Mottó: "s finom remegések: az erőm" [?]
Érzem én az iróniát abban, hogy harminc fokban az ember végigtalpalja
a dimbes-dombos várost a művészetért, meg hogy a három napos EKF-majális felvezetéseként
megismerje Pécs bányászmúltját. Abban is érzem a blikkfangot, hogy a
nyakamba aggatott GPS-vezérlésű túrán egyrészt úttalan utakon és
építkezéseken kell átvágni (aki tudja, aki nem, Pécs az
EKF-beruházásoknak köszönhetően kb. egy éve romokban hever), másrészt a
séta érint majd minden olyan épületet, aminek homlokzatán megnézhetjük
az EKF-lobogót.
A baj azzal van, hogy az iróniát csak én érzem. Sokáig érezhetném, és
többed magammal még inkább, csakhogy a a valós helyzet egy az egyhez
értelmezést takar. Vagyis: nincs itt semmi csavar, egyszerű a képlet: az
ötlet jónak tűnt, de megbukott, az elvárások nem teljesültek, lépjünk
tovább.
Délután kettő előtt jópár percig keresem a KK
standot, ahonnan a túra indul. Valami csoportos megmozdulásra számítok.
De nem, a személyimet letétbe helyezve és 1000 jó magyar forintot
kiperkálva nyakamba akasztják a műholdvezérlést, aztán mehetek. A
műszeren kék vonal jelzi, merre kell túráznom, és a hozzácsatolt
fülhallgatón bányászinterjúkat hallgathatok. -Nék. Az első interjút még
hallom, majd egy bányásznóta következik, és a kütyü örökre elhallgat.
Jó, lehet, hogy az én hibám. Bár technikai analfabétának tán nem
mondhatom magam, de GPS-t még sosem láttam közelről. Igaz, legendásan
rosszul tájékozódom, de van nekem saját itinerem mindig, nem kell a
műhold.
Saját itinerem hiányában, a gépre hivatkozva, többször is lesétálok a
térképről - ilyenkor kétségbeesve keresem, merre kellene menni. Még az
is megfordul a fejemben, hogy visszamegyek a kiindulóponthoz, de aztán
nem akarok szégyenben maradni a tizenéves önkéntesek előtt.
Lassan-lassan rájövök a gépiesített idegenvezető csínjára-binjára, és
hagyom, hogy vezessen.
Igen ám, de a tájékoztató hanganyag nincs sehol. És a beígért
látványosságok, képek, események sincsenek. Egyszerűen nem tudom, mit
kellene látnom, várom, hogy a túra egyes pontjain installációkba vagy
legalább beavatott emberekbe botoljak, ehelyett csak régen látott
ismerősök szólítanak meg, én pedig mindenkit lerázok mondván, hogy
gépvezérelt túrán veszek részt, koncentrálnom kell.
Végigjárom a várost tehát, és a helyzet iróniáján gondolkodom. Van
olyan útszakasz, ahol át sem lehet menni az útmunkálatok miatt. Csak
trappolok és trappolok a kátránygőzben, fúrógéplármában, a harminc
fokban. Próbálom átélni a művészetet.
Ahogy közeledem a célhoz, egyre inkább sejtem, hogy semmi sem fog
történni. Azon gondolkodom, hogyan adjak hangot a kiábrándulásnak, és
elképzelem, ahogy a standon majd megkérdezik, hogy tetszett a túra.
Amikor visszaérek, látom, hogy újabb GPS-turisták indulnak el a körre.
És tényleg, kérdezik, hogy tetszett. Diplomatikusan azt mondom
(hiszen fiatalok, lelkesek, önkéntesek), hogy hát, nem szólt a
hanganyag. És hogy nem tudom, mit kellett volna látnom. Igaz, véletlenül
levágtam egy kanyart. Udvariasan szabadkoznak.
Hát, nem tudom. Lejártam a lábam, újra felment a lázam is, maradnék
az ironikus értelmezésnél, mert ez az egy értelmezhető számomra (és mert
máskülönben azt kellene gondolnom, ez az a fajta performansz, amikor a
különlegességre törekvés hülyeségbe fullad). Az, hogy bányásztúrának
álcázva jól megmutatták nekünk milyen trutyi a város az EKF-megnyitó
után majdnem négy hónappal. Hogy az EKF-zászlókon kívül szinte semmit
nem tudunk prezentálni.
(foly. köv.)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése