Végjáték

Helena Wierzbicki, Inner Calm

Lehet, hogy azért vannak bennem ilyen óriási feszültségek, mert nem írok.
Elegem van a télből, a nihilből, a hóból meg a halálból, a kormányból, a jegybankból, a pedagógusokból, de a diákokból is. Persze, akinek nem inge, az majd nem veszi magára.

Március 15-i műsort kell szerveznem, megint. Kitettem egy molinót az aulába, hogy a diákok írják rá, mit gondolnak a szabadságról. A főnököm szerint ezt engedélyeztetnem kellett volna, mert mi lesz, ha meglátja valaki. De persze nem nekem mondta, hanem valaki másnak, aki biztos eljuttatja hozzám a rosszallását. Meg hát ebben az iskolában nincs titok, különben se.
Az egyik diák azt írta: "Szabadság az, ha a kormány nem befolyásolja a jövőmet." Milyen jogon tilthatjuk meg 15-20 éves embereknek, hogy elmondják a véleményüket?

Szépen mentek a dolgok, aztán mára mintha mindenki megbolondult volna. Telefirkálták baromságokkal a maradék üres helyeket. Nekik ez a szabadság. Vagy ha túl sok helyet kapnak, és már megunják a cizellált véleményüket elmondani, akkor ez.

Kockás ingben mászkálunk. Meg kockás esernyős kitűzővel. Ragaszkodunk az elveinkhez és a véleményükhöz. Ahhoz, amink van. Nem tudom, van-e értelme azon kívül, hogy az önbecsülésünknek jót tesz. De hogy meddig lehet az önbecsülést ilyenekkel szinten tartani...??

A szülői demonstráció napján az én osztályomból egy gyerek se jött iskolába. Egy se. Minden osztályba jött legalább egy minimális létszám.
Tegnap behívatott a főnök. Kérdezte, hogy elbeszélgettem-e a gyerekekkel. Mondtam, hogy nem. Előtte, na előtte, igen. De erre nem számítottam.
Csodálatos szülői igazolásokat kaptam, egyébként. "Valódi változást szeretnénk az oktatásban". Ilyeneket.

A főnök bosszúból a szombati munkanapot fél 2-ig tervezte megtartani. Tanítás, és utána kultúrprogram. Fél 2-ig. Vagy tovább.
Az egyetemistáknak írtam, hogy eszemben sincs bemenni pénteken. Bruttó 2200-as óradíjért, miközben O. R. például ugye 10 ezret kap. A Corvinuson. Doktori nélkül. Ez utóbbi adalék persze nem szerepelt az e-mailemben.

Egy lány az osztályomból szimplán négy hete hiányzik, valószínűleg kirúgják. Egy másik meg egy negyvenhét éves pasival él, aki az anyja főnöke. De nincs időm beszélgeti velük, mert adminisztrálnom kell, meg a másik munkahelyemre rohannom. Meg élnem. Élnem kell.
Úgy kell bejönnöm minden nap dolgozni, hogy előtte hihetetlen fizetésemelésekről olvasok meg az USÁ-ból kitiltottak listáján csodálkozom. 
Amihez igazán kedvem lenne, arra nincs időm. Én ezt írtam arra a táblára. "A szabadság az, ha végre azzal foglalkozhatok, ami érdekel is."

Nyár óta azon dolgozom, hogy rendet rakjak a fejemben meg az életemben.
Sikerülni látszik, de lehet, hogy beledöglök a végkimerültségbe.