A metaforákról

Colette Brésilla: Balanced Lotus

Nem először találkozom azzal a jelenséggel, hogy az emberek félreértik, amit mondok.
Már megszoktam, néha megpróbálom elmagyarázni, hogy nem kell mindent szó szerint venni (pont egy ilyen régebbi eset okán az a mottója ennek a blognak, ami), hiszen az ember kreatívan használja a nyelvet, ha már az alkalmas rá. És hát akiben van némi nárcizmus, az szereti kiszínesíteni azt, amit gondol. Átírni. Megírni. Feldolgozni. Máshogy mondani.

Nekem ráadásul ez a munkám is, úgyhogy óhatatlanul is előfordul, hogy a "lírai én" nem azonos a szerzővel. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ember hazudik. Nem hazudik, csak máshogy mondja. Nekünk csak ez a fajta művészet jutott, ez a néha máshogy mondás, és aztán gyönyörködünk a saját sorainkban egy kicsit, de közben tudjuk, hogy ez nem irodalom, ez csak mi vagyunk. Tegnap azt mondtam valakinek, hogy szerintem a művészethez intelligencia kell meg (művészi) érzék. (Jó, tudom, mindkettő megfoghatatlan fogalom.) Akiben csak az intelligencia van meg, de a művészi érzék nincs, az sokat pofázik - például. Mint én.
Akiben valamifajta vélt művészi érzék van meg, az saját maga szerint csodálatos verseket ír, amik persze amúgy vacakok és feleslegesek. Nem jók másra, mint (ön)terápiának. Valahol a blogolás is terápia, mondta egyszer valaki, a célja nem az, hogy tényszerű információt nyújtsak a világról.

A tanítványaim esetében persze kötelességemnek érzem megmagyarázni, hogy az, aki a versben beszél, nem feltétlenül azonos a szerzővel. Nem valószínű például, hogy József Attila, valahányszor a halálról írt, azt konkrétan a vonatsínek között körmölte. Varró Dániel sem egy bús, piros vödör, és Esterházy Péternek meg Parti Nagynak sincsenek nemi identitásbeli problémái csak azért, mert néha női szerzők/narrátorok.
De nem értik.
József Attila tehát elmebeteg volt, Janus Pannonius egoista, Ady meg magyarságellenes.

De hát mit is várok, amikor a felnőttek sem értenek semmit. Sem a legegyszerűbb viccet, sem az iróniát, sem pedig a képes beszédet. Ezért lehet Lackfi János plázacica, Varró meg csecsemőgyilkos.
Nemcsak a szavak lehetnek metaforikusak egyébként, hanem a cselekedetek is. De az meg már főleg bonyolult, ne is kísérletezzek vele.