Délután még volt egy jó kis metaforám arra, amikor valaki beszűkült
látószögből kukucskál ki a világra -- most már nincs meg, már csak
annyit tudok erről mondani, hogy az ilyen illető olyan, mintha a Karib-tenger kalózaiból ő lenne Davy Jones, csak a polipcsápok nem a szakálla helyén, hanem a pofáján ékeskednének megnehezítve ezzel a kilátást meg a lélegzetvételt is.
Ma marhára belegázoltak a lelkembe, hosszasan gondolkodtam, hogy miért
szívtam ezt annyira mellre, és a nap végére rájöttem, hogy azért, mert
az ilyesfajta megjegyzések alapjaiban támadják az én világképemet. No
persze az ilyesmivel amúgy nincs semmi baj, mindenki gyomlálgasson a
saját kertjében (á lá Arany János in memoriam Voltaire), ha egyáltalán gyomlálgat.
Az történt, hogy a munkahelyen macskákról folyt a csevely (állítólag
televagyunk állatbaráttal, de mint később a történetből kiderül, ez
korántsem fedi a valóságot), és már patakokban folyt a nyál, mire én
lelkesen előrukkoltam Diócica fényképeivel. Erre mindenki elhúzta a
száját, hogy mennyire ronda és formátlan, alattomos tekintetű, sunyi,
dögevő szemű szörnyike. Utána az egyik irodalmár kolléga még azt is
odatűzte sasszénak, hogy ő a "szimmetrikus macskákat" szereti.
Nos, Diócica természetesen gyönyörű. A természet egyedi kreálmánya.
Nemcsak azért, mert szeretem, amennyire csak állattársát szeretheti az
ember, hanem azért is, mert különleges, és biztos vagyok benne, hogy
nincs hozzá még csak megközelítőleg sem hasonló. Aki nem hiszi, járjon utána.
De nem ez a lényeg, hanem a szimmetriában tetszelgő világkép, amit a
kolléga posztulált, és ami kapcsán rájöttem, hogy soha de soha nem fogom
megszeretni például a klasszicizmust (mármint annak öniróniától mentes
fejezeteit). Elintézhetném az egészet egyszerűen annyival, hogy a
szimmetria nem létezik aszimmetria nélkül és fordítva; de nem ez a
lényeg, hanem annak az újbóli felismerése, hogy az én aszimmetrikus
világom sosem fog találkozni a szimmetriára törekvő, azt
kereső pedagógusvilággal (talán túlságosan általános vagyok, elnézést,
mindenki értse jól).
Az én világom ugyanis szabálytalan. A táskámban folyton kupleráj van, az
asztalomon úgyszintén. A kocsim koszos, a macskám
teknőctarka-foltos (úristen, legalább nyolc színe van), a könyveket csak
félig szoktam kiolvasni, és rendszeresen elfelejtem kihirdetni az
ostoba tanulmányi versenyeket az osztályokban. Nem tudom az udvariassági
szabályokat a diákokkal szemben, nincsen óravázlatom, és nyelvtanórán a
stiliszta bozótvágás helyett az alkalmazott nyelvészet igéit hirdetem
és szapulom Grétsy Lászlót meg a nyelvművelést.
Aszimmetrikus továbbá:
- a két lábam (az egyiket hiperkorrigálták műtétileg)
- a két agyféltekém
- a barátaim
- az ízlésem a zenében és a szerelemben is
- a magánéletem
- a boldogságom
- a családommal való viszonyom
valamint:
- savanyú uborkát eszem a trappista sajthoz
- tejfölös salátákat a lecsós szelethez
- tudok sört inni a halhoz és a baromfihoz, sőt, koccintok is vele
... és simán befogadtam volna azt az ici-pici kiscicát, akinek múlt
héten gazdát kerestek az iskolában, és aki miatt kitört ez a
macskaribillió. Zinczy papagájai sorsát is a szívemre vettem, pedig a
papeszok nem is a rokonaim.
Úgyhogy ez van, ez a szabálytalanság és abnormalitás. Nem is illene
hozzám másmilyen macska, csak egy ilyen tarkabarka hisztérikus-érzékeny
cicalány, aki hajnalonta négyszer-ötször belegyalogol a gyomromba, mert
reggelizni támad kedve.
Ilyen a világom, és mindig megtalálom benne a rendet. Gyerek,
felnőtt, állat, aki valaha a közelembe jött, senki sem akart még
továbbállni.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése