Amerikai-magyar

Képek innen.

Megnéztük a Macska a forró bádogtetőnt Zsótértól, a kecskemétiekkel.
Teljesen elfelejtettem a jegyvásárlás óta, hogy ez Zsótér, és pont gondolkodtam is hazafelé az autóban, hogy ki ez az állat - mire felvilágosítottak, hogy hát ő. És akkor minden sarokkő a helyére került.

Zsótérral az első találkozásom Zalaegerszegen volt, gimnazista voltam, diákbérlettel, és szerettem az ottani színházba járni. Erről az emlékezetes találkozásról a következőt olvastam egy interjúban.

Zsótér Sándor: [...] Például előfordul velem, hogy egy megyében kísért az emlékem. 

Elmeséled az esetet? 

Zsótér Sándor: A Zalaszentivánéji álmot? Még a múlt században, 93-ban Halasi Imre hívott Zalaegerszegre, hogy csináljam meg a Szentivánéji álmot. A darab címét a Zalaegerszeg előtti megálló ihlette. A Barátok közt későbbi sztárjai voltak a főszereplői. Sajnos a mesteremberek kimaradtak. Hal Imre megnézte, kikészült. "Azt javaslom, rakjál alá zenét, nekem Ruszt mindig ezt javasolta" - mondta Imre. Gaál Erzsi (a 90-es évek úttörő jelentőségű rendezője, Zsótér Sándor egykori kollégája, barátja, élettársa, a szerk.) lejött, kívülről ránézett, tett öt egyszerű javaslatot, én pedig megpróbáltam rendet csinálni az előadásban. Akkora volt a gáz, hogy összehívták a színház művészeti tanácsát, egy színésznő, Palásthy Bea kiállt értem. Utólag köszönöm. Meghalt Antall József, gyászolt az ország, a premier gyásznapra esett volna, így nem volt bemutató. Hétfőn délután ötkor nyugdíjas bérletbe került az első előadás. Vérszegény bérletben játszották néhányszor. És most jön a poén. Egy mai funkcionárius nevem hallatára elkékült. „Zsótér. Ki?! Aki a Zalaszentivánéji álmot rendezte? Ide be nem teszi a lábát.” Zsenge próbálkozásom emléke ma is él. (szinhaz.hu)

Na szóval ott kezdődött a döbbenet, hogy bejött Trokán Nóra egy zárt ajtón, és közölte, hogy teneszí viljemsz, ö ket on a hát szin rúf, aztán becsukta az ajtót. (Ja, sokkal jobb kiejtése volt.) Aztán konstatáltam, hogy újrafordították a darabot, valahogy nem az a szenvelgős, pszichó szöveg, hanem valami sokkal frissebb és maibb. És ahogy telt az idő, egyre idegbetegebb lett a szöveg is és a játék is -- nemcsak, hogy konzekvensen a 70-es évek magyar referenciáival játszatták össze az amerikai 50-es éveket (Tiszaúj, Dunaúj, Kossuth Zsuzsa Szakközép, Petőfi Népe), de a fordítás is szándékolt tótiszandrásos fordulatokat vett fel (sister-in-law = húgom a jogban, Brick [főszereplő neve] = Tégla, Maggie = Maggi [levespor], stb.). Kezdtünk lassan átcsúszni az idegbajba, amit persze az is erősített, hogy a második felvonásban a két főszereplő, Brick és Maggie kórházi köntösben illetve ápolói ruhában léptek színre.

A kecskeméti színészek egyébként szerintem nagyon is jók, és folyton sokkoltak, azon gondolkodtam, a hadaró beszéd vajon rendezői instrukció volt-e. Big Daddy felesége például Oszvald Marikára hajazó orgánumban és stílusban rendezkedett, és a szövegben itt-ott, random módon iszonyatos trágárságok jelentek meg (aka tikkelés?), amelyek semmiképpen sem tekinthetők az ötvenes évek elfedős, leplezős, elhallgatós és jólfésült amerikai retorikájának, hanem... fogalmam sincs honnan jöhetnek.
Szóval az előadás valahogyan (kicsit faramuci módon) megpróbálta összekapcsolni a két különböző idősíkú magyar meg az amerikai valóságot, a szülinapon egyszerre voltak szocialista dalok és akadozó amerikai slágerek (Dream a Little Dream of Me).

Bár a harmadik felvonásról már eljöttünk (hiszen szubverzió ide vagy oda, az ember úgyis tudja a végét, és nagyon hosszú volt), azért igyekeztem jelentést keresni a dolognak, és arra jutottam, hogy az előadás egyrészt abban zseniális, hogy ezt a komolyan veendő, tragikus szöveget és sztorit (ami miatt én mindig is utáltam a hasonszőrű szerzőket) seggbe rúgja, másrészt nemcsak, hogy ezt teszi, de olyan mértékben groteszkbe és/vagy abszurdba viszi át, ami a második felvonástól (főleg a fingós és leszopós "poénok" miatt, amik nyilván azért vannak, hogy felsértsék az udvarias beszéd felszínét) kezd szinte elviselhetetlenné válni. Ennek ellenére megvannak a nagy és komoly/fájdalmas színész alakítások (pl. Szemenyei János, akit nagyon nagyra tartok), és rájöttem (mindennek köszönhetően), hogy tulajdonképpen a szöveg is egész jó, még ha csak mozzanataiban és részleteiben is. Meg hát a metaforikus cím se kutya.

Azon gondolkodtam még, hogy Zsótér kezd egész klasszikussá válni, láttam például, hogy Miskolcon most Edward Albee-t rendez. És azon, hogy mindenki beérik valamifajta "klasszikussá", aki valaha polgárpukkasztó volt. Meg azon, hogy miért is nem olvastam erről az előadásról komolyabb kritikát. (Én csak azért nem írok, mert nem láttam a harmadik felvonást végül.)