HOUSE MD

Dr House maga a reneszánsz gonosztevő, a "villain", a "vice", a "devil", ő a középkori megrontó és mókamester, ő III. Richárd és Titus Andronicus egyszemélyben...
 
        Munka- és lakóhelye a kórház, az az anatómiai játéktér, ahol ő élet és halál ura, ahol minden nap egy-egy újabb meccs a halál ellen és Isten ellen (House - Isten: 1-0), ahol minden eset egy újabb mélyfúrás az idegenbe, az ismeretlenbe, a rejtélybe, újabb és újabb megkísértése a transzcendensnek, a nem eviláginak. House közege a vér, a nyál, a testnedvek, a belsőségek, a bűzlő-gennyedző váladékok, napról-napra, óráról órára fejti le az összes bőrréteget az emberről, aki számára nem más, mint egy újabb test, egy korpusz, hús-vér-biológia, anatómiai érdekesség, fizikum. Úgy tör egyre magasabbra, úgy terjeszti ki a hatalmát, hogy közben egyre lejjebb és lejjebb hatol az emberi belsőbe.
 
 

      House maga III. Richárd, a materialista, aki számára az emberi lélek és a hit nem létezik, saját világában minden hatalmi pozíciót ő birtokol, megkérdőjelez minden szabályt, törvényt, és minden véletlent, a saját rációja alá rendel minden más gondolatot, kezében tartja a zsinórokat, amik végén beosztottjai és páciensei lógnak, mint a marionettfigurák. House-nak hatalma van, és a hatalma a személyét övező különleges vonzalmakból (is) fakad, egyszerre taszít és csábít, szórakoztat és elborzaszt, tekintélyt és undort ébreszt.
        House játszik, az idővel, Istennel, az emberrel, az életükkel, a közönségével (filmen kívül és belül), belevisz minket a bűnbe, levisz minket a pokolba, benézet velünk az ember legmélyére érzelem, részvét, szánalom nélkül. Közben élcelődik, és a humora is - ahogy a keze   - életekkel játszik, magja mindig a tabu, mert párbajra hív mindent, ami a normák szerint szent és alapvető.
 
 

        House maga az eltolt, félretolt viszonyítási pont, az örök tagadás, a letaszított arkangyal, aki most bosszút áll itt, a kórházban, akinek Istennel való sakkjátszmájában a földi halandók a figurák. Ő a félresikerült teremtés is, sánta, borostás, mogorva, hiányzik belőle egy darabka lélek, eszközei a szike, a csipesz, a botja és egy régi gitár.
        Ő az, aki belerángat minket a bűnbe, cinkossá tesz, és mindezért pénzt szed; akinek örömmel adakozunk, aki talán nem szabadna, hogy legyen, de mégis van, azért van, mert/hogy mindent relativizál(jon). Létezésének értelmét az ellenpontozás adja. Botránkozunk, és szórakozunk miatta és rajta. És szeretnénk egy kicsit ilyenek lenni, mert úgy érezzük, ez a szabadság. Ez egyfajta, nagy, mérhetetlen szabadság. 

Kis poszt a POSZT-ról

Egyre inkább erősödik az a meggyőződésem, hogy nem az emberek érdektelenek a kultúrával szemben, hanem a kultúra intézményesült formái vannak úgy kitalálva, hogy kirekesszék az átlag kultúrafogyasztót.
        A POSZT-tal úgy vagyok már évek óta: tudom, hogy egy impozáns jelensége a magyar színházi életnek, hagyománya van immár, satöbbi, satöbbi... Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy mára ez az egyetlen értelmes, sőt, színvonalas kultúresemény itt Pécsen, amibe bele kell kapaszkodnunk, mint hajótöröttnek a szálkás deszkába - mivel hogy egyre közeleg az a bizonyos 2010-es orbitális kulturális megaciki.
        Ez így eddig viszonylag kielégítően hangzik, de. Amit évek óta nem értek, az az, hogy hogy a csűrcsavaros fenébe van az, hogy az átlagpénztárcájú pórnép, aki több hónapig kuporgat a 3500 jó magyar forintért árult színházjegyre (megtagadva a kölöktől a legót, a Mars-csokit, magától pedig az Unicumot és az újságvásárlást meg a mirelit pizzát), a hivatalos pénztári nyitás után egyetlen nappal már egyszerűen nem tudja megvalósítani abbéli szándékát, hogy egy évben egyszer végre áldozhasson a magyar kultúra oltárán, és ne csak DVD-re meg sörre költsön... Mert hogy nincs jegy.
        A honlap szerint a hivatalos pénztárnyitás május 6, jegyvásárlásra pedig csak személyesen van lehetőség (vastag, nagy, sötét betűk, három felkiáltójel). Ehhez képest ma (mert lám, valami isteni csodának köszönhetően akadt egy fél szabad délelőttöm, s gondoltam, ezt azért kaptam a magasságostól, hogy elzarándokoljak a jegyirodába), ahogy odalibbentem a 10 órás nyitás után 13 perccel, azt látom ám, hogy az óriásplakáton hat előadás címe mellett díszeleg pirossal a Minden jegy elkelt felirat. Bent megtudom, hogy további kettőre sincs már jegy. De hát ki? Hogyan? Hol? És mennyit?
        Válságlistámon a B és C terveket átböngészve (amit tegnap este egyeztettük a Ha erre meg arra sincs jegy, akkor? kérdését sűrűn halmozva) végül sikerült 1X2 + 1X1 jegyre szert tennem.
        Úgyhogy dühömben elmentem, és a maradék pénzem elköltöttem könyvre meg Mecsek turistatérképre.
        Aztán azon a bizonyos héten meg majd bámulom az utcasarkon főzőcskéző színészeket INGYEN, mert valakik, valahol, úgy látszik, már megint ezt szánták nekem.

poszt

itt ülök és írok egy posztot, mert semmi másnak nem látom értelmét, csak az írásnak
erre már egészen korán rájöttem, lehettem vagy 8 éves, és már akkor is mindig és mindenhova csak írtam
a tejesdobozra, az asztallapra, a falra, a matekfüzet hátuljába
nyomokat hagytam, mintha ez valakinek fontos lenne
és már tudom, fontos is volt, nekem volt fontos, másnak nem
nekem volt öröm, másnak meg mindegy volt

most is itt ülök, írok, mert azt gondolom, fontos nekem
és tudom, hogy másnak meg nem fontos
elfelejtettem írni - de az is lehet, hogy sosem tudtam
vagy tudtam, talán mégis tudtam írni,
csak megijedtem egyszer és álmomban elhatároztam, hogy nem írok többet.
már nem emlékszem.
 

A legtöbb időmet ostobákkal töltöm, feleslegesen egyébként, akik nem buták, csak ostobák, mert nem tudják, ki vagyok, vagy azt, hogy mi a fontos, vagy hogy mit kéne tenni magukkal, másokkal, a világgal körülöttük, és én, a megmondó-kisiparos, próbálom nekik megmondani, elmondani, velük közölni, kommunikálni, átitatni vele a szürkeállományukat, de nem tudom, mert üveges szemmel néznek rám, és nem is látnak, nem csak engem nem látnak, de semmit és senkit sem. Kövérek, vagy soványak, de izzadtak, és folyton csak ülnek, néznek a semmibe, támasztják a fejüket, és még a legyet is lusták elhessegetni az orruk hegyéről.
       
Én pedig arra gondolok, istenem, miért nem vagyok legalább kettőből, és az egyik énemben lehetne egy kifogyhatatlan elem meg rajta acéling, a képén meg átlátszó teflon, égés-, hő-, por-, és vízálló, és cédéről nyomná a türelmes lényeget, magyarázatokkal fűszerezve, és még az utolsó zárójeles rész is mindig értelmes, összefüggő és okos, ámde könnyen érthető lenne. Ez az énem megbírkózna az intellektuális gőggel, az odamondogatással, türelmesen és bölcsen tűrne mindent és mindenkit, aki nála jobb, szebb, kipihentebb, aktuálisan boldogabb vagy annak akar látszani. Csípőből riposztolna kínos kérdésekre és szólna hozzá kellemetlen vagy titkos témákhoz, mindig tudná, hogy mi a helyes, megfelelő és igazságos döntés vagy reakció.

És akkor a másik énem lehetne szabadabb, lazább, lelkesebb, jobban aludna, kevesebbet lenne mérges, ingerült, türelmetlen, vagy nagyon elkeseredett, többet udvarolna, többet simogatna, többet csókolna, és élhetne úgy és annak, ami magasabb hőfokon égeti, boldogságosabban élteti, és végre soha senki nem kérdezné többet tőle, hogy "mondd, mit vársz te az élettől?!", mert a mércéje a jóérzés lenne.
 
És megírhatná végre a történetet, ami a legszebb, legemberibb és legkülönlegesebb, ami valaha élő emberrel megesett ezen a bolygón.

A nagy nemek harca

Tegnap volt egy órám, egy szöveget elemeztünk, ami arról szólt, hogy az Equal Opportunities Commission felmérése szerint Nagy-Britanniában a nőknek csak 3%-a dolgozik építőiparban, mérnökként, vagy szerelőként, míg a férfiak 1%-a foglalkozik (kis)gyerekellátással. Ezen túl a munkaadók, sőt, az iskolák nagy része előítéletes, és nemi alapon válogat ahelyett, hogy a képességeket nézné. 
        A csoportban tizenegyből két nő van (rajtam kívül), megkérdeztem hát, hogy mit gondolnak, valós-e ez a probléma, mondták, hogy hát persze, hogy nem, meg hogy áá, ez hülyeség. És hogy hogy néz ki az, ha egy nőnek kérges a tenyere a csavarhúzótól meg a csípőfogótól. A férfi meg, aki dadaként dolgozik, nem is férfi, nézzem meg, rózsaszín pólóban van, még a haja is félhosszú, ráadásul szőke, úgyhogy ez lehet, hogy nem is férfi, hanem inkább nő, de lehet, hogy a kettő egyben.
        Mondtam nekik, hogy ja, igen, ez itt kezdődik, egy nő ne legyen teherautósofőr, mert az olyan furcsa, és aztán már ne legyen egyetemi tanár, netán tanszékvezető, no de pláne hogy főnök ne legyen. Erre mondták, hogy hát lehet, csak az tényleg olyan furcsa. És hogy hogy néz ki egy férfi egy játszószőnyegen, mert ők is játszottak ugyan a kishúgukkal, de az csak három perc volt - addig tartott, míg össze nem döntötte a kockaépítményt.
        Egészen komolyan felháborodtam, mert ezek fiatal emberek 20-25 évesek, akikről - bár még növésben vannak - nem valószínű, hogy le lehet nyesegetni ezeket a gyerekded szexista csírákat. No jó, amelyik azt mondta, hogy lehet, lehet, de mégis furcsa, ahhoz azért még fűzök némi reményt. És mielőtt bárki félreértené, nem csak a férfiakról beszélek, hanem a két lányról is, akik zavartan nevetgélve ücsörögtek ott köztük. Az egyik 30 éves elmúlt, férjezett, két gyerek anyja...
--------------------------------------------------------------------------
Írja a barátnőm:

"Az egyetemen költözések voltak, a tanszékünk felköltözött a harmadikra a földrajzosok helyére és most a genderesek melletti szobában vagyunk. E. a szomszédom és tőle meg P.-től már néha homofóbia kerülget, és ezt csak azért írom neked, mert te nem érted félre. Az idegesít E.-ben, hogy miközben a nagy másság elfogadást papolja, ő éppúgy zárt minden másra, ami nem az ő gondolkodás szerint van és teljesen leural mindenkit a környezetében. Beköltöztek pl. most az új szobájukba négyen, de a szoba minden szabad felületű falán csak E. képei virítanak és az ő szivárvány zászlója leng (ami nem baj, lengjen, de könyörgöm, nem csak ő van ott abban a szobában). Az lett most a gender szoba. De az ő szemében a gender is csak feminin... el tudod képzelni milyen képet vágna, hogy ha a falra kitennék egy nagy fallosz képet? (Nem mintha erre kísértést éreznék, de néha komolyan ott bújkál bennem a kis ördög.... jelen esetben persze teljes mértékben élvezem a helyeslését, mert a mi szobánkban az asztalom felett Blake Miltonja mellett még egy Jolie montázs van, hehehe.... azért majd keresek valami provokatívat is.)"

 

És ehhez most nincs kommentem. Illetve mégis. A nemek harca helyett az igenek harca értelmesebb lenne. És biztos én se húznám fel magam rajta ennyire, és nem gondolnám, hogy rossz felé megyünk, mert nem elég, hogy a kopasz, kamerás - hangosbeszélőst látom a tévében a Szózatot hamisan és dülöngélve énekelő népek élén, rá kell jönnöm, hogy jó családi háttérrel rendelkező, intelligens fiatalokban is igen, tényleg, valóban ott a csíra...

Tényleg, lehet, hogy igaza van Koltai Tamásnak, jobb, ha hónunk alá csapjuk az ingyendiplománkat, osztán költözünk.

 

halak

nem jó nem jó ez itt ez a hét
mindig későn érkezünk
lekéssük magunkat 
mindenki máskor jön későn
és nincs idő semmire, senkire
egymásra, másra, magunkra
a világra, az életre, arra
csak pislogunk laposakat, mint a halak az akváriumban
de mégsem
mert a halak némák, mi meg, ha beszélünk,
akkor kiabálunk
mert már televan a fülünk a zajjal
az ottani zajokkal meg egymáséval
és ezért már inkább nem is beszélünk
csak bámulunk némán
kuporgatunk
és nézzük a betűket egymás homlokán
aztán meg közben
hiányzik 
for god's sake
ha már hal vagyok
may i just at least
please 
swim away with you 
 

Napi mantra

A bejegyéseim mostanában legtöbbször teljesen magánjellegűek - ha egyáltalán meg vannak szövegezve - gondolkodtam rajta, miért, és arra jutottam, hogy azért, mert csak erre van idő, a hétköznapok megélésére, apró-cseprő problémákra, vackokra, mini konfliktusokra, az általános nyomorra-boldogságra és a "sallangra". De komolyan, semmi magasröptű nem foglalkoztat mostanában, teljesen elbulvárosodtam magamban, csak a privát érdekel magamban is, és másokban is. Olvasom a lineast, Malvinát, az óvodát, meg néha megnézem Perlát is, a közoldalakon is a bulvár érdekel főleg (a hét legnagyobb eseménye számomra az volt, hogy Mulder és Scully összejönnek végre a második X-akták filmben, na, ez ifjúkorom egyik nagy rajongása, az X-akták, imádom most is, alig várom a DVD-t meg hogy végre megint lássam a sorozatot, az ezer videószalagra rögzített sok-sok részt ugyanis már egy költözéskor kidobtam... én barom. Hja, akkor más volt fontos.)
        Szóval tobzódom a bulvárban, a magaméban és a máséban, fáradt vagyok, és csak ez köt le, teszek az intellektuális hőzöngésre, teszek a közéletre, teszek a sznobokra és a hiúságra is. Legfontosabb gondolatom perpillanat, hogy vajon itt ülni jobb-e, vagy inkább menjek Harry Pottert olvasni (The Deadly Hollows, végre leszakadt róla a kölök...), és hogy de jó lesz holnap uszodába menni (igen, végre rászántam magam).
        Az csak néha, de nagyon ritkán jut most éppen eszembe, hogy emelkedettebb, fontosabb, közérdeklődésre jobban számot tartó dolgokról kellene írni, mondjuk a vasárnapi népszavazásról, az oktatási helyzetről, okoskodni kéne a készülő két konferencia kapcsán, netán verselni vagy ilyesmi. De nem. Iszom a sört most így pénteken, írom a posztot, hallom a mordori csatazajt a háttérben, és a mobilom is csörgött az előbb, de meg se néztem, ki az.
        Ma reggel a buszon eszembe jutott az anyám, akinek jövő héten lesz a születésnapja - elvileg ez eltölthetett volna szomorúsággal is, de a következő pillanatban arra koncentráltam, hogy el ne felejtsem valahogy megszervezni, hogy a tetemes mennyiségű könyveimet hogyan hozom majd el abból a házból... aztán később beugrottam valaki helyett a melóban, de ahelyett, hogy kötelességtudó lettem volna, bambán csak annyit kérdeztem, egyedül akarják vagy együtt? Egyedül - mondták. És én bambultam tovább...  
        Valahol máshol járok, Bé-re gondolok, aztán a pénzre, aztán a macskára. Harry Potterre gondolok, Mulder és Scully ügynökökre, majd a macskámra. Aztán a haragra gondolok, majd pedig a mámorra, a szerelemre, szöveg nélküli dalokra, a média mocskára, aztán Angliára, majd az apámra, utána a vízre, és a billentyűkre, a betűkre. És mindig csak gondolok valamit. Valamire. 
 

Atro-city

Napok óta téma nálunk (gondolom máshol is) ez az idős fizikatanárt ért atrocitás, és nem is éppen nyugodt hangnemben vitázunk arról, hogy most akkor ki is a hibás ebben.
        Namármost én már elég sok mindent láttam, hallottam, tapasztaltam, saját magam meg a mások bőrén is. Nem lehet rám mondani, hogy elfogult lennék tanárral, iskolával, kölyökkel, vagy saját magammal szemben akár. Tudom nagyon jól, hogy nehéz a kölöknek, a pedagógusnak, nehéz a szülőnek is. Nem gondolom továbbá, hogy egyetlen felelőse létezik az ilyesfajta ügyeknek. Azt sem gondolom, hogy bűnbakot kell keresni, de nálam is borult már ki a bili, nem is egyszer. Hogy feltegyem a pontot az i-re, márcsak azért sem érzem magam 1000%-osan tanárként érintve a témában, mert tudom, hogy én alapvetően NEM a középiskolás korosztályra vagyok szavatolva -- más dolog persze, hogy a helyzet éppen aktuálisan hogy hozza vagy hogy az élet hova sodor(t).
        De azzal maximálisan nem értek egyet, hogy a Magyarországi Szülők Országos Egyesülete csakis és kizárólagosan az iskolákat és a tanárokat teszi felelőssé a gyerekek és a fiatalok viselkedése miatt. Na ezt ne. A gyerek, mégha csak tíz éves is, már egy gondolkodó lény, aki többé-kevésbé kell hogy tudja, hogy a tetteinek meg a mondatainak következményei vannak. Már csak azért is tudja, mert a saját bőrén is érzi - és fokozottan igaz ez a középiskolai korosztályra. No, ott már általában akkora az öntudat meg az énkép, mint a bécsi kapu, és ha az ember nincs résen, tényleg, még a gyereket is képesek kibeszélni a hasából. Frankón tudatosíttuk bennük ugyanis, hogy nekik jogaik és választási lehetőségeik vannak, ami rendben is lenne, ha nem gondolnák, hogy minden, de minden egyes helyzetben ez az az aduász, amit kijátszhatnak.
        Szeretek fiatalokkal lenni egyébként, liberálisnak mondanak, és sok olyan helyzet volt már, hogy olyanokban is megláttam a szikrát, akikről már mindenki lemondott. De nagyon is jól tudom, hogy a többség alapvetően motiváltatlan, lusta, nagypofájú, mástól várja el a munkát, és nem érdekli semmi. Mondok egy példát: emlékszem magunkra, amikor középiskolások voltunk, na, a lyukasórákat, amiknek persze baromira örültünk, vagy tanulással vagy dumálással töltöttük. Nálunk most a zsugázás a divat. Póker, zsír, csapdlecsacsi, pirosozás, 21-ezés, mikor mi. Meg az mp3 lejátszó (imádom a zenét, és nekem is van fülbekütyüm, de fenetudja, baromi maradi vagyok biztos, mert azé' ha valakivel beszélgetek, kikapcsolom).
        Sokszor töltettem már ki kérdőíveket is, csak úgy, amiben olyan hihetetlenül bonyolult kérdéseket tettem fel, hogy mi érdekel, mit szeretsz, mit nem szeretsz, mi a kedvenc filmed, stb. (Én annak idejét szerettem az ilyen kérdéseket, mert azt éreztem, kíváncsiak rám...) A leggyakoribb válasz a nemt'om. Aztán tizenkilenc évesek zaklatnak hetek óta, hogy jááááccunk órán, kérdezem, mit játsszunk, erre azt mondják, há'aztmagatudja. Legkreatívabb ötletük aztán az akasztófázás, de feladványt senki sem akar kitalálni, mert én csak betűt találgatni szeretek... Ilyenek.
        Nem vagyok panaszkodós, meg jajmivélettavilág-típusú csaj, ezek miatt sem szoktam hisztizni soha, csak érdeklődve konstatálom a változásokat a világban. Nem sopánkodom, és nem kárhoztatok ezért senkit, hanem a lehetőségekhez mérten próbálok alkalmazkodni. No de kérem, a kölök is a világ része, és pláne, ha már elmúlt 14, igenis tudnia kell, hogy nagyjából hogy is van a világ. Ezzel együtt azt is tudom, hogy rengeteg, de rengetek pályára alkalmatlan tanár van, aminek (mármint az alkalmasságnak) a mércéje NEM a tárgyi-lexikális tudás mennyiségén van, hanem sok minden máson. És nemcsak a pofám nagy, a saját korlátaimat is tudom. Hibát is követtem már el, nem is egyet, tanultam is belőle. Ezen kívül nagyon sok a vezetőnek alkalmatlan igazgató is.
        Azt gondolom, ebben a helyzetben teljesen mindegy, hogy a fizikatanár hány éves, unalmas vagy érdekes órákat tart-e, vannak-e "módszertani hiányosságai" (istenem, ezt a szót is annyira imádjuk, csak tudnám, mit takar pontosan), vagy hogy a gyerek tehetséges színjátszó, magamutogató, netán hiperaktív-e vagy országgyűlési képviselő-e az apja mondjuk. Tekintsünk el a tanár-diák vagy a felnőtt-fiatal distinkciótól is. Volt egy helyzet, abban két ember, és az egyik szándékosan, brahiból, gonoszul és szemét módon alázta a másikat. És ez elfogadhatatlan. Ember embert szándékosan kezdeményezve ne bántson! Pláne fizikailag! Hatalmi, netán fizikai erőbeli fölényét ne használja senki senki ellen, mert ez nemcsak gonosz, de undorító és kisstílű is. És azt, hogy az igazgatója nem állt ki a kollégáért, nem azért tartom szomorúnak, mert hiszek valamiféle ostoba tanári, kölkök elleni, összekacsintós, kollegialitásban. Hanem mert a másik, a bántott, adott esetben gyengébb emberért való kiállásban hiszek.