Sárkányfog-vetemény

Az elmúlt pár hétben az összes szabadidőm azzal telt, hogy az ún. gyermekvédelmi törvény miatt dühöngtem. Meg a szervilizmus és a tudatlanság miatt.

De haladjunk szép sorjában.

A héten zajlik a PécsLIT irodalmi fesztivál, remek kezdeményezés, szuper vendégek, végre valami kultúra ebben a posványos, ámde ún. sokezeréves kultúrájából élő városban. Kedden elmentem egy beszélgetésre, a vendégek K. E. kortárs író és Sz. B. dramaturg, író voltak, a téma a kötelező olvasmányok. Nos, egyikükről kiderült, hogy kreatív írás kurzusokat tart, a másikról pedig, hogy nemrég beállt tanárnak egy alapítványi gimnáziumba. Akárki akármit is mond, az írónőséghez képest jó biznisz tanárnak lenni (főleg alapítványban), havi fix money, néhol juttatások, stb. 

Bár a téma a kötelező olvasmányok volt, rögtön kiderült, hogy a beszélgetés alanyainak fingjuk sincs, az iskolában mit kell olvasni (B.-nak volt valamennyi, lévén, vannak iskolás gyerekei), ehhez képest frankón előadták, szerintük hogy kéne olvastatni meg irodalmat tanítani. 

Nem kicsit kúrtam fel az agyam, főleg a pasason, aki szerint egy 15 éves már rég el van cseszve, nem tudja megmondani, hogy mi a jó, mi a minőségi. Utána hozzátette, hogy ellenzi azt, hogy a populáris, 'pad alatti' olvasmányokból kiindulva szerettessük meg az irodalmat, mert az ilyesmi vacak. Mélázott kicsit azon, milyen remek szöveg az Egri csillagok és a Jókai-összes, isten ments, hogy a Harry Potterrel rontsuk meg a fiatalságot. (Mintha Káslert hallanám.) B., aki a női nemet képviselte a kétfős íróbrigádban, egy darabig egész szimpi volt, de miután 10 percig taglalta sértődöttségét, hogy a Bánk bán nem miatta lett kanonizált modern szöveg--holott ő már 10 évvel ezelőtt elkészítette a szövegváltozatot, ráadásul Nádasdy dramaturgia szemináriumára--, képes volt kijelenteni, hogy nem érti, mi a női szerzők problémája az érvényesüléssel és a kánonnal. (A Bánk bán-ügyet én is ismerem, írtam is róla részben, és bármennyire szeretem N. Á.-t, rohadt nagy szemétség, hogy elplagizálta egy tanítványa ötletét anélkül, hogy később a legkevesebb szót is ejtette volna róla nyilvánosan.)   

Szóval értetlenül ültem afelett, hogy mekkora respekt jár a Szerzőnek (vö. Roland Barthes), mindegy, mekkora baromságokat is mond. 

De amit ezután jött, az még rosszabb, történt ugyanis, hogy az iskolai színházbérlet vásárlásakor egy kollégában felvetődött, hogy az Addikt című előadás szembemegy a gyermekvédelmi törvénnyel, így azt talán nem kellene bevásárolni magunknak. 

(Tájékozatlanabbaknak megjegyzem, hogy a közoktatási törvény valójában nem a szexuális felvilágosítás szankcióiról szól, ld. kép.)

Részlet a jelenleg aktuális közoktatási törvényből.

Erre persze kiakadtam, mint a rugó, az előadást láttam, baromi jó. Az folyik ugyanis, hogy mivel a törvénynek semmilyen komolyan vehető végrehajtási utasítása nincs, minden intézmény a maga frusztrációinak megfelelően értelmezi. Jelesül akár úgy, hogy ebben a színházi előadások is beletartoznak.

Ragaszkodtam hozzá, hogy hivatalos állásfoglalást kérjünk, ami nem tudom, mikor történik meg, de ha nem, valamit összetörök. Jelöltem megtekintésre ugyanis egy Bűn és bűnhődést (rendezte: Zsótér), amiben nagy eséllyel lesz néhány nemi szempontból kifogásolható jelenet például; de honnan a rendvás francból tudhatjuk ezt előre, ugye. 

Én azt már elfogadtam, hogy az iskolába nem hívhatjuk be az Amnestyt és az Emberség Erejével Alapítványt (...), de önkéntesen minek vágnánk a fát magunk alatt? (Válasz: azért, mert be vagyunk fosva.)

Hát ilyeneken dühöngök manapság, ami azért is halmozott helyzet, mert mint 'kisvezető', némileg felelősséggel tartozom a dolgozói kollektíva imázsáért is. Én nem akarok olyan csapat élén dolgozni, akik betojnak attól, hogy a Kásler/Maruzsa/(szabadon behelyettesíthető) egyet szellent; ha van mit átörökölni ennek az iskolának a szakmai múltjából, az pont a haladó gondolkodás, a józan ész és az intellektus.

Az előző munkaközösségvezető ugyanis többek között azért bukott meg, mert az új NAT elleni tiltakozást (amit én fogalmaztam meg) a közössége ellenében kizárólag ő nem írta alá, ellenben bemószerolt minket a főigazgatónál. (Jó, volt ebben más is, évekre visszamenő sérelmek, frusztrációk és harag; mindenesetre elég beszédes, hogy én, aki hat éve dolgozom itt, 5-2 ellenében vertem az öreglányt, azóta is haragszik rám. Az érzelmeimről majd később.)

Így telnek hát a heteim. Éppen Petőfit tanítok, és mindig vannak új felismeréseim. 

"Ha jőne oly nagy fergeteg, / Mely meghasítná az eget, / És e hasítékon át /A földgolyót behajítaná!"

Valahogy erre most minden kamasz annyira fogékony. Nem is értem, népies és hazafias boldogságban kellene dagonyázniuk.

Beindult

Beindult az egyetem, az iskola, a munka, az első hét után mindenki szét van estve, mint a sz@r.

Egyszer talán már írtam arról, hogy ezt a kurv@ társadalmat a 40-50-esek viszek előre, ha ez a generáció egyszer csak kihalna, b@szhatnánk az egészet. (Már sok a káromkodás, tudom.)

Nagyon sok minden történt, írni persze egyáltalán nem volt időm (mert 40-50-es vagyok), mert próbáltam arra koncentrálni, hogy minden nap kb. 10-kor ágyba kerüljek. Körülöttem ugyanis hullanak a negyvenesek (vérrög, koszorúérműtét, rák), hát, én azért szeretnék megöregedni, meg még csak most fog mindjárt kezdődni a jól megérdemelt privát életünk, nem akarok megdögleni, na. Azzal nyugtatom magam (ebben a kis közép-keleteurópai gettóban), hogy nekem már volt egy agyi vérkeringési problémám, sok zöldséget eszem, tán békén hagy a mindenható. Van még feladatom bőven.

Munkaközösség-vezető lettem a város prominens gyakorlóiskolájában (kb. 6 éves ottlétem után), ami azért nagy szó, mert kitúrtam egy nyugdíj előtti hatvanast (erről majd még írok). Ennél fogva a szeptemberem még a szokásosnál is nagyobb szívás. Többek közt azért, mert van számos bevállalt munkám, nem én lennék én, ha a mókuskerék mellett nem foglalkoznék azzal, amit tényleg szeretek.

A kisebbik közben elment egyetemre, fizikailag nincs annyira távol, de azért a hét közepén már pityeregtem kicsit, mert néggyel kevesebb üzenetet kaptam, mint a másik fészekrakója (sőt, nem is telefonáltunk). Ezt én gyakorlatilag úgy értékeltem, hogy nem is szeret. (Röhögős szmájli.) Persze ő fiú, tehát praktikusabb az észjárása ennél, és azt hívja, akiről tudja, hogy épp nem dolgozik, mert az majd úgyis átadja az infót a másik fészekrakónak... szóval a gyerekek ebből nem csinálnak problémát, na. 

Máma mindenesetre azon kaptam magam, hogy pogácsát gyúrok a szobatársaknak (+ 3 fő), hogy majd legyen mit elvinni, és tegnap, mikor hazajött, az első kérdésem persze az volt, hogy evett-e rendesen. Evett, persze, életrevaló legény ő, már mindenkit ismer, az első hétvégén egy HÖK-ös csaj hozta haza kocsival, és csirkepörköltet is főztek a héten. (Pedig meg se tanítottam erre.) Erről az egészről a nagymamám jut eszembe, aki mindenkit folyton etetett (én is). Sokat emlegetjük itthon, mert mindig elmesélem, hogy amikor már három tányérral ettél, akkor is azon sopánkodott, hogy miért nem eszel. Hát, én is ilyen vagyok, rájöttem. Táplálás = szeretet; de persze én azért nem érem be ennyivel, sem aktív, sem passzív félként.

A szakértők azt mondják, ha lemegy a szeptember, jobb lesz picit. Én egyelőre azt látom, hogy ezerrel próbáljuk bepótolni, amit a covid kivett belőlünk szociálisan. És még nincs is vége, tudom. 

Nyár

Letelt az egy hónap szabadság és semmittevés, amit adtam magamnak (aka július). Az aka július mindenképpen szükséges volt, mert nagyon kimerített - a minden IS. Biztosan írtam már róla, de a tanév végére szépen összesűrűsödött az iskola (1 hónap jelenléti + az összes posztlockdown tünet), a fordítási munkák, az intellektuális kihívások, a két tanárhallgató, a munkahelyi stressz meg az itthoni dolgok is. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy az az egy hónap igenis jár.

Most mondhatjátok, hogy de hát ez semmi, de én azért nem olyan könnyen adom az időmet magamnak, főleg ha ún. semmittevésről van szó. Azért a filmlistámon most például szépen meglátszik, hogy ráérettem magam. A könyvekről ugyanez nem mondható el, a Zavaros vért nagyon unalmasnak és vontatottnak találom, de két szakirodalmi kötetet azért kijegyzeteltem magamnak az őszre. Sokat sportoltam, ami effektíve annyira nem látszik, de lassan már megszokom, hogy az ember mindig máshogy érzi magát, mint ahogy kinéz (vö. testképzavar[ok] és/vagy percepciós eltévelyedések, mint umbrella termek).

Szóval az augsztus beköszöntével elmentünk nyaralni, ami elég jól sikerült, nem volt rohanós, szépek voltak a helyek és sima az átkelés a határokon. Persze rendben volt minden covid dokumentáció, a magyar, horvát és szlovén határőrök szépen le is csippantották, az olaszok viszont sz@rtak bele, pedig az volt a legnagyobb határátkelő. Érdekes.

Útvonal: Postojna, kis Trieszt, Maribor. (Fotókat nézhettek az instán.) Nem kell nagy dolgokra gondolni, ez inkább turistáskodás, nem igazi nyaralás, nincs tengerparton döglés, de van helyette sok hegy, vár, város és autóvezetés. Arról nem szeretnék beszélni, hogy a legutóbbi mennyire stresszes, de arról főleg nem, hogy mindenhol kedves honfitársaink a legbunkóbb társközlekedők (ki más dudálna és villogna le egy random szlovén autópályán, mint egy magyar kamionos, ugye). Mindenesetre megtapasztaltam, milyen zuhanyszerűen szakadó esőben az autópálya tetején a viadukton és az alagútban; hát, nem kívánom se utasnak, se sofőrnek. Trieszt egyébként nem tetszett, jobban kedvelem a délies városokat (ha már tengerpart), ez inkább monarchiabeli, osztrákos, elég monumentális. Maribor tetszett, főleg az óváros, és legfőleg a folyópart. (Korábbi nyaralásos posztjaimból kiderül, hogy az úticélokat tekintve alkalmazkodom és flexibilis vagyok, de, nincs mese, nekem vízpart kell. Nézegessetek képeket az Isonzo környékéről, az is csodás volt, én ilyen színű folyót még soha nem láttam.) 

Most már visszajöttünk, én pedig ma szép lassan rávettem magam a munkára, feltöltöttem pár kötelező olvasmányt a gyerekeknek (ezzel őket vettem rá, tudom), elkezdtem olvasni a Theatralia különszámát a közép-kelet-európai Shakespeare-recepcióról a rendszerváltás után, és beírtam a noteszomba minden fontos dátumot és tennivalót. Októberben konferencia, novemberben irodalmi verseny és még egy konferencia (Berlinben, szóval remélem, online lesz, vagy legalább hibrid, mert kiutazni biztosan nem lesz pénzem; de azért 'leszamilesz' alapon jelentkeztem). Ja, novemberben portfóliós határidő, ami nyilván el fog készülni, bár egy cseppet sem izgat, milyen lesz, csak görbüljön, ahogy mondani szokás. (Ez nem görbül, persze.) 

A változatosság kedvéért rengeteg órám lesz, az alapíványi átalakítástól pedig még a fejünkből se látunk ki egyelőre, gondolom, később is hasonló lesz a helyzet. Gondolkodtam, mit lehetne tenni az egyre jobban eluralkodó fásultság ellen (mondanom se kelljen, semmi kedvem az iskolakezdéshez), és kacérkodom egy Amnestys továbbképzéssel, mert arra gondolok, hogy ettől legalább úgy érzem, teszek valamit. Muszáj tenni valamit, a kommentelgetés és posztolgatás szart se ér, a 'belső emigráció' és a remeteség pedig voltaképpen lemondás és valamiféle feladás. Szóval arra gondoltam, kiképezem magam Amnestysnek, és akkor legalább tudom, miért néznek rám csúnyán egyesek, kettesek.

Augusztus végén már van egy kötelező továbbképzés és egy vizsga, aztán újraindul a verkli, amiben nagyjából csak megdögleni lehet (a borosszekrény kulcsát meg jól el kell zárni, haha). Abban reménykedem, hogy ha betör a negyedik hullám, az iskolák és a mozik pl. nem zárnak be teljes egészében, én felveszem a maszkot, ahogy eddig is, csak ne zárjanak be megint kb. másfél évre. És ebben a majdnem posztnyári, letargikus hangulatban megfogadom, hogy minden nap fogok olvasni, igyekszem nem bosszankodni és nem befordulni, még ha minden az ellenkező irányba is mutat.

Kép most nincs, de találtam nektek egy videót az Isonzo/Soca-völgyről:

Nagy részvétel

Kép forrása: ITT

A múltkor beültünk egy helyre egy órácskára, és a szomszéd asztalnál egy jóvágású család vacsorázott éppen. Apa, anya, 18-20 év körüli fiú. Láthatóan jól szituáltak voltak, trendi kaját ettek, csak apuka sörözött, a többiek vigyáztak a vonalaikra. Ruhájuk elegáns (nem Háda Fashion), arcuk szép, bőrük ránctalan.

Politizáltak.

Konkrétan a nemrég elfogadott ún. "pedofiltörvényt", illetve az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárását taglalták. Már épp menni készültünk, de azért még 20 percet sikerült hallani az egészből: a fiú azon az állásponton volt, hogy a Fidesz/kormány politikai öngyilkosságot követett el a törvénnyel, mert az emberek most majd ellene fordulnak, és akár a választást is elveszíthetik. Apuka szerint ez nem így van, mert "nyerni fogunk", az emberek nem dőlnek be az LMBTQIA lobbinak, az EU pedig agresszív, nyomul, és erőszakosan próbálja ránk kényszeríteni az ideológiáját, a kormány viszont "faszagyerek", és ezt nem hagyja. A fiú egyetértett azzal, hogy a meleglobbi nagyon sok pénzt hoz a cégeknek, és ha majd más lesz a trend, abból is pénzt csinálnak; aztán azt is mondta, hogy az LMBTQ-sok mindig a szélsőségekkel jönnek, pl. meleg fiatalok öngyilkossága, és ez érzékenyen érinti az embereket, ezzel kellene valamit csinálni. Meg hát mondjuk azért ez mégiscsak gáz, ezt szerinte azért a kormánynak is figyelembe kellene vennie. Apuka erre nem mond semmit. Anyuka pedig az egész vita alatt hallgat, piszkálgatja a salátáját, belekortyol a limonádéjába. A férfiak vitája ez, politika, okosság, komoly dolgok, ugye.  

Ezen a ponton eljöttünk.

Az jutott eszembe, hogy a kormányunk tényleg nagyon sikeresen harcol az ún. érzékenyítés ellen. Itt ez a család, láthatóan jól élnek, apa biztos vállakozó vagy valami multinál van, "Fidesz korú", kihasználja az adódó lehetőségeket és pénzeket. A srác jó suliba jár, ahol nyilvánvalóan vannak azért kisebbségi problémákkal küszködő társai is, illetve a tanárai között talán vannak olvasottak, tájékozottak, gondolkodók. Benne van az digitális világban szügyig, követi a közösségi médiát, beszél angolul, nem hagyja érintetlenül a populáris kultúra és a különböző oldalakra húzó véleményvezérek, ideológiák, ért belőle valamit, persze nem túl reflektív vagy kritikus. 

Apa ezekkel nem foglalkozik, mert ő a családfenntartó, keresi a pénzt, van szép kocsi, évi két külföldi nyaralás, étterem, szép ház, stb. Olvasni nem olvas, csak pörgeti a Facebookot, esetleg az Instát, jelen van ezeken a boomer felületeken, elkapja a szalagcímeket, a gyors tweeteket, szlogeneket, jelszavakat. Becsületére legyen mondva, a vitában végighallgatja a fiát, de az álláspontjaik persze nem közelednek. Mondjuk annyira nem is állnak távol egymástól.

Szóval a nagy találmány az, hogy ennek a rétegnek központilag meg kell adni mindent, ami az anyagi boldogulásához szükséges, és akkor minek is érdekelje őt más baja. Ki nem szarja le, hogy a szomszéd panelban megfagy vagy éhenhal egy kisnyugdíjas télen, hogy mi van Borsodban meg az Ormánságban, hogy kiket önt ki az árvíz, melyik rajtam kívül álló rétegnek milyen problémái vannak. 

Magyarán: a szolidaritás hiánya.

Tudom, erről már sok szó esett máshol is, meg azt is tudom, hogy egy húsz perces beszélgetésből spekulálok itten dolgokra, de hát alapvetően ez van, tényleg ez van. Valószínűsítem, hogy a rezsim ezért fog megint nyerni, mert ki az a hülye, aki ellenszavaz egy olyan kormánynak, ami nem gázol az ő érdekeibe, sőt, ezüsttálcán nyújtja a lehetőségeket "úgyamúgy". És vajon mi kell ahhoz, hogy egy ilyen helyre született fiatalban pl. feltámadjon az együttérzés, az empátia, a segíteni akarás. Vajon mi kell ahhoz, hogy kibújjon a burokból? Miért tenné, amikor a rögvalóság olyan kellemetlen és kényelmetlen, miért kockáztatná a saját jólétét azzal, hogy ellentart a hatalomnak, ami a társadalom jelentős részének inkább csak árt. 

Akkor már tényleg egyszerűbb befogadni a lebutított üzeneteket, és a biztonsági háló mögül mutogatni azokra, akik "pattognak" és elégedetlenkednek. Engem nem vitt el az árvíz, az én anyám nem kisnyugdíjas, a gyerekem nem meleg, a számlákat is ki tudom fizetni, mit érdekel engem más baja? 

Valami Arany János mondott fontos dolgokat a közönyös világról. Hogy tudta, és milyen igaza volt. 

   

Dzsungel #2

Most mondja nekem valaki, hogy nincs karma, avagy ornitológiai tanulmányaim folytatódnak.

A minap jól összeszidtam a városi maradakat, de ahogy még egy keveset kutakodtam, egész komoly dráma kezd itt kibontakozni, kérem.

Először is hallgassátok meg, hogy amire éjszakánként bosszankodva felriadtok, az voltaképp a szüleiket hívó fiatal baglyok hangja. Aztán azt is, hogy amit én foglyul ejtett csivavaugatásként aposztrofáltam, az valójában riasztóhang. 

Az persze azóta sem derült ki, mi volt a fő veszélyforrás, gyanítom, nem is fog, de itt a gettóban láttam én már nyestet, kóbor macskát, szerintem rókát is. Vércse is van persze.

Nem tudom, ki fenyeget vagy ki eszik meg kit (azt olvastam, hogy a városokban akár karvalyok is élhetnek már), mindenesetre a bagolylak szomszédságában van egy másik fészek is; ha jól sejtem, ők nem ellenségek, hiszen egymás mellett laknak.

Az éjszakai ramazuriból kiindulva viszont valami komoly fennforgás lehetett, mert a fenti hangok után hajnalig néma csönd, majd reggel a parkoló kocsi melletti bokorban baglyocskára bukkantunk.

[saját fotó]

A baglyocska nem volt pici, de nagy sem, és azt sejtettük, hogy nem tud repülni. Feljöttünk, de ahogy az ominózus erkélyről tovább figyeltem, láttam, ahogy kikászálódik a bokorból, és ügyetlen ugrálással megindul az autók alatt a parkolóban. (Szép, bokros-fás rozzant parkoló.) Bebújt a bunkó ügyvédgyerek óriási BMW-je alá, erre lementem, és megpróbáltam kicsalogatni. 

Pont ilyen nagy, ijedős, sárga szemekkel nézett, mint ezen a képen. 

Egy galamb közelített felénk, nem tudtam, hogy fenyeget, vagy segíteni akar. A BMW után a kisbagoly a parkoló másik oldalát szemelte ki, mire én hősiesen keresztbe álltam az úton (gondoltam, ha megint annyival jön itt valaki, amennyivel szokott, engem hamarabb észrevesz, aztán ha még meg is tud állni, mázlim van). 

Fogalmam sem volt, hogy kell maradat fogni, de persze mire jó a kiskorban sokat nézett Discovery Channel. Törölköző, kesztyű, papírdoboz. A doboz jól le kellett rögzíteni, mert a kicsike persze rettegett. Megeresztettem három telefont, mondjuk elképesztő, hogy egy ekkora nagyságú városban, régióba egy darab faszi van, aki ért ehhez, és persze történetesen pont az ország másik végén tartózkodott.

Úgyhogy a madarat az állatmenhelyre vittük (ami egyébként kétségbeejtően rossz állapotban van, ami nyilván nem az ő szégyenük), ahol először azt javasolták, tegyük vissza a fészekbe (??). Mondtam nekik, hogy ez kizárt, egyrészt képtelenség, másrészt a hely veszélyes, és hát szépek az elvek, de ha megint leesik, biztosan elüti egy autó vagy egy kóbor macska.

Nem volt túl jó érzés otthagyni, de biztosan gondoskodnak róla.

A történetből (az előzményeket tekintve) mindenki vonja le a megfelelő tanulságot, én mindenesetre kicsit nagyobb érdeklődéssel és még több empátiával várom a következő éjszaka történéseit. 

Dzsungel

Amatőr ornitológiai témájú bejegyzés következik.

A meleg miatt nagyon rosszul alszom, biztos öregszem, vagy mi. 

Légkondink nincs (amit mellesleg nem bánok), ventillátorunk van, kettő is, de azt az éjszaka egy bizonyos pontján nyilván kikapcsolom.

Most, hogy legfőbb nyári programom megint a fogyókúra (surprise, surprise), arra is megfelelő időt és energiát fordítok, hogy kellően elfáradjak estére. Kevés digitáliát használok, ez az év pont elég volt.

Vége az esti filmnek, az olvasásnak, az akárminek, lekapcsolom a lámpát, és ahogy a nagykönyvben meg van írva, azonnal felpattan a szemem.

Aztán amikor a második Valeriana Night után végre picit elszenderedem, akkor jönnek a dzsungelhangok.

Főút és egy forgalmas kereszteződés mellett lakunk, ami eleve kurv@ nagy szívás (nem tudom, hogy lehetett elődeinknek annyi esze, hogy ide vettek lakást), mert a forgalom hangja is iszonyú--ó, az áldott kijárási tilalom, amikor este 8 után csak néhány kóbor busz...--, ehhez pedig újabban jönnek a...

... madarak.

(Kép forrása: ITT)

Én szeretem a madarakat meg amúgy minden állatot, de amikor hajnali fél 4-kor iszonyatos rikácsolásra ébredsz, és nem tudod, hogy a Veszprém Zoo-ban vagy-e vagy az amazonasi dzsungelben, az nem annyira jó érzés. Többek közt azért, mert, mint mondtam, amúgy sem tudok aludni.

A napokban legalább három vérfagyasztó élményem volt (és itt jön a spéci ornitológiai rész): az egyik fán baglyok laknak. Az a fajta, amelyik nem huhog, hanem vijjog. Korábban már írtam baglyokról, akkor a belső udvarban laktak, és nem tudom, mi történt, de most kiköltöztek az utcafrontra. Már nem félnek, vagy mi. Szóval ahogy az éktelen vijjogásra felébredek, és kinézek, látom, hogy a szinte karnyújtásnyira lévő fa tetején ül, és néz befelé. Sehol semmi zaj, csak a hangos vijjogás. Pici, cuki állat volt, gyönyörű is, de jó lett volna, ha elhúz a p*csába, és hagy aludni.

A második trauma szintén hajnali fél 4-kor ért, akkora hangzavar volt, hogy még a macska is bejött az erkélyről ijedtségében. Először azt hittem, bagzó macskák, aztán kiderült, hogy mutáns madarak (?) eshettek egymásnak ezen a csecsemőüvöltést és hangos vernyogást mixelő hangon. Percekig tartott, mintha riasztás lett volna, talán a bagolyfészek lehetett veszélyben, persze szintén az ablak alatt.

A harmadik és egyben legmegfejthetetlenebb hang csivavaugatáshoz hasonlít.

Persze most mondhatjátok, hogy valami szadista biztos kizárta éjszakára a csivaváját az erkélyre, és az ő kétségbeesését visszhangozza a proli lakótelep, de esküszöm, hogy nem. Vagy hát hajnali 3-kor ki sétáltatna csivavát a gettóban, ugye. 

Ez a hang amúgy annyira vérfagyasztó, hogy még a baglyok is elhallgatnak.

Hát így.

Reggel aztán gyűrötten felkelek (a buszokra meg a szirénázó mentőkre, persze), picit csodálkozom, hogy szarul vagyok, és a facebookon megnézegetem, ki milyen szép tengerparti és/vagy békés, csöndes helyen nyaral, közben pedig azon tűnődöm, én mikor léphetek le innen a francba végre. 

Ugyanis az az állandó zaj, amit észre sem veszel, hogy 0-24-ben hallgatsz, szép lassan felőrli az idegeidet, és bár azt hiszed, tök jól vagy, nyár van, pihensz, stb., egyszer csak fogsz indokolatlan bőgésben törsz ki magad sem tudod, hogy mitől. 

Ennyit a madaras idillről. 

Persze örüljek, hogy nem vaddisznók meg medvék dézsmálják a kertemet.

Örüljek annak is, hogy vannak körülöttem fák.

És félreértés ne essék, őket legalább annyira sajnálom, mint magamat, hogy (egyelőre) nem tudok máshol lakni, mint egy mocskos-romos parkoló fölött. Ahol egyébként fák is vannak.

Na, megyek, be is kapcsolom a youtobe-ot, hátha van valami kellemes tengermorajlás vagy csicsergéses-búzasuhogásos rét.

Ti meg hallgassatok jó fej maradakat.

Törvény

Kép forrása: ITT.

Megpróbáltam megvárni, hogy minden "hírverés" elüljön az amúgy is megszavazott "pedofiltörvényről", aztán, gondoltam, elmondom én is, mit gondolok. 

A "hírverés" szerencsére nem ült el.

Ez meg itt egy egyszerű, rövid és személyes vélemény lesz anélkül, hogy citálnék bármilyen eddig megjelent hírt vagy magát a törvényszöveget, hiszen már mindenki olvasott mindent, és mind a kormányoldal, mind az ellenzék bőven beleállt abba, hogy ebből az amúgy tök egyszerű kérdésből politikai csatározást csináljon, természetesen.

Nincsenek illúzióim persze, minden politika. Ez eddig is így volt, eztán is így lesz. (Tessék, itt egy videó, ami közérhetően elég sok mindent megvilágít.) Pont most néztem meg a Dick Cheney alelnökről szóló életrajzi filmet (a címe Vice), ami szerintem egyébként nem volt túl jó, mindenesetre érzékletesen kitér a két Cheney-lány, Liz és Mary viszonyára. Liz ugyanis 2013-ban republikánius szenátorjelöltként kinyilatkoztatta, hogy ellenzi a melegházasságot, ami kisebb családon belüli válságot illetve törést okozott. (Annak már nem néztem utána, hogy a két nővér viszonya azóta rendeződött-e.)

Nekünk is megvannak persze a magunk kis contradictory botrányaink a témában, de én most nem erről akarok beszélni, hanem az ún. szexuális propaganda tiltásáról, például az iskolákban.

A minap olvastam ezt az interjút Tobi anyukájával, Tuza Évával (film: Tobi színei), és tanárként egészen komolyan elszégyelltem magam. Mondjuk ki, rengeteg homofób, kirekesztő tanár van, miért is pont ők ne reprezentálnák a magyar társadalom átlag gondolkodását etekintetben. 

Most mondhatnánk, hogy oké, akkor legyenek képzések (az 'érzékenyítés' szót direkt kerülöm), ahol elmagyarázzák Kovács Béláné 35 éve tanító magyar-történelem szakos pedagógusnak Mátészalkán (ha netán magától, emberi és tanári mivoltából kifolyólag nem tudná), hogy gyereket nem rugdosunk csak azért, mert nem értjük a viselkedését vagy hogy ő kicsoda. Csak hát ugye az van, hogy pont ezeket a magyarázó alkalmakat tiltják meg mostantól, tehát sem pl. az Emberség Erejével, sem az Amnesty, sem pedig a Háttér Társaság be nem teheti a lábát iskolába többé.

Nálunk a tanév vége előtt volt pl. egy nagyon remek diáknap, a gyerekek szervezték. Egy szót sem szólhatok, mert bár voltak sejtéseim, végül simán és viszonylag botránymentesen lezajlott (a poszton mondjuk van egy dislike, ha megnézitek), de azért a háttérben elhangzott pár megjegyzés, hogy olyan szervezet jött, akit a tudjukki pénzel, stb.

Ezek a sunyi háttérben suttogások egyszerűen borzalmasak. Én, miután több Emberség Erejével és Amnesty szervezte ifjúsági programon vettem részt, bátran kijelenthetem, hogy ezek a szervezetek az ilyen rendezvényeken egyáltalán nem politizálnak. Megismétlem: nem szidják Orbán Viktort, a kormányt, a Fideszt és Magyarországot sem. A gyerekeket érintő kérdésekről beszélnek világosan, tisztán, barátságosan. Válaszolnak olyan kérdésekre, amikre egy tanár nem tud vagy nem akar, mert nincs információja vagy mert zavarba jön. 

Csodálatos lesz, amikor majd csak olyan listázott szervezetek jöhenek, amik arról fognak beszélni, hogy a szex célja a gyereknemzés és a fajfenntartás, vagy arról, hogy mi a női princípium. Kíváncsian várom, vajon mely szervezetek lesznek ezek. Pl. a katolikus egyház? Maga Rétvári Bence?

Borzalmas belegondolni, mi lesz 1) azoknak a gyerekeknek a fejében, akik most majd úgy érzik, senkivel sem beszélhetnek magukról, mert ez "törvénybe ütközik"; 2) meg úgy általában, a többieké is, akik nem tudják majd, hogy kitől mit kérdezhetnek.

Most azt mondjátok, ez marhaság, kérdezni fognak, ahogy eddig is. Igen, biztosan, és csak remélni merem, hogy az arra alkalmas tanárok nem fognak betojni attól, hogy válaszoljanak nekik.

Nálunk a jelen diákönkormányzat amúgy évek óta a legtevékenyebb és legaktívabb. De mivel mi egy nagy szervezet vagyunk (és bár a közvetlen főnökünk elfogadó és nyitott), félek belegondolni, mi lesz a jövőbeli terveik sorsa. 

A háttér ecsetelését tovább folytathatnám olyan hírekkel, mint hogy a Pest Megyei Kormányhivatalnak nincs jobb dolga, mint könyvforgalmazókat megbírságolni, vagy hogy az amúgy is sok helyen rémséges tanárképzést még jobban lebutítják törvényileg (azaz pl. a hozzám kerülő tanárhallgatókat jobb, ha nem viszem rendhagyó irodalomórára pl. Erdős Virággal).  

De, hátha van időtök olvasgatni, inkább ideteszek három régebbi bejegyzést (mostanában úgysem írok sem sokat, sem jókat) arról, hogy mennyi dolgunk van és miért aggódom annyira.

• Itt van egy az identitásról 2014-ből.
• A vitakultúráról és érdeklődési körökről (2017).
• A pc-ről és a hitelességről, ami azóta is örökzöld téma (2019).