Hülyeség persze divatról beszélni a demonstrációk és a munkabeszüntetések kapcsán, mégis néha úgy érzem, hogy ez menő dolog lett valahol. Viszont kiakasztónak tartom azt, amikor csúnyán néznek valakire, aki éppen ott és akkor máshogy gondolja.
A demonstrációellenességnek persze sok formája lehet; van, aki fél, van, aki leszarja, van, aki inkább a saját gesztenyéjét sütögeti (azaz pl. köpönyegforgat), én pedig mondjuk simán elfáradtam. És nem látom értelmét a demonstráció sok/több/néhány formájának. Évek óta azt mondom, hogy ami tényleg becseszne, az egy érettségi időszakban megszervezett szisztematikus munkabeszüntetés. Nincs vizsga, zárt iskolaajtók, nincs felügyelet meg semmi. De ez nem fog megtörténni, egyrészt mert morális kérdés, másrészt mert a vizsgáztatásból származó plusz lóvéra mindenkinek szüksége van.
És hát igen, ez a pénz nagy kérdés. A jelen rendszer tökéletesre fejlesztette a zsarolási módszereit, a sakkban tartást, az anyagi szorongatást. Nem tudom megvetni azokat, akik azért nem demonstrálnak, mert hiányozna nekik az az egynapi bér is. Igazából azokat sem, akik az állásukat féltik. És azokat sem, akik azért álltak be a mesterpedagógusnak és írtak portfóliót, mert elhivatott pedagógusok, és végre esélyt láttak arra, hogy a munkamennyiségüknek megfelelő fizetést kapjanak. Hogy el tudjanak menni lelkiismeret-furdalás nélkül egy moziba vagy színházba.
Amióta az eszemet tudom, spórolni próbálok, de így sincs semmink. Kettőnk nevén van két bicikli, meg egy tragacs, aminek a szervízdíjaiból már kitelt volna egy másik. Negyven éves leszek, és fogalmam sincs, hol és miből fogok megöregedni. Minden észrevétlenül megdrágult, és tényleg csak az a mázlink, hogy van egy mesterfizetés. A tengert ennek ellenére nagyon rég láttam, külföldre is csak akkor megyek, ha ösztöndíjat nyerek vagy valaki meghív, sosem voltam a Riviérán mondjuk, a hosszú hétvégéken is inkább berúgok, és nem utazom el távol a várostól, és ma stornóztuk a pizzázást, inkább itthon sütöttem. A nagykamasznak nincs jogosítványa, és majd akkor lesz, ha megkeresi rá a pénzt maga. Ilyenek. Ami plusz van, az könyvre meg kultúrára megy el, és nem nyafogunk. Volt már rosszabb. És az sem volt igazán rossz. Viszont nem hivalkodtam a helyzetemmel, és senki nem kérdezte, mi van.
Ezzel az egésszel csak azt akarom mondani, hogy tán könnyebb úgy forradalmárkodni, ha az embernek kevesebb a vesztenivalója. Ha van mögötte háttér. És ha nincsenek napi gondjai, ezért minden felesleges pillanatát kitöltheti a társadalmi hasznosság.
Ezt az egészet most azért tartom egy kicsit álságosnak, mert közben meg semmi érdemi nem történik a mikroközösségek szintjén sem. Én (11-es osztályfőnökként) péntekre általában annyira kiütöm magam, hogy vasárnap reggelig magamhoz sem térek. Még hétvégén is a kötelező köröket rójuk, hetek óta nincs kedvünk kirándulni, biciklizni, elmenni bárhova, hanem inkább lerohadunk egy film elé. Mindez pedig azért van, mert a terhelhetőbbek közé tartozom, oda sorolt a munkahelyi hierarchia, úgyhogy kapom, ami kifér a csőből. Nem tehermentesítenek, nem kérdezik meg, hogy bírom, akarom-e, ahogy a többi terhelhetőtől sem. És azzal, hogy elfogadjuk, hogy vannak, akinek a hátára többet lehet tenni, mint máséra, tulajdonképpen lefekszünk a rendszernek, a kicsinek meg a nagynak is. Mert én például (bár túlképzett vagyok) az alulfizetett tanárok közé tartozom, csak azért, mert nem vagyok elég öreg. Vagy mert mást is csináltam az életemben, nemcsak ezt. Biztos nem véletlenül van ez így, nem vagyok tanártípus. Nem adom életemet és véremet, és mindig is láttam, hogy így teszem jól.
Mindezt egyébként a gyerekek is tökéletesen látják és érzik. És valahogy óriásit változott a világ. Míg nekem morális dilemmát okoz a munkabeszüntetés, mert nem tudom befejezni a 12-es anyagot és nem érzem kielégítőnek az érettségi-felkészítést, mentegetőznöm kell a diákjaim előtt azért, mert megtartok órákat. Pontosabban magyarázkodnom. És nem örülnek annak, hogy ilyen lelkiismeretes vagyok, hanem bosszantja őket, hogy be kell jönni.
A héten meghívtam egy osztálytermi színházat, amiről már korábban ejtettem néhány szót, és meglepően jól sikerült a foglalkozás (a jó és rossz tanárokról beszélgettek). Először azt gondoltam, kimegyek, aztán rájöttem, hogy mindegy, úgyis tudom az összes sérelmet tokkal és vonóval, nevekkel, adatokkal. A gyerekek meglepő pontossággal látják azt, melyik tanáruk alkalmatlan a pályára. A foglalkozás után leírattam velük a véleményüket, és valaki megfogalmazta, hogy mindez szép volt és jó, jó volt a beszélgetés, de mindannyian tudjuk, hogy úgysem fog semmi változni.
Én is pont ugyanezt érzem. Pontosan tudom, melyik kollégám tüntet azért, hogy ne kelljen tanítania. Hogy melyik nem tüntet azért, mert kényelmes, és mert nem a tanári fizetéséből él, hanem mondjuk abból, hogy összevásárol egy csomó fesztiválbérletet olcsón, a nyitás előtt (amikor már jegyhiány van) pedig dupla áron eladja. Vagy hogy melyikük a szolgalelkű, aki már mindent rutinból csinál, és a próbaérettségi tesztet is úgy elcseszi, hogy a fal adja a másikat - nekünk, akik javítjuk. Pontosan tudom, hogy az alkalmatlan tanárokkal csak udvariasan elbeszélgetnek, aztán nincs semmi. Lehet tovább rombolni meg kártékonykodni, kéz kezet mos. És csak remélni tudom, hogy a legtöbb gyerek nem keserű szájízzel távozik ebből az iskolából, mert időközben valahogy megtanult a jóra koncentrálni.
A pénteki tüntetőlistát nem írtam alá, mert épp úgy éreztem, hogy mindenki cserben meg magamra hagyott és elárult, és mert ebben a kontextusban (értsd: iskolánk és rendszerpárti, szervilis főnökünk) nem láttam értelmét. A szerdait aláírtam, és az aznapra esedékes 12-es dolgozatot előrehoztam keddre. Ez lesz az utolsó előtti hetük ugyanis. Szerdán bejönnek a gyerekek, a tantestület nem egységes, lesz, aki tanítani fog. Aki nem tanít, az morog ezen. Én nem morgok ezen, szerintem tiszta a lelkiismeretem, akárhogy is érzek éppen. A lelkiismeret más dolog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése