Időtolvaj

Magam is meglepődtem, hogy képes vagyok a tolvajlásra, mert még ha nem is súlyos dolgokról van szó, nem vagyok egy fifikás tolvajalkat. Ma időt loptam, ami kifejezetten jól esett, mivel a tavaszi szünet rövidsége egy cseppet sem tett boldoggá, és az az effektív három nap, amit halálközeli állapotban töltöttem, még a pihenésre sem volt elég, nemhogy rekreációra.

Rájöttem megint, hogy az olyan tevékenységek tudnak igazán hasznosak lenni, amik tartalmasak és kikapcsolódást nyújtanak egyúttal. Szerencsésnek mondhatja magát az, akinek ilyen hobbija van. Még szerencsésebb az, akinek ilyen munkája. Én pedig sokkal tartozom magamnak.

Ma az első óra után (ami Kosztolányi pályaképével telt volna, de ehelyett inkább a szünidei élmények zajos felelevenítésével telt, és ami fontos, engem egyik téma sem érdekelt igazán) némi átszervezést követően átmentem az egyetemre, hogy meghallgassak egy habilitációs előadást (a jelöltet szakmai körökben KKÁ monogrammal ismerik). Erre egyrészt meghívást kaptam T-től, aki itt közel s távol az egyetlen ember, akivel az igazi szakmámról tudok beszélgetni. (Az igazi szakmám. Könyörgöm, úgy hangzik ez, mint egy bulvárkönyv. Az igazi Gofri. Akit senki sem ismer… haha.) Másrészt pedig érkezett Szegedről egypár kedvenc exkolléga, a vártnál kevesebb, a vártnál kevésbé kedvenc, de azért pont kielégítő létszámú.

Mielőtt az esemény elkezdődött, szinte teljesen véletlenül telefonvégre került néhány régi jóbarát. Megtudtam, hogy amikor nemsokára Londonba megyek, a közeli Readingben reneszánsz konferencia lesz, ahol felbukkanhatnak régebbi életem tartalmas szereplői és témái. Hát persze, hogy elmegyek. Megtudtam azt is, hogy a legjobb barátnőm (aki velem szinte egyidőben hagyta ott Suncityt) visszaköltözik Szegedre…

Amúgy pedig szeretek visszajárni az egyetemre (bármelyikre), mert valószínűleg az a típus maradok, aki örökre egyetemista… ezért aztán a kampusz puszta fizikális megtapasztalása is fizikai örömöt okoz. És pillanatok alatt fel tudnak idéződni régi, kedves dolgok, szagok, érzetek. Nem, nem sznobizmusból, csupán azért, mert az egyetemen vagy annak közelében töltött idestova kilenc év szellemileg az életem egyik legtermékenyebb időszaka volt.

KKÁ habilitációja az efféle procedúráknak megfelelően simán, zökkenőmentesen zajlott. Igazából mindig őszintén elcsodálkozom, mert a tudományos ranglétra magasabb szintjein sokat várok. Az előadás a „’Beidegződéseink’ lebontása (kizökkentése? lerombolása?) a színházban” fantázianevet viselte. Gyakorlatilag azokról a szinte automatikus nézői attitűdökről (már kritikai rendszerekben elvárásrendszerről) szólt, amit a szerzőkkel, darabokkal, műfajokkal, kulturális szimbólumokkal kapcsolatban táplálunk – illetve arról, hogy mindezt hogyan bontják le, rombolják le bennünk bizonyos színházi előadások, s hogy ennek az eredménye a felháborodás, az öröm, vagy az újdonság varázsa lehet. Kb. két percbe telt, amikor rájöttem, hogy semmi másról nincs szó, csak a száz meg százféleképpen értelmezhető alternativitásról, és annak különböző formáiról a játékmódban, a díszletben, a rendezésben vagy a dramaturgiában. Hát, hé.

Egyébként a képanyagot tekintve elég informatív fél óra volt, sok olyan előadásról láttam képeket, amiket eddig nem ismertem. És persze az is lehet, hogy a habilitációs rend egy ilyen viszonylag egyszerű, összegző munkát kíván meg. Vagy az ember már gyakorlatilag minden muníciót ellő a kisdoktoriban. Nem tudom…

Az ún. tantermi előadás (a habil. procedúra másik prezentációja) pedig a klasszikusdarabok historizáló, aktualizáló, illetve stilizáló rendezéseiről szólt – szintén egyfajta színháztörténeti zanza a rekonstruáló, modernizáló ill. avantgarde rendezői törekvésekről. Poel, Craig, Mejerhold, na meg Zsótér – KKÁ ismerős referenciái. Ó jesz, bólogatott a fejünk, de – félek kimondani – azt hiszem, igazán senki nem izgult fel.

Ami egyébként az előadót illeti, annak idején sokáig küzdöttem a szövegeivel, de a személyiségével is. De mára… a pasi határozottan klasszicizálódott. Lehet, hogy lassan unalomba fullad. Meglepő módon értettem minden szavát. Furcsa módon az elméletekben tobzódó, azokkal virtuóz módon trükköző retorika helyett ma inkább Színházi Kalauzt szerkeszt. És lehet, hogy én is elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ne ijedjek meg minden tudós (vagy tudóskodó?) szemüvegtől. Meglepődtem azon is (nem tudtam), hogy a korábbi intézet, ahol dolgozott, kvázi teljes létszámban áttette székhelyét a Károli Gáspár Református Egyetemre. Igen, ilyen is van. Igen, ott is van színháztudomány tanszék. Igen, van, aki az ott dolgozók közül több munkahelyet tart fenn. Hát, mindig megtud az ember valamit.

A programnak fél egykor lett vége. Hirtelen meg is rémültem, hogy mit kezdek a hirtelen rám szakadt szabadidővel és a napsütéses délutánnal. Egy óra szabadidő. Egyedüli idő. Azt hiszem, kb. három éve nem voltam egyedül… pár percnél tovább.

Hazamentem, és elbeszélgettem a Diócicával. Állati egy óra volt.

Néha elhiszem, hogy hiányzom. Valaki lebaszott, hogy eltűntem. Én is mindig lebaszom magam, mert tényleg, igazán eltűntem, megfosztom a világot magamtól. Aztán péntekre a Fringe fesztiválra kaptam meghívást egy bohócrevüre. Jövő héten egy könyvbemutatóra, a hó végén pedig egy egész hét Krétakörre. Bár szörnyen nehéz, de majd valahogy megint lopok egy kis időt. Miközben itt ülök az ANK előtti téren várva a kósza neten napon, még el is hiszem, hogy sikerülhet. Legkésőbb holnap reggelig.