a világ. Míg nekem morális dilemmát okoz a munkabeszüntetés, mert nem tudom befejezni a 12-es anyagot és nem érzem kielégítőnek az érettségi-felkészítést, mentegetőznöm kell a diákjaim előtt azért, mert megtartok órákat. Pontosabban magyarázkodnom. És nem örülnek annak, hogy ilyen lelkiismeretes vagyok, hanem bosszantja őket, hogy be kell jönni.
A héten meghívtam egy osztálytermi színházat, amiről már korábban ejtettem néhány szót, és meglepően jól sikerült a foglalkozás (a jó és rossz tanárokról beszélgettek). Először azt gondoltam, kimegyek, aztán rájöttem, hogy mindegy, úgyis tudom az összes sérelmet tokkal és vonóval, nevekkel, adatokkal. A gyerekek meglepő pontossággal látják azt, melyik tanáruk alkalmatlan a pályára. A foglalkozás után leírattam velük a véleményüket, és valaki megfogalmazta, hogy mindez szép volt és jó, jó volt a beszélgetés, de mindannyian tudjuk, hogy úgysem fog semmi változni.

Én is pont ugyanezt érzem. Pontosan tudom, melyik kollégám tüntet azért, hogy ne kelljen tanítania. Hogy melyik nem tüntet azért, mert kényelmes, és mert nem a tanári fizetéséből él, hanem mondjuk abból, hogy összevásárol egy csomó fesztiválbérletet olcsón, a nyitás előtt (amikor már jegyhiány van) pedig dupla áron eladja. Vagy hogy melyikük a szolgalelkű, aki már mindent rutinból csinál, és a próbaérettségi tesztet is úgy elcseszi, hogy a fal adja a másikat - nekünk, akik javítjuk. Pontosan tudom, hogy az alkalmatlan tanárokkal csak udvariasan elbeszélgetnek, aztán nincs semmi. Lehet tovább rombolni meg kártékonykodni, kéz kezet mos. És csak remélni tudom, hogy a legtöbb gyerek nem keserű szájízzel távozik ebből az iskolából, mert időközben valahogy megtanult a jóra koncentrálni.

A pénteki tüntetőlistát nem írtam alá, mert épp úgy éreztem, hogy mindenki cserben meg magamra hagyott és elárult, és mert ebben a kontextusban (értsd: iskolánk és rendszerpárti, szervilis főnökünk) nem láttam értelmét. A szerdait aláírtam, és az aznapra esedékes 12-es dolgozatot előrehoztam keddre. Ez lesz az utolsó előtti hetük ugyanis. Szerdán bejönnek a gyerekek, a tantestület nem egységes, lesz, aki tanítani fog. Aki nem tanít, az morog ezen. Én nem morgok ezen, szerintem tiszta a lelkiismeretem, akárhogy is érzek éppen. A lelkiismeret más dolog.

2016. április 1., péntek

Amerikai-magyar

Képek innen.
Megnéztük a Macska a forró bádogtetőnt Zsótértól, a kecskemétiekkel.
Teljesen elfelejtettem a jegyvásárlás óta, hogy ez Zsótér, és pont gondolkodtam is hazafelé az autóban, hogy ki ez az állat - mire felvilágosítottak, hogy hát ő. És akkor minden sarokkő a helyére került.

Zsótérral az első találkozásom Zalaegerszegen volt, gimnazista voltam, diákbérlettel, és szerettem az ottani színházba járni. Erről az emlékezetes találkozásról a következőt olvastam egy interjúban.



Zsótér Sándor: [...] Például előfordul velem, hogy egy megyében kísért az emlékem. 

Elmeséled az esetet? 

Zsótér Sándor: A Zalaszentivánéji álmot? Még a múlt században, 93-ban Halasi Imre hívott Zalaegerszegre, hogy csináljam meg a Szentivánéji álmot. A darab címét a Zalaegerszeg előtti megálló ihlette. A Barátok közt későbbi sztárjai voltak a főszereplői. Sajnos a mesteremberek kimaradtak. Hal Imre megnézte, kikészült. "Azt javaslom, rakjál alá zenét, nekem Ruszt mindig ezt javasolta" - mondta Imre. Gaál Erzsi (a 90-es évek úttörő jelentőségű rendezője, Zsótér Sándor egykori kollégája, barátja, élettársa, a szerk.) lejött, kívülről ránézett, tett öt egyszerű javaslatot, én pedig megpróbáltam rendet csinálni az előadásban. Akkora volt a gáz, hogy összehívták a színház művészeti tanácsát, egy színésznő, Palásthy Bea kiállt értem. Utólag köszönöm. Meghalt Antall József, gyászolt az ország, a premier gyásznapra esett volna, így nem volt bemutató. Hétfőn délután ötkor nyugdíjas bérletbe került az első előadás. Vérszegény bérletben játszották néhányszor. És most jön a poén. Egy mai funkcionárius nevem hallatára elkékült. „Zsótér. Ki?! Aki a Zalaszentivánéji álmot rendezte? Ide be nem teszi a lábát.” Zsenge próbálkozásom emléke ma is él. (szinhaz.hu)

Na szóval ott kezdődött a döbbenet, hogy bejött Trokán Nóra egy zárt ajtón, és közölte, hogy teneszí viljemsz, ö ket on a hát szin rúf, aztán becsukta az ajtót. (Ja, sokkal jobb kiejtése volt.) Aztán konstatáltam, hogy újrafordították a darabot, valahogy nem az a szenvelgős, pszichó szöveg, hanem valami sokkal frissebb és maibb. És ahogy telt az idő, egyre idegbetegebb lett a szöveg is és a játék is -- nemcsak, hogy konzekvensen a 70-es évek magyar referenciáival játszatták össze az amerikai 50-es éveket (Tiszaúj, Dunaúj, Kossuth Zsuzsa Szakközép, Petőfi Népe), de a fordítás is szándékolt tótiszandrásos fordulatokat vett fel (sister-in-law = húgom a jogban, Brick [főszereplő neve] = Tégla, Maggie = Maggi [levespor], stb.). Kezdtünk lassan átcsúszni az idegbajba, amit persze az is erősített, hogy a második felvonásban a két főszereplő, Brick és Maggie kórházi köntösben illetve ápolói ruhában léptek színre.

A kecskeméti színészek egyébként szerintem nagyon is jók, és folyton sokkoltak, azon gondolkodtam, a hadaró beszéd vajon rendezői instrukció volt-e. Big Daddy felesége például Oszvald Marikára hajazó orgánumban és stílusban rendezkedett, és a szövegben itt-ott, random módon iszonyatos trágárságok jelentek meg (aka tikkelés?), amelyek semmiképpen sem tekinthetők az ötvenes évek elfedős, leplezős, elhallgatós és jólfésült amerikai retorikájának, hanem... fogalmam sincs honnan jöhetnek.
Szóval az előadás valahogyan (kicsit faramuci módon) megpróbálta összekapcsolni a két különböző idősíkú magyar meg az amerikai valóságot, a szülinapon egyszerre voltak szocialista dalok és akadozó amerikai slágerek (Dream a Little Dream of Me).

Bár a harmadik felvonásról már eljöttünk (hiszen szubverzió ide vagy oda, az ember úgyis tudja a végét, és nagyon hosszú volt), azért igyekeztem jelentést keresni a dolognak, és arra jutottam, hogy az előadás egyrészt abban zseniális, hogy ezt a komolyan veendő, tragikus szöveget és sztorit (ami miatt én mindig is utáltam a hasonszőrű szerzőket) seggbe rúgja, másrészt nemcsak, hogy ezt teszi, de olyan mértékben groteszkbe és/vagy abszurdba viszi át, ami a második felvonástól (főleg a fingós és leszopós "poénok" miatt, amik nyilván azért vannak, hogy felsértsék az udvarias beszéd felszínét) kezd szinte elviselhetetlenné válni. Ennek ellenére megvannak a nagy és komoly/fájdalmas színész alakítások (pl. Szemenyei János, akit nagyon nagyra tartok), és rájöttem (mindennek köszönhetően), hogy tulajdonképpen a szöveg is egész jó, még ha csak mozzanataiban és részleteiben is. Meg hát a metaforikus cím se kutya.

Azon gondolkodtam még, hogy Zsótér kezd egész klasszikussá válni, láttam például, hogy Miskolcon most Edward Albee-t rendez. És azon, hogy mindenki beérik valamifajta "klasszikussá", aki valaha polgárpukkasztó volt. Meg azon, hogy miért is nem olvastam erről az előadásról komolyabb kritikát. (Én csak azért nem írok, mert nem láttam a harmadik felvonást végül.)

2016. március 15., kedd

intentinons are good

Annyi mindenről kellene írni, de a lényeg, hogy idegösszeomlás-közeli állapotba kerültem majdnem.
Most már amúgy minden rendben.
Remekül sikerült a hétvége, nem voltak Bubókák, akik beledumáltak volna az életünkbe, és még anyám is jó hangulatban volt. (Igaz, volt siklósi meg villányi rozéja is egyszerre, na meg édes Martinija. -je.)

A múlt hét nagyon keményre sikerült, minden nap, amikor hazaestem, épp hogy csak arra volt időm, hogy lerendezzem az itthoniakat, erőm meg már semmire. Szar érzés, amikor feleslegesnek érzed a napot. Mert ezeknek a napoknak a végén mindig az volt, hogy OKÉ, de még semmi olyasmit nem tettem, ami NEKEM lett volna fontos. Magamnak.
Pedig mozgalmas hét volt. Kirúgtunk egy lányt, megcsináltam a március 15-i műsort, és nem vertek agyon senkit, leadtam a cikkem, stb. A gyerek továbbra sem tanul az érettségire, viszont találtunk egy remek sajtboltot, tavaszi láz van a teraszon és színházban is voltunk, meg sörözni.

Anyám 61. születésnapjára kapott valami számomra beazonosíthatatlan pálmát/sást, amit nem én választottam, ő viszont borzasztó boldog volt. (És nincs is annál szívmelengetőbb látvány, mint amikor a több mint 20 éve elvált férjét és annak családját szidja a te életed párjának.... ez anyunál a maximális bizalmi fokozat.)

Sokat gondolok a nagymamára egyébként. Idő közben kipakolták a lakását, szétosztogatták a bútorokat, a személyes tárgyak pedig ki tudja, hol vannak. Szerettem volna megkapni néhány könyvet, fotót, emléket, főként egy zsoltáros könyvet, amit elalvás előtt mindig olvasgatott. Az anyukájától örökölte. De válaszra se méltatták a levelemet ez ügyben, és ez -- ahhoz képest, hogy a temetésen senki nem állt szóba velem -- meglehetősen rossz érzés.
Anyunak (apám utáni örökségéből) viszont volt egy nagyon régi kerámia teáskanna. Azt megkaptam. A nagymama nagynénjéé, Manci nénié volt, abban főzte reggelente a teát, amikor ment az unokaöccse és a menyasszonya reggelizni. A nagymama megörökölte, onnan pedig valahogy anyámhoz került.

Néha szeretnék beszélgetni a nagymamával. Elmondanám neki például, hogy felvettem a kockás inget, meg hogy az osztályomból a diákdemonstráció napján senki nem jött iskolába. Meg hogy ma megyünk tüntetni. És szeretném még meglátogatni is, de így, hogy eladják a lakását, fogalmam sincs, mi indokom lesz Keszthelyre menni ezután. Minden nap megnézem a fotóját, amit a laptopom desktopján tartok, és arra gondolok, hogy amikor csörög a vonalas telefon, az soha többet nem ő lesz. És hogy kitörölhetem a mobilomból a mobilszámát, a vonalas számát, valamint még a régi, munkahelyi számát is, ami azóta volt meg, hogy nyugdíjas korában is dolgozott.
Ilyen apró dolgok ezek. És nyilván nem én vagyok a "rendes" unokája, hanem azok, akik végigzokogták a temetését. Én meg lekéstem, mert elromlott a kocsim. És ez a legkisebb hibám.

Nagymama, ha ezt olvasod, nálam van Manci néni teáskannája.



2016. március 2., szerda

Végjáték

Helena Wierzbicki, Inner Calm
Lehet, hogy azért vannak bennem ilyen óriási feszültségek, mert nem írok.
Elegem van a télből, a nihilből, a hóból meg a halálból, a kormányból, a jegybankból, a pedagógusokból, de a diákokból is. Persze, akinek nem inge, az majd nem veszi magára.

Március 15-i műsort kell szerveznem, megint. Kitettem egy molinót az aulába, hogy a diákok írják rá, mit gondolnak a szabadságról. A főnököm szerint ezt engedélyeztetnem kellett volna, mert mi lesz, ha meglátja valaki. De persze nem nekem mondta, hanem valaki másnak, aki biztos eljuttatja hozzám a rosszallását. Meg hát ebben az iskolában nincs titok, különben se.
Az egyik diák azt írta: "Szabadság az, ha a kormány nem befolyásolja a jövőmet." Milyen jogon tilthatjuk meg 15-20 éves embereknek, hogy elmondják a véleményüket?

Szépen mentek a dolgok, aztán mára mintha mindenki megbolondult volna. Telefirkálták baromságokkal a maradék üres helyeket. Nekik ez a szabadság. Vagy ha túl sok helyet kapnak, és már megunják a cizellált véleményüket elmondani, akkor ez.

Kockás ingben mászkálunk. Meg kockás esernyős kitűzővel. Ragaszkodunk az elveinkhez és a véleményükhöz. Ahhoz, amink van. Nem tudom, van-e értelme azon kívül, hogy az önbecsülésünknek jót tesz. De hogy meddig lehet az önbecsülést ilyenekkel szinten tartani...??

A szülői demonstráció napján az én osztályomból egy gyerek se jött iskolába. Egy se. Minden osztályba jött legalább egy minimális létszám.
Tegnap behívatott a főnök. Kérdezte, hogy elbeszélgettem-e a gyerekekkel. Mondtam, hogy nem. Előtte, na előtte, igen. De erre nem számítottam.
Csodálatos szülői igazolásokat kaptam, egyébként. "Valódi változást szeretnénk az oktatásban". Ilyeneket.

A főnök bosszúból a szombati munkanapot fél 2-ig tervezte megtartani. Tanítás, és utána kultúrprogram. Fél 2-ig. Vagy tovább.
Az egyetemistáknak írtam, hogy eszemben sincs bemenni pénteken. Bruttó 2200-as óradíjért, miközben O. R. például ugye 10 ezret kap. A Corvinuson. Doktori nélkül. Ez utóbbi adalék persze nem szerepelt az e-mailemben.

Egy lány az osztályomból szimplán négy hete hiányzik, valószínűleg kirúgják. Egy másik meg egy negyvenhét éves pasival él, aki az anyja főnöke. De nincs időm beszélgeti velük, mert adminisztrálnom kell, meg a másik munkahelyemre rohannom. Meg élnem. Élnem kell.
Úgy kell bejönnöm minden nap dolgozni, hogy előtte hihetetlen fizetésemelésekről olvasok meg az USÁ-ból kitiltottak listáján csodálkozom. 
Amihez igazán kedvem lenne, arra nincs időm. Én ezt írtam arra a táblára. "A szabadság az, ha végre azzal foglalkozhatok, ami érdekel is."

Nyár óta azon dolgozom, hogy rendet rakjak a fejemben meg az életemben.
Sikerülni látszik, de lehet, hogy beledöglök a végkimerültségbe.

2016. január 23., szombat

A metaforákról

Colette Brésilla: Balanced Lotus
Nem először találkozom azzal a jelenséggel, hogy az emberek félreértik, amit mondok.
Már megszoktam, néha megpróbálom elmagyarázni, hogy nem kell mindent szó szerint venni (pont egy ilyen régebbi eset okán az a mottója ennek a blognak, ami), hiszen az ember kreatívan használja a nyelvet, ha már az alkalmas rá. És hát akiben van némi nárcizmus, az szereti kiszínesíteni azt, amit gondol. Átírni. Megírni. Feldolgozni. Máshogy mondani.

Nekem ráadásul ez a munkám is, úgyhogy óhatatlanul is előfordul, hogy a "lírai én" nem azonos a szerzővel. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ember hazudik. Nem hazudik, csak máshogy mondja. Nekünk csak ez a fajta művészet jutott, ez a néha máshogy mondás, és aztán gyönyörködünk a saját sorainkban egy kicsit, de közben tudjuk, hogy ez nem irodalom, ez csak mi vagyunk. Tegnap azt mondtam valakinek, hogy szerintem a művészethez intelligencia kell meg (művészi) érzék. (Jó, tudom, mindkettő megfoghatatlan fogalom.) Akiben csak az intelligencia van meg, de a művészi érzék nincs, az sokat pofázik - például. Mint én.
Akiben valamifajta vélt művészi érzék van meg, az saját maga szerint csodálatos verseket ír, amik persze amúgy vacakok és feleslegesek. Nem jók másra, mint (ön)terápiának. Valahol a blogolás is terápia, mondta egyszer valaki, a célja nem az, hogy tényszerű információt nyújtsak a világról.

A tanítványaim esetében persze kötelességemnek érzem megmagyarázni, hogy az, aki a versben beszél, nem feltétlenül azonos a szerzővel. Nem valószínű például, hogy József Attila, valahányszor a halálról írt, azt konkrétan a vonatsínek között körmölte. Varró Dániel sem egy bús, piros vödör, és Esterházy Péternek meg Parti Nagynak sincsenek nemi identitásbeli problémái csak azért, mert néha női szerzők/narrátorok.
De nem értik.
József Attila tehát elmebeteg volt, Janus Pannonius egoista, Ady meg magyarságellenes.

De hát mit is várok, amikor a felnőttek sem értenek semmit. Sem a legegyszerűbb viccet, sem az iróniát, sem pedig a képes beszédet. Ezért lehet Lackfi János plázacica, Varró meg csecsemőgyilkos.
Nemcsak a szavak lehetnek metaforikusak egyébként, hanem a cselekedetek is. De az meg már főleg bonyolult, ne is kísérletezzek vele.

2016. január 18., hétfő

Nagymamának elege lett

Nagymama rendes katolikus asszony volt mindig. Soha nem emelte fel a hangját, ha valami nem tetszett neki, csak csendben dörmögött magában. Vagy imádkozott, mert Isten mindig meghallgatta. Ha bántották, akkor is imádkozott, márpedig bántották elég sokan. Az a fajta volt, akit lehetett bántani, mert soha nem szólt. Nem mondott ellent, nem érvelt, nem veszekedett, csak csendben megbántódott. Akkor aztán még jobban lehetett bántani, a sértődésért. Pedig ez sosem volt igazán sértődés, ez szomorúság volt, valahányszor a dolgok nem mentek rendben, a Nagymama kettesben szomorkodott egy kicsit Istennel.

A dolgok akkor nem mentek rendben, ha valaki másnak rossz kedve volt, ha valaki valakivel veszekedett, vagy valaki nem volt a szerinte őt megillető és neki való helyén. Esetleg még akkor, amikor valaki szidta az Istent. Azt az Istent, aki neki a sok bánatot és aggodalmat, meg a nagy családot és a jó hosszú életet is adta.

Nagymamát az Isten a türelméért jutalmazta meg a jó hosszú élettel. Nem kérdezte meg tőle, szeretné-e, hiszen a Nagymama amúgy szeretett élni. Szeretett úszni, szerette a Balatont, a jó időt, a keresztrejtvényt, a pasziánszt, az utazást, a Nagypapa nyaralós videóit, a halottait, és a gyerekeit is, nagyon. Meg az unokáit. Sőt, másnak az unokáit is szerette. Legszívesebben minden nagymamátlan rokon és nem rokon gyereknek a nagymamája lett volna.

Aztán a Nagymamának egyszer csak kezdett elege lenni, mert az élet már nem volt a régi. Mindenki felnőtt, elfoglalt lett, a házba fiatalok költöztek. Alig járt a busz a strand felé, egyedül kellett úszni is (csak ha nem hullámzott, és csak a bójáig és vissza, mert a Nagypapa régen is csak úgy engedte). Ráadásul már politizálni sem lehetett rendesen, mert mindenki meghalt, akivel még lehetett, a többiek meg.... nos, tudjuk. Meg vannak bolondulva ezért a Vikt.... hagyjuk.
Persze közben lediplomázott, ledoktorált, leérettségizett meg előlépett néhány unoka, aztán már a dédunokának is lehetett rugdalózót kötni és küldeni - Svájcba.

De ez már mégsem olyan volt. Felgyorsult a világ, és valahogy megváltoztak a dolgok. A szeretetháló itt-ott felfeslett, utat talált magának a kétség, a hallgatás, a frusztráció meg a gondok. Bár titkolták előle, a Nagymama tudta ezt jól, úgyhogy megbeszélte az Istennel - aki mindig is nagyon szerette - hogy köszöni szépen, és nagyon hálás mindenért, de neki most már elég volt. Nem akar már családfő lenni, a Nagypapa testvérei is mind elmentek rég. És végül is alapvetően minden rendben van, ami meg nincs, az már nem az ő dolga, úgyhogy hadd menjen. Bár mindenkit továbbra is ugyanúgy szeret, de nem akar többet aggódni, szomorkodni, meg már fáradt is. Nincs kedve többet beszélni sem, szívesebben hallgatná inkább megint a Nagypapát.

Isten pedig beleegyezett, miért is ne tette volna. Hiszen a Nagymama mindig is nagyon kedves volt neki.
Nagymamának tehát végül elege lett, és elment.
Ma.
A 86. születésnapján, mert azt azért még megvárta, hányan gondolnak rá ezen a napon.


2015. december 28., hétfő

nyugalom, én csak utazom

Én csak utazom
felhevült, hazátlan utakon
mutatom magam, az unalom
lassan magamban kutatom,
hogy hol van van a nyugalom,
hol, melyik vonalon szalad el,
az a kicsike gőzös a folyamon,
ami elszállítja a hátamon
a látszatot, hogy
elvagyok, megvagyok, átkarol a szánalom