Felismerések

1) A féltékenységnek semmi köze a másik emberhez, a féltékenységnek az önbecsüléshez van nagyon súlyos köze. Illetve annak hiányához. Akinek valaha -- dacára minden eredménynek, sikernek, fokozatnak, díjnak, stb., amit az évek hoztak -- problémái voltak az önbecsülésével és önbizalmával, sose legyen annyira nagyképű és öntelt, hogy azt higgye, mindez elmúlt. Ez sosem múlik el. Soha.

2) Az elfogadás, a tolerancia és a humánum nem tanítható. Eltelhetnek hetek, hónapok, évek, de mindig minden ezzel kapcsolatos téma és beszélgetés ugyanolyan dühítően fog megismétlődni, és nem érezünk egy fikarcnyi változást sem. Csak talán nagyon sokára.

Nem tudom, mi a megoldás. Tűzoltó leszek s katona, vagy vadakat terelő juhász. Vagy fitnessznáci.
De az biztos, hogy kevesebbet borozok és többet írok, mert talán annak van értelme.  

Érettség

Nos, meg kell, hogy osszam mind az öt olvasómmal a kedvenc érettségi mondataimat, melyek félig nevetősek, félig sírósak, de lényeg a lényeg, a dolgozatok végére rájöttem, hogy az érettségi feladat tulajdonképpen rólam (is) szól. (Azzal most nem hergelnék senkit, hogy ez a generáció fogja az adóbevallásunkat csinálni, a bankügyeinket intézni és leolvasni az MR-eredményünket.)

Az alaptörténet Bodor Ádám egy novellája, amely két testvér, Wladimir és Vili (valamint az egyikük feleségének) állatkerti sétáját írja le: az egyik fiú itthon ragadt, a másik Németországba disszidált fontoskodó faszkalap, a nő az ő felesége, és a feleség nem tud magyarul. Azért mennek az állatkertbe, mert az apjuk (aki valószínűleg bekattant már, talán a nagyobbik fiának az elvesztésétől is, meg a történelem viharaitól) naphosszat ott ül, és csak az öreg oroszlánt bámulja. Ami egy göthös, vén állat, nyilván jó cimbik ők ketten, a bekattant papa és a boldogtalan oroszlán. A novella a rendszerváltás környékén játszódhat. A fiúk távolról megnézik a papát, aztán elválnak, miután kinyilvánították egymás felé kölcsönös utálatukat.

Nem mondom, hogy könnyű megérteni ezt a társadalmi és személyes kontextust, de azért... íme a legjobbak:

1) Egy távoli, történeti megközelítés: A német megszállás alatt nem voltak az embereknek jogaik, nem volt szólás szabadság. Szigorú rendeknek megfelelően kellett élni, megjelenni, illetve viselkedni. Nem jellemző az egyenjogúság. A nők nem foglalhattak helyet.

2) Személyiségelemzés: Egyedül Viliben lelhető fel belső tulajdonság.

3) Feszültségkeltő pillanat a szövegben: Vili ekkor megfutamodásnak látszóan szedett-vedett indokkal odébb állt.

4) A csehovi kommunikáció megidézése: Csak a fiúk beszélgetnek, mely egy közönséges, érdektelen téma. [...]
A két testvér továbbra is egymással beszélget, de nem mindig testvéries hangsúlyban.

[...] A beszélgetés kicsit kezd fellendülni, már több mindent tudhatunk meg a szereplőkről, illetve következtethetünk. [...] Mindezek csak a felszínen látszódó dolgok értékén ragadt beszélgetések csupán.

5) Lélektan: Érezhető ebből a kis helyzetjátékból, hogy ellentétek, nem éreznek egymás közt harmóniát, nincs összhang, bágyadtak. [...]
Erre Wladimir ismét az elszemélyesedés hatalma példáját reagálta rá.

6) Ezt nem tudom, ez WTF: E váratlan kifejezésnek az oka talán az lehet, hogy a két fél ellentétére a fejben kialakított és gyakorlatban kivitelezett kommunikáció és viselkedés nem békítette ki őket.

7) Van, akinek széles a látóköre: Összességében ebben a novellában, habár kicsit groteszk, világviszonylatra is ki lehet vetíteni.

8) Bölcsesség #1: Az emberek egymás közti beszélgetésekben nem jutnak egyre gyakrabban düllőre (sic!), nem értik meg egymást, mely sajnos tudatlanságra és magányosságra fog vezetni minket.

9) Bölcsesség #2: És ha egy nap vagy egy zárlat ennyire alul fejeződik be, akkor a társadalom – véleményem szerint – magányos lesz.

10) Irodalomtudor: Az emberi kapcsolatok netovábbja, ahogy viselkednek. Örkény István novellái között akadt hasonló történetű költemény. [...]
A történet és a történetbeni helyzet abszurd hatást mutat be, mert az emberi kapcsolatokat mutatja be, ami az egész emberiséget érinti, hiszen az író a prózai művet ezáltal próbálja meg tükrözni. [...]

Nem foglal álláspontot a narrátor, csak kiszélesíti a látáskörünket.

11) Frappáns, csattanóval záródó befejezés: Társadalmunk süllyed, mégsem teszünk ellene semmit. Örkény István után a novellája rendkívül jól sikerült. A Tóték pedig hasonló alapon egy család életét mutatta be, amint éppen „szenved”. Talán innen jött Bodor Ádámnak, hogy családot mutasson be? Szerintem igen!

12) Bölcsesség #3 (ez már coelhói szint): Miközben sétálnak az állatkert felé, már érezhető volt az elszemélytelenedés, például az előbb említett módon, hogy ha nem fontos az ember, akkor nincs rá szükség, hiába családtag.

14) Személyes vélemény megfogalmazása, ahogy tanítottam: Ebben a novellában rosszindulatú felnőttekről olvastunk. Talán ezért is nyerte el a tetszésemet ez a mű.

15) Maga AZ ÉLET: A mű végén megjelenik a törődés: „Utállak!” Kovács Vili felismeri az emberi értékeket, mi fontos.

16) Az ember és a természet harmóniája á lá Rousseau:

Az állatokra ugyanúgy kihat a feszült hangulat. Pl.: az oroszlán idegesen járkál a ketrecben. [...]

Majd arra is rájön, hogy akármilyen az oroszlán, mégis csak egy oroszlán. [...]
Mindenki felállt, és kezdődött újra a modernkori életnek a gátlástalansága, elszemélytelenedettsége. Az oroszlán újra gethes, trampli lett.

17) Végül kedvenc témám, a nők helyzetére való reflektálás a műben:

Kifinomult, szimbolista megközelítés: Mivel a mű több szempontból  is értelmezhető az olvasó számára ezáltal, maga az oroszlán is lehet Wladimir felesége a jellemzés alapján, hiszen idegbajosnak, gethes állatnak és elég tramplisnak nevezi.

Simone de Beauvoir sem találhatta volna el jobban: A feleség csak mosolyog, ahogy egy rendes nőhöz illik. Alárendelt személyiség.

Kicsit kedvesebb megközelítés: Az asszony hátul, a háttérben marad, mondhatni egy mentsvár.

Parti Nagy Lajos-féle magasságok: Wladimir felesége visszamosolygással jelezte, hogy nem értette, de mégis hallotta.

Végül egy finomat érzékeltetett antifeminista ellenes feminista kritikai észrevétel (de naaagyon burkolt!):
Nem sokkal később rájön, és önszántából tudatosul azzal, hogy egy állattal foglalkozni kell vagy különben elvadul. Wladimir ezt tapasztalat alapján is mondhatta és a feleségéből kiindulva jött rá erre.

Hát, erre csak azt tudom mondani, hogy láttyátuk feleim szümtükkel mik fogymuk. Isa, pur. 

Mit mondhatnék...

... ma kaptam egy üveg friss (lépes) mézet az egyik fiútól a kilencedikes csoportból. (Akác.) Megkérdeztem, mi ez, Petike, azt mondja, hogy hát tanárnő, csak úgy. Szerintem talán kicsit rajong értem, átkerült félévkor egy másik csoportból, és rögtön 2,00-t javított kábé, mert nekem tanul, hát így.
Írt egy tizenegyedikes, hogy kurvajó a Vörösmarty-vers, amit említettem ma, felírta a szobája falára a hatodik versszakot, de amit utána ajánlottam, a még jobb. Kérdeztem, hogyhogy nem emlékszik erre dicső emlékű előző tanárától, akitől félévkor átvettem őket (és aki miatt egy hónapig az utálattal küszködtem), holott ez kötelező anyag.
Aztán a fél délutánt egy végzősömmel cseteltem végig, aki komoly konfliktusba keveredett a családjával (immár nyíltan) saját maga miatt, elhangzottak otthon mindenféle csúnya mondatok, és istenem, de nehéz is boldogulni a világban, még ha az embert fel is készítik, ahogy én próbálom őt (és azt mondta, nem is rosszul, de tudja a fene).
Mondhatnám, hogy ezek összességében mind jók, és hogy végső soron jó a világ meg jó az élet, de nem az, mert a nap végére olyan méltatlanul és mérhetetlenül szomorú az egész, és a legszomorúbb az, hogy én mekkora balfasz vagyok.
Magyarázat nincs.

Wit

A Wit című darabot Margaret Edson amerikai drámaíró írta 1999-ben, Pulitzer-díjat is kapott érte. A címlapon a szóban az i-t egy pontosvessző jeleníti meg (W;t), majd később szó lesz róla, hogy miért. (A megfilmesített verzió címe egyébként Fekete angyal, ami teljes melléfogás, erről szintén írok később.) Magyar fordítása a darabnak nincs, komolyan megfordult a fejemben, hogy megcsinálom, de ahhoz időmilliomosnak kellene lennem.

Az alábbiakban egy meglehetősen leegyszerűsített, semmiképpen sem tudományos igényű fejtegetés következik, mert ezt a szöveget (és a filmet) sikerült fogyasztó olvasó módjára teljességgel szubjektíven érteni. És valahol egyébként erről is szól a darab szerintem: hogy tökre nem ciki az, ha így olvasunk, értünk, fogadunk be bármit is. Még ha mondjuk a szakma kötelez is.

A főszereplő (nagyrészt egyszemélyes a darab) Vivian Bearing, egyetemi professzor, a 17. század (jelesül John Donne) kutatója, aki megtudja orvosától, hogy előrehaladott petefészekrákja van. Aláveti magát egy kísérleti kezelésnek, ami végül nem jár sikerrel, és végül meghal. Ez a felszíni cselekmény azonban nem a lényeg, mert ami fontos, az Vivian folyamatos önanalízise, amit a halálközeli állapota idéz elő. (Egy hallgató mondta az órán -- teljesen helytálló -- hogy a betegség elfogadásának, feldolgozásának, stb. pszichológiája felől is olvasható a történet, ez azonban számomra most másodlagos.) Az önanalízis részben régebbi emlékek felidézésével történik, részben a kórházi állapot megélésével, megértésével.

Az emlékekből megtudjuk például, hogy Vivian eminens diák volt, és megismerünk egy esetet, amikor A. M. Ashford, a tanára helyteleníti az egyik dolgozatát, amelyben Bearing John Donne verseinek -- szerinte -- nem megfelelő kiadását használja. A vers a Szent Szonettek 10. darabja, a halálról szól. Az utolsó sor központozásán folyik a vita, amely Vivian szerint:

And death shall be no more; Death, thou shalt die! (pontosvessző, vessző, felkiáltójel)

Ashford verziója viszont:

And death shall be no more, Death thou shalt die. (egyetlen vessző, pont)

Bearing büszke a kutatómunkájára, Ashford szerint viszont a metafizikus költészetben igenis fontos a központozás, és aki ennek nem tulajdonít nagy jelentőséget, olvasson modern regényt vagy Shakespeare-t. A vers egyébként a halállal való szembenézésről szól, az első sorban ("Halál, ne kérkedj") a megszemélyesítés egyrészt felidézi a középkori haláltánc hagyományt is, másrészt a halál nem

örökkévalóként/álomként/átmeneti állapotként való értelmezése teret ad persze a vallásos olvasatnak is. Donne az 1620-as évektől betegeskedett, de betegsége alatt sok meditatív költeményt és más verset írt, többek között ezt a fentit. Külön érdekesség, hogy pár hónappal a halála előtt megcsináltatta portréját, ami őt ábrázolja, amint a feltámadáskor visszatér. A portrét mementóként az ágya fölé akasztotta. A kép és a Donne-vers együttes olvasása egyébként sokféle érdekes értelmezési lehetőséget felvet (nem fogom megtenni, nem tudok semmit Donne-ról), és még izgalmasabb őket összeolvasni az Edson-darabbal.

Ashford professzor tehát azért ellenzi a szonett sorának pontosvesszős és felkiáltójeles változatát, mert szerinte ez túlságosan erős (és színpadias) különbségtétel a halál és az örökkévalóság között. A vessző viszont csak leheletnyi különbséget tesz a kettő közé, a halál olyan, mint egy vessző, egy pillanatnyi szünet. Nincs éles distinkció tehát, nincsenek bináris oppozíciók, úgymint élet-halál, jelen-múlt, stb. Ezután a további kutatás helyett kiküldi Vivant a napsütésre, a szabadba, de ő végül visszamegy a könyvtárba, hogy folytassa a munkát.

És itt jön a képbe a wit fogalma (fontos terminus Donne költészetének megközelítésénél is), amit magyarul nagyon nehezen lehet meghatározni. Alapjelentése 'intellektus', 'éles eszűség', az észlelés és a megértés kiváló képessége, de a szó utal a kifejezésmódra is, azaz a wit egyben a nyelv használatának különleges képessége; paradoxonok, ellentétek, hasonlatok, irónia (stb.) kreatív használata. Azaz a wit a formára (is) vonatkozik, nemcsak a tartalomra, ha jól értem, önmagában is -- a mögöttes kontentet nem feltétlenül figyelembe véve -- művészeti és filozófiai attitűd. Közvetve azt is jelenti, hogy a hétköznapi tapasztalatainkat hogyan tudjuk szavakba önteni, ezáltal megérteni és megértetni. Erre vonatkozik Ashford kifogása, de a dolgot egyben el is idegenítené tanítványától, hiszen irodalmat/filológiát magyaráz, aztán kiküldi a fűre napozni.

Viviannek ez nem megy, és erre szép lassan maga is rájön, ahogy visszatekint az életére. Úgy tűnik, a karrierjében és a magánéletében is szigorúan szétválasztja a személyest és a professzionálist oly módon, hogy a személyes szinte nem is létezik. Az egész életét próbálja a(z általa valahogy értelmezett) wit elve mentén megélni, mindenben a rációt, a hideg logikát látja. A betegségében is. A hírét higgadtan fogadja, beleegyezik a kísérleti kezelésbe, az orvosokhoz és a kórházhoz is a nyelven keresztül viszonyul (hiszen a kezelőorvosa és ő is professzorok). Úgy gondolja, ha megérti az orvosi terminológiát (és filológusként elég jól megérti), megérti a helyzetet és az állapotát is, és ez pont elég. Ami leképezhető a nyelv által, az tehát befogadható, megérthető, és tiszta sor. A betegség megmagyarázása által a halál is megmagyarázható és megérthető, ergo elfogadható. Ily módon eleinte ugyanazt az álláspontot képviseli, amit a (szintén a tudományt képviselő) orvosok, akiről az ápolónő azt mondja, ők "életet mentenek" bármi áron. Szigorúan tudományos alapon.

Igen ám, csakhogy Vivian nem számol azzal a mérhetetlen szenvedéssel, fájdalommal és rosszulléttel, amivel szembesülnie kell. A fájdalom ugyanis egy szinten már megfogalmazhatatlan, a nyelven túli.Kezdi tehát elveszíteni a kontrollt, amihez az is hozzájárul, hogy ezen a terepen ő nem elemző elme, hanem strukturálisan elemzett (anatómiai) tárgy (pont úgy, ahogy számára a versek), és erre is fokozatosan kell rájönnie. Kezdetben ironikusan, professzori fölénnyel figyeli a medikushallgatókat, akik a testét vizsgálják, később pedig már hisztérikusan tiltakozik a tesztek ellen. Emellett a professzionális/szakmai viszonyok helyett a valódi emberi kapcsolatokat kezdi hiányolni, valami olyasmit, ami addig soha nem érdekelte. Irodalom/tudomány és élet/halál kezd tehát szétválni, ahogy a halál metafizikus és fizikális megtapasztalása is. Vivan egyrészt rájön, hogy a halál(félelem) és a szenvedés valódi. Ezzel együtt pedig kezdi elveszíteni a konkrét érdeklődését a kutatás(i téma) iránt, és kezdi hétköznapi emberként megélni a helyzetét. Ennek legmarkánsabb jelenete, amikor az utolsó jelenetben Ashford professzor meglátogatja, és Donne-t szeretne olvasni neki. Vivian viszont nem akar Donne-t hallani, és Margaret Wise Brown The Runnaway Bunny című mesés történetére alszik el végül örökre. A mese a szökni vágyó nyulacskáról szól, akit a mamája biztosít arról, hogy bárhová is rejtőzik, ő mindig meg fogja találni. Ashford csodálkozva fedezi fel, hogy a nyulacska akár a lélek ('witty') allegóriája is lehetne, ami hiába próbál rejtőzködni Isten elől, ő mindig látja.

Mikor Vivian meghal, az orvosai (egy téves riasztás okán) megpróbálják újraéleszteni, mert nem tudnak róla, hogy erről korábban lemondott (ami szintén egyébként a személyiségfejlődésének egy fontos fázisa). A darabban ezután lemeztelenedve a fény felé sétál (vö. örökkévalóság), a filmben viszont Vivian hangján (Emma Thompson) a Donne-verset halljuk, a hangsúlyt mintegy ironikusan a vesszőre téve. Ez a jelenet képileg is nagyon szépen összevág a fenti (ikonografikus) Donne-féle halálértelmezéssel.

Hosszasan lehetne még ecsetelni, hogy mi mindenről szól a W;t: 1) annak a belátásáról, hogy nem minden körülményt és helyzetet kontrollálhatunk az életünkben 2) a pusztán intellektuálisan és a 'valóban' megélt élet minőségi különbségéről 3) bizonyos dolgok definiálásának a lehetetlenségéről 4) a határokról 5) a rosszul értelmezett witről. 6) stb. Mindegyik megközelítés érvényes -- a feminista olvasatot még csak szóba se hoztam -- és nem is feltétlenül kell választanunk.

Wilson

Hétvégén elmentünk, és megnéztük Robert Wilson 1914 című előadását, ami egyrészt azért nagy esemény, mert még sosem láttam Wilsont (ellenben sok Európát járó barátommal), másrészt pedig mert hát ő mégis csak egy világsztár, rendezőben olyan, mintha teszem azt, Jeremy Ironst látnám élőben Hamletként. Az esti előadást megelőzte egy beszélgetés/nyilvános lecture is, ahol Wilson a pályájáról beszélt, és néhány fontos rendezéséről. Többek között megemlítette, hogy a vizualitásra és mozgásokra épülő színházi világa abból is sokat táplálkozott, hogy fiatal korában örökbe fogadott egy afro-amerikai siket fiút, akivel nem tudtak másképp kommunikálni, csak képekben és mozdulatokban. A fiú álmaiból, rajzaiból, az ehhez kapcsolódó hangulatokból sokat táplálkozott az a színház, ami ma Wilsont jellemzi. Mindez azzal a felismeréssel kezdődik, hogy az emberi érzékszervekre hagyatkozás lekorlátozza az esztétikai élményt, hogy nemcsak a fülünk hall, hanem a testünk is, hogy a nyelvvel csak a gondolatnak egy ki töredéke fejezhető ki. Hogy nem törvényszerű, hogy be legyünk zárva a nyelvbe. Ezért aztán Wilson legfőbb kifejezőeszközei a zene, a fények, az eszközök, a díszlet, a látvány, azaz a dizájn.

Néhány fontos rendezéséről is beszélt (The Life andTimes of Sigmund Freud, 1969, The Life and Times of Joseph Stalin, 1973, A Letter For Queen Victoria, 1974, Einstein on the Beach, 1976), ezek főleg a korai darabok. Sztorizgatós, rajzolgatós beszámolók voltak, a színpadterveket mutatta be egy nagy menedzsertáblán, képeket vetített, és tulajdonképpen olyasmikről beszélt, amiket a róla szóló könyvekből is meg lehet tudni. Kedvenc sztorim, hogy a Viktória királynőről szóló operában a királynőt a 88 éves nagymamája játszotta, akit azzal sikerült rávennie, hogy vállalja el a szerepet, hogy láthatja Európát, jelesül Párizst. Viktória végül azért lett napszemüveges a darabban, mert a mamát bántották a színpadi fények... 
Wilson nagyon jó előadó egyébként, magával ragadó, majdnem 120 percet beszélt egyhuzamban különböző performatív elemekkel tarkítva, mint például a megszólalása előtti kb. 3 perces totális csönd. (Igen, a színházi csönd meglehetősen fontos Wilsonnak…) Az előadáson a színházi élet apraja-nagyja ott volt, főiskolások a tanáraikkal, rendezők, zenészek, színészek, színháztörténészek, stb. Azon gondolkodtam, vajon mennyire kell nagy embernek lenni ahhoz, hogy egy kis beszámolóra ennyien legyenek kíváncsiak (ja, hát és persze a jegyárak a színházi előadások jegyáraival vetekedtek).

A mestert egyébként Eszenyi Enikő konferálta fel, aki kicsit benyalt a színházban jelenlévő Balog miniszternek (a színészek nem tapsoltak), és bejelentette azt is, hogy Wilson jövőre a Vígszínházban is rendezni fog. Ő az egyetlen színész egyébként, aki a Vígszínház részéről az esti koprodukcióban is játszott (a cseh és a szlovák nemzeti színház színészei mellett). Az 1914-et Wilson az első világháború kitörésének alkalmából rendezte, a bemutató pont a 100 éves évforduló hónapjában volt a Vígben. Az előadás a háború kitörésének előzményeit, megtörténtét és traumáját dolgozza fel burleszk (történelmi revü) formájában. A revü, mint forma nyilvánvalóan biztosít egyfajta ironikus rálátást az amúgy tragikus eseményekre, a szereplők fehérre festett arcú clown-ok, a két fő karakter (egy pici duci és egy magas vékony) Stan és Pan stílusban kommentálják végig (nem mindig, néha csak ott vannak) az eseményekben. Olyasfajta figurák, mint a reneszánsz festményeken a képből kitekintő figurák (van egy találó elnevezésük, de most nem jut eszembe). 

A háború tipikus jelenetei követik egymást kezdve a szarajevói merénylettől a háború végéig (sorozás, vonatkozás a frontra, vigasztalódás a kurvákkal, gyengélkedő, a tisztek megőrülése, a háború vége, stb.), a szereplők stilizált, charleston-szerű mozgáskultúrával közvetítenek egy teljesen elidegenített képet az eseményekről, és közben végig szól a néha idegesítően ható ragtime szerű muzsika. A szereplők három nyelven beszélnek (szlovák, cseh, magyar, ez a wilsoni interkulturalitás, illetve hát rámutatás arra, hogy a háború a mi közös nagy traumánk ebben a térsében), valamint ehhez még hozzájön a német, ami a darab elején a földből kiemelkedő "halálangyal" (Soňa Červena) nyelve. A halálangyal állandó szereplő, és mondhatni, ő a legkarakteresebb, időnként kommentál, adatokat mond a háborúról, de sokszor csak néz, figyel, és lassan, nagyon lassan átvonul a háttérben úgy, hogy mindenki őrá figyel.

A jelenetszériában vannak jól és kevésbé jól eltalált részek, sokszor a monoton beszéd miatt lankad a figyelem (például a gyengélkedős/hullaházas jelenetben, amikor a figura vontatottan közelítve a nézőtér felé beszél). Remek viszont a kurvás jelenet, Eszenyi és a másik színésznő más-más nyelven (de ugyanazt mondva) szidják egymást, miközben világossá válik, hogy mindketten pénzből élnek, és csak túlélni szeretnének (afféle vágáns Kurázsi mamák). Az egyik utolsó jelentben a lassan előrevonuló, monoton hangon kántáló gázálarcos sereg is nagyon hatásos, valamint Eszenyi Ime, hát megleltem hazámat című versét mondja el szaggatottan, drámai géphangon, miközben a zenekar a Hajmási Péter, Hajmási Pál című operettbetéttel szakítja meg minden egység után. Groteszk, vagy inkább bizarr hatás. Sokkal tragikusabb, olyan keserű magyar -- és giccses -- módon rémes, amilyen talán csak ránk jellemző.
nagyjelenete is, amikor József Attila:

Nagyon örülök, hogy láttam egy Wilsont, biztos, hogy (felvételről) meg fogok nézni többet. Egészen más élmény ugyanis elolvasni bármilyen elemzést, és végigélni egy előadást, és ezt nem feltétlenül a végigélés javára mondom, de a tapasztalat másságára. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy az igazán jó színházaknak minálunk nincs mit szégyellniük Wilsonnal szemben, az élménye kicserélése viszont szükségszerű.

Fesztiválszezon

Betáblázott napok, lóvévirítás, és annak az illúziónak az előkészítése, hogy a jól megérdemelt szabadságot (majd valamikor) jól megérdemlem.
Miután végre megcsináltattuk az autót (ami nem luxuscikk, csak egy vacak, de mivel totálkáros volt egyszer, olyan, mint egy beteg szervezet, toldozgatni-foldozgatni kell), törvényszerűen bepánikoltam, valahányszor ilyesmi ér, úgyhogy elkezdtem mindenféle feladatokat elvállalni. Nem bánom, itt a fesztiválszezon, nincs is jobb, mint ide-oda elmenni, és azt (pénzért) megírni; kár, hogy túl kevés pénzért, annyiért, hogy sokan fel sem áldozzák emiatt a gondtalan és felelőtlen művészetben való élvezkedést. (A darabokról itt nem írok, egyrészt az egyiket még nem láttam, másrészt meg mindkettő majd megjelenik.) A fesztiválszezonnal együtt jön a vizsgaszezon, ami szintén emberközeli feladat, és némileg rutinosabb, kevesebb kreativitást igényel, ellenben több emberbarátságot, és időnként feldobható jó fej kollégákkal meg találkozásokkal.

Az viszont baj, hogy annyira fáradt vagyok már, hogy nem tanítok elég jól, persze ez is viszonylagos, mert most az a divat, hogy "bezzegazénidőben"-ezünk meg "ezekamaifiatalok"-ozunk ahelyett, hogy magunkba szállnánk, bár én mintha túl sokszor és túl mélyre szállnék magamba, mert még mindig úgy gondolom, hogy nem vagyok tanárnak való, herótom van a ballagástól, a szerenádtól, amint lehet, elhúzok az iskolaépületből, nem bratyizok, nem jófejkedek, nem megyünk ki meccset nézni, íratok vázlatot, hozatom a felszerelést, nem üldözöm a diákokat, hogy legalább egy kettest adhassak, és legfőbb eszközöm a szarkazmusom. Ma például az angolóra közepén négy darab mobiltöltővel legóztam magam előtt az asztalon, miközben a going to-t magyaráztam, a csoport persze röhögött, még az a lány is, aki sűrű "háteztnemhiszemel"-ek közepette könyörgött, hogy adjam vissza (mind a négy) töltőt, mert még fizika óra előtt okvetlenül fel kell tölteni a telefonját. Szemét vagyok, na. De ugyanakkor ma megkérdezte az egyik tanítványom, hogy nem akarom-e örökbe fogadni, mire azt mondtam, hogy de, csak az a baj, hogy itthon egy őrmester vagyok (persze nem hitte el, pedig de).

Demonstráltam a szabad művészetért, voltam színházas konferencián, és annyira felkészületlennek éreztem magam, hogy sikerült egészen ellazulni, és belátni, hogy nem én vagyok a leghülyébb (még így -- szerintem -- készületlenül sem, ami egyébként azt jelenti, hogy nem tízszer írtam át a szövegem, csak háromszor, és a harmadik a délelőtti plenáris előadások alatt történt), sőt, számomra igazából az ilyesminek nincs is igazán nagy tétje, a legfontosabb szerepem pedig az, hogy normális tanácsokat adhassak a fiataloknak, azoknak, akik még halálra izgulják magukat. Ez sikerült is, és annyira felbátorodtam, hogy (ha nem vigyázok) még a végén legközelebb fejből fogok beszélni.
Egy elég szánalmas szekcióban voltam egyébként, valami vezető italianista nő volt az elnök, akit semmi nem érdekelt, csak hogy sikerüljön beszerelnie a technikát (az ügybuzgó, szintén akadémikus férjével együtt, amúgy mindig elcsodálkozom ezeken a párokon, hogy vajon tényleg ilyen fennhordott orral kanalazzák vasárnap a húslevest is, hogy egyebet ne mondjak). Szóval úgy mutatott be, hogy nekem kellett elmondanom, ki vagyok (ki, hát senki), és még akkor is szereltek, amikor már öt perce beszéltem. Fel nem fogom, annak a pár embernek, aki megérti egymást és tud beszélgetni, minek konferenciákat rendezni, átküldenénk a szövegeinket, mindenki elolvasná, aztán simán elmehetnénk sörözni és traccsolni.

Mondjuk ha lenne miből; ez mostanában valahogy mindenkinek egy kardinális kérdés, mert sokat változott a világ, szerencsére olyan irányba is, ami nekem jó, bár különösebben nem tűnik fel, hiszen az egész eddigi életemet (amióta lehet) végiggüriztem. Ezen igazából az sem segített soha, hogy nem lett volna muszáj, én mindig úgy éreztem, hogy ez muszáj, aminek persze volt egy csomó egészségügyi hozadéka, de arra mindenképp jó (volt), hogy a közel tartott a földhöz. Most azt látom, hogy ha kicsit küzdesz, azért lassan-lassan némileg jobb lesz, nem, nem a pénzed lesz több, de valahogy megtanulod, hogy csak magadra számíthatsz, és ez a magabiztosság már rád van írva, és akkor hirtelen mindenki elkezd irigyelni, mert azt hiszik, meggazdagodtál. Pedig nem, vagyis de, mert soha többé nem érhet meglepetés azzal kapcsolatban, hogy mire vagy képes, még akkor sem, amikor nagy szarban vagy.

Falat kenyér

[unalmas énposzt]

Nagyon kellett már ez a szünet, de ez nem is szünet, hanem szabadságnak álcázott itthoni munka. Nem is tudok kikapcsolni, jár az agyam, ideges mindenem, és legszívesebben törnék-zúznék néha. Nem tudom, hogy ez nem az elkésett téli depresszió-e, vagy annak valami utózöngéje.
Javítom a próbaérettségiket, keserű vagyok miatta, mert úgy érzem, hiába próbáltam mindent elkövetni, ezek vacakok. Na jó, nem mindegyik, de hát....
Érdekes, hogy a végzős osztályokkal valahogy minden évben megromlik a viszony, vagy legalább is kiéleződnek bizonyos ellentétek, olyannyira, hogy tényleg csak az segít, ha az ember megpróbálja szigorú munkakapcsolatnak felfogni az egészet. Valahogy hiábavaló minden baráti ösztönzés, kérlelés, szigor, lelkesítés, motiválás, a lázadás csúcsa és az érettségi év egybeesik, nincs mit tenni. Persze jövőre ez már a tavalyi hó lesz, és tudom, hogy hálás, szeretetteljes e-maileket fogok kapni arról, hogy de jó is volt "az életről" beszélgetni, bezzeg most meg csak a számok, a számlák és a képletek. De mint minden évben, most is kurvára elfáradtam, és alig várom, hogy vége legyen. Egyáltalán nem vagyok tanárnak való, szoktam mondani, ez csak egy véletlen baleset volt, és menjen mindenki az iskolán túlra gyorsan. Szerenád idén sem lesz, csak kis szolid sörözgetés azokkal, akik még a vizsga után is kíváncsiak rám (nem sokan szoktak lenni...).

Mindjárt indul viszont a fesztiválszezon, vannak már jegyek, lesznek utak ide meg oda, és mindenféle kulturális élményekkel fognak megtelni a hónapok (mit nyafogok, amikor végre telik ilyesmire, igaz, másra nem, de éljen a pedagógus életpályamodell....) --  de előtte még megpróbálok eleget tenni az összes vállalt kötelezettségnek. Igen, a számlatömbön látszik, hogy ilyenkor, az évnek ebben a szakaszában azért már csurran-cseppen ez az, és nem csak a favágás van. Csak ilyenkor meg olyan nehéz letenni azt a rohadt baltát, de tényleg.   

Az egyetem haldoklik csendben, még a februári vizsgáztatást sem fizették ki, és majdnem vége a félévnek, de még szerződésem sincs. Vajon lesz-e pénz. A tanszéki titkárság ajtajáról egyszer csak lekerült a titkárnő névtáblája, aki a félév elején érkezett. Neki, gondolom, előbb lett elege abból, hogy tojnak a fejére.....