Érettség

Minden évben ilyenkor van legalább egy érettségis posztom.

Már volt egy fél, és ezt is korábban meg akartam írni, de elsodortak a vizsgák, ráadásul még hátravan egy emelt, körülbelül az utolsó napon, amikor már csak azok szoktak jönni, akik javítanak, halasztanak, újra felvételiznek; csupa izgulós húszon és harmincon túli (ma a kémián távolról láttam egy 45 körüli pasast, vizsgázni jött).

Amellett, hogy egészen rutinosan mennek már ezek a dolgok, és szinte fel sem tűnik, hogy mennyi munkaórát tölöttem ezzel, azért mindig van néhány új jelenség. Például hogy idén már nem volt kedvem összegyűjteni az aranymondásokat amit én azért következetesen aranyköpésnek hívok... nem is voltak olyan jók. Aztán hogy, mivel a tavalyi idősebb kollégák nem javítottak most, szépen magunkra lettünk hagyva, amit én különösebben nem bántam, mert mindig halálra idegesít, hogy az utolsó vesszőhibát is öten konzultáljuk meg.

A betekintésnél viszont egyre több az indokolatlan és arrogáns reklamáció, amit nem értek.

Azt persze felfogom, hogy ez egy nagyon fontos állomás, és hogy jól trenírozott, agyonstresszelt fiatalok számolgatják felvételi pontszámaikat még mielőtt beülnének május első hétfőjén a vizsgaterembe (vö. majd a magyar pontszámot viszem, az úgyis könnyű). Azt is értem, hogy egyre kisebb a stressz- és kritikatűrő képességük, és egyre alacsonyabb szinten áll az önismeret.

Én egyébként elég alaposan és szisztematikusan készítek vizsgákra, tojok az ún. ~érzékre (vö. nyelvérzék, stb.), megtanítok minden lépést, amivel jól meg lehet írni egy vizsgadolgozatot. Még annak is, aki (bocsánat) hülye. Mert azt ugye úgysem tudjuk befolyásolni, érti-e az adott szöveget szegény vagy nem. Hogy tudja-e a történelmi hátteret, a kulturális vonatkozásokat, hogy felismeri-e az apró nüanszokat, ráérez-e a finomságokra, vagy, uram bocsá, hajlandó-e alaposan elolvasni a verset/novellát. Ha valaki betartja a lépéseket, igyekszik, dolgozik, belead apait és anyait, megadom neki a magas pontot attól függetlenül, hogy profi volt-e vagy sem. És ha valaki a több éves munkám dacára csak firkálgat, nyilván kevésbé ér el jó eredményt. 

Minden évben van minden persze: satírozás, hülyeségek tömkelege, nulla vázlat, nulla bekezdés, rémes helyesírás, félreértések, orbitális tárgyi tévedések, stb. Ezeket a helyén kezelem, de nem vagyok sem lágyszívű, sem elvtelen. Nem a professzionalizmust pontozom, hanem a készülést, a tanulást. 

No, és új elemként az idén rengeteg reklamáció érkezett.

Az egyik, ami ezzel kapcsolatban meglepett, az volt, hogy hiába mutogatom a megoldókulcsot (szövegértés), hiába érvelek hatékonyan, hogy miért nem jó a megoldása, nem fogadja el. Magyarázza, hogy szerinte miért jó. Pedig hát nem jó. Nem azt kérdezték, nem az volt a szempont, arról pedig nem tehet senki, hogy ő félreértelmezte/nem értette meg a feladatot. Sajnálkozunk rajta, de megtörtént.

A másik kedvencem: "ez az elemzés szerintem (!!) nem ennyi pont".

Tény, hogy az esszé értékelésénél 5 pontos sávok vannak, amiken belül van valamennyi szabad mozgástér, ezen az ember persze eltöpreng, majd dönt. És akkor jön, hogy nézzem már meg még egyszer, mert túl sok pontot vontam le, pedig ő mindenről írt valamennyit.

Ebben persze nem az a zavaró, hogy megbeszéljük az értékelést (sőt!), hanem az az arrogáns, ellentmondást nem tűrő hangnem, amivel arról győzköd, hogy a megoldása több pontot ér, mint amennyit adtam rá. Itt is hiába magyarázom a szempontjaimat, hiába hozom az érveket, a példákat, egészítem ki azt, amit ő gondolt, mutatok rá, hogy hol részleges a megoldása, hajthatatlan.

Ezzel tulajdonképpen azt is mondja, hogy ő jobban ért ehhez. Én pedig nem értek ehhez eléggé és/vagy nem vagyok elég jóindulatú. Tárgyi és fogalmi tévedésekről próbálja bebizonyítani nekem, hogy az ott helyénvaló. Egy novella például lehet impresszionista, csak azért, mert hangulatok jelennek meg benne. Egy vers lehet háborús, holott a megírása idején még nem is volt háború. József Attila verse lehet pozitivista, mert optimistán áll az élethez. És ez a részlet (mutatom) például magasan értékelendő, helytálló megállapításokat tartalmaz:

Radnóti a holokauszt idején élte életét, és sajnos ez okozta halálát, hiszen zsidó származása révén munkatáborokba kényszerítették. (Lager- az egyik legismeretbb, ahol tartózkodott.) Kimagasló írásaival fontos alannyá vált az irodalom életében. Sok ideig reménnyel teli életet élt, de őt a felnőttkor készítette ki pszichésen. 

Mindkét mű belső érzéseket próbál közölni, kikiabálásokban jelenik meg ez az expresszionista stílusirányzat.

Nem az a problémám, hogy át kell néznem újra néhány dolgozatot, hanem hogy (ezek szerint) már a hülyeséget sem tehetem szóvá. Hogy lehet, hogy azt kéne mondanom, hülye vagy ahelyett, hogy adok egy viszonylag barátságos, elfogadható pontszámot, amivel azt hiszem, jót teszek.

Ilyenkor persze lehet írásban fellebbezni, stb. stb., bár a mi iskolánkban az az eljárás, hogy egy harmadik tanár bevonásával megpróbáljuk megbeszélni a diákkal a dolgot. A dolgozatokat az egyik (szakmai) felettes átnézte, minden rendben talált, illetve az egyik esetben még meg is jegyezte, milyen kedves voltam, hogy a tartalmi pontszámot szerkezeti és nyelvi értékeléssel igyekeztem korrigálni (ezt úgy hívják, hogy empátia és belátás, nyilván mindenki eléggé ismeri a saját diákjait ahhoz, hogy meg tudja állapítani, magához képest mekkorát domborított).

Végül amit még problémásnak látok, az a diszciplinák közti pozícióharc. 

Én itt az új munkahelyemen általában természettudományos oszályokban tanítok, kilencedikeseim még nem is voltak, amióta itt vagyok. Amikor bekerülök ezekbe a közösségekbe, sokszor azt látom, hogy a fizika-, matek- és kémiatanárok (de főleg a fizika!) ellenem dolgoznak. (A tavalyi végzőseimnek országosan kitüntetett fizikus osztályfőnöke volt.) Vagyis az alapállás szerint a fizika tudomány, az irodalom pedig csak egy szükséges és fölösleges rossz, amin itt a gimnáziumban túl kell esni, mint a bárányhimlőn. Annak nincs értelme, haszna, logikája, nem jó semmire, stb. stb. 

Bár ahogy haladunk előre az időben, egyre kevesebbszer kapom meg, hogy mire jó mindez, azért most a vizsgán megint érzem a nyomást, hogy ha már az emelt fizika/kémia/matek szopás, legalább én adjak jó pontot.

Adok, persze, annak, aki megérdemli. 

Mert tetszik, nem tetszik, az irodalomértelmezés vagy kritika is egy tudomány (már sokszor írtam erről, tán még fogok is). 

Jövőre végre kapok fiatalabbakat, ők talán megértik a végére, miről pofázok.

Utóirat: az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy nagyon klassz tanárbúcsúztatókon vehettem részt, ahol az is elhangzott, sosem gondolták volna, hogy élvezni fogják a magyarórákat, és köszönik, hogy (egyik kedvenc szerzőmmel szólva) megmutattam az élet értelmét is:

Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.

Nagyon büszke vagyok, hogy ezt átadhattam. 

Ahogy arra is, hogy néhányan azzal búcsúztak: "maga olyan... hát, hogy is mondjam... normális".

És mellesleg született 85, 97 és 91 százalékos vizsgateszt is. 

A 87%-ostól kaptam ajándékba egy fotót, amin ő ül törökülésben az egyik magyaróra előtt, fején az irodalomkönyv és egy fesztiválos söröskorsó, a kezében pedig egy kartonlap: ÚJ AGYRA GYŰJTÖK.

Éppen Madáchból írtunk aznap. 

Arra jutottam... (régebbi poszt)

(FYI: ezt a posztot május 19-én kezdtem el írni, de közben történt pár dolog; az egyikről szó lesz, a másikról nem, talán majd egy későbbi posztban; viszont mindebből az következik, hogy most sem leszek koherens)

Arra jutottam...
... hogy mégis csak meg kellene tartani azt az érettségi-elégetős demonstrációt, amit a matek miatt szerveztek. Jó, még akár sírhatunk is közösen. De jó lenne, ha úgy égetnénk, hogy előtte ki sem javítom.

Jó, most nyilván csak publikusan szenvedek, de tényleg ez az az év, amikor a legtöbb dolgozat jutott, összesen 44 darab, és még 16 angol, szóval egy darabig még biztos elszórakozom ezekkel. Persze lehetne rosszabb is, mert van kolléga, aki 70-et javít (mondjuk elég laza csóka, nem fog neki különösebb gondot okozni, ahogy az év közbeni munka sem rázza meg soha).

Négy hete nem tudok meggyógyulni, még mindig gyanús köhögőrohamok törnek rám, időnként elmegy a hangom, berekedek, küzdök a torkomban meg az arcüregemben lévő trutyival. Sosem volt még azelőtt ilyen, nyilván öregszem és változom.
Amúgy úgy látszik, ez pont olyan időszak most, amikor szépen lassan el kell fogadni, hogy olyan dolgok történnek, amiket korábban el sem tudtam volna gondolni.
Hogy mondjuk egyszerre csak valamiféle rangidősnek számítasz a munkahelyeden.
Hogy nem tudod betartani azt a munkatempót, amit kitaláltál magadnak.
Hogy felbukkan egy volt diákod, aki azzal áll elő, hogy ő most már fiú lesz, ezentúl a fiúnevén szólítsd...

Nem is tudom, melyiket a legnehezebb feldolgozni (de, a másodikat). Az van, hogy most végül is egy békésebb időszaknak kellene zajlania, hiszen kiment egy csomó órám, szerencsére alig kell emberek közé mennem, lement az érettségi (közép- és emelt szint). Ehelyett folyton javításos megbeszéléseket kell tartani, amik vége mindig úgyis az, hogy add meg a pontot, amit jónak látsz, és kiderül, hogy van, aki engedékenyebb, van, aki kevésbé (vivát objektív értékelhetőségi kritériumok).

*
Ennyit írtam május 19-én, aztán az történt, hogy hosszas beszélgetésbe elegyedtem a fentebb már említett volt tanítvánnyal (erről most nem írok, talán majd később), valamint megjelent a blogomon egy országosan nagyon ismert bloggernő, hogy -- akárha anyám helyett anyám lenne -- megossza véleményét egy régebbi (személyes) posztom kapcsán.
Nem is annyira ez érdekes (bár ez is), hanem hogy ennek kapcsán elgondolkodtam egyrészt a blogolásról, másrészt a kifejezetten női blogolásról, bloggerkedésről, influenszerkedésről.

Az utóbbi időben nem nagyon követtem a feminista (social) média fejleményeit, jó, olvasok néhány ún. női blogot (bár sosem gondoltam rájuk női blogként), és azzal is tisztában vagyok, hogy ebben a pics**nyi országban marha könnyű vezérürüvé válni, ha az ember eleget van online. Most mondhatnám, hogy ehhez minőségi tartalom is kell, de, ahogy én látom, ez egyre kevésbé fontos.

2007-ben kezdtem blogolni, vagyis sokkal régebben, mint a hivatkozott "női influenszer", biztos voltak, vannak olvasóim, kommentelőim ritkán, szinte soha. A tartalom vegyes. Sosem törekedtem ún. blogprofil kialakítására, ez alapvetően egy személyes blog. Az általam kedvelt blogok pedig sorra eltűntek, úgyhogy -- ahogy mondtam -- manapság nem is nagyon olvasok blogokat.

Szerintem lássuk be azt is, hogy a blogolás jórészt egotrip; lehet mindenféle ideológiák mögé bújni meg világmegváltani, váteszkedni, stb., de alapvetően az ember önmagát akarja megmutatni.
Én pl. nyilván nyomom a polgári foglalkozásom, és egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy mondjuk a blog támogatásával/támogattatásával bármilyen jövedelemre tegyek szert. Teljesen középszerű, átlagos, olykor nyafogós, tökéletlen valaki vagyok. Nem próbálom a tökéletesség látszatát magamra húzni, nem nyomok önmarketinget, néha félregépelek, és tényleg örülök, ha valakiknek tetszik, amiket írok, de sosem állítanám magamról, hogy bárki életét megváltoztattam. Csakis amiatt, mert blogolok, nem tartom magam írónak. Akkor se tartanám magam annak, ha a posztjaimból netán könyv születne, sőt, én tiltakoznék a legjobban (mekkora f@szság már kinyomtatni valamit, aminek a lényege pont az internetes megjelenés annak összes előnyével és hátrányával együtt).

Ha meg már a nőügyeknél tartunk, az utóbbi időben azt látom, hogy van jópár 30 fölötti megmondóembernő, aki mintha nem lenne tisztában a jelenlegi (hazai) társadalmi viszonyokkal. Múltkor pl. olvastam egy interjút Csisztu Zsuzsával, amin jól felkúrtam az agyam, ugyanis halálra idegesít az a pökhendi sznobizmus, amivel nyilatkozik különböző témákban -- mintha tényleg mindenhez értene. (Nyissátok meg a linket, nézzétek meg a fotót, nagyon beszédes.)
Értem én, hogy positive worldview, hurráoptimizmus, szabópéter meg minden, de hát az élet kurvára nem ilyen.
Ha pedig egy ilyen poszthoz, interjúhoz, fórumban megfogalmazod, hogy a dolgok nem feketék és fehérek, meg különben is, mi van a sok százezer másmilyen emberrel, akiknek esetleg nem sikerül (mert nem paypalból élő influenszer, és a 12 órás műszakok mellett nem tud olyan tempóban egót építeni), megkapod a pofádba, hogy undorító vagy és gonosz. És hogy a lehetőség mindenkinek egyformán adott. (Lófaszt.)

Szóval én továbbra is örülök az 5 db olvasómnak, és nyugodtan elküldhettek a picsába (én majd viszonzom), de köszönöm, nem akarok részt venni egy hamis valóság megkonstruálásában, inkább élem a kis szarkasztikus jelenemet, még ha emiatt megkeseredettnek és kiégettnek is tartanak néhányan. Minden mindig fluxusban van.

Például az érettségi dolgozatokat azóta leadtam, de első utam nem az edzőterembe vezetett, hanem a kanapéra, és megnéztem két kurvaszar filmet, meg ölelgettem a macskámat, mert fél a vihartól, ami kb. 15 percenként random kitör.
Most már egy kicsit több időm lesz.
Már csak 44 szóbeli, 3 emelt érettségis nap és egy TELC nyelvvizsgás továbbképzés vár rám.

Élet

A tavaszi szünetet sikertelennek nyilvánítom.
Mert bár még az autóban is dolgozatokat javítottam, közel sem vagyok kész, és a zsigereimben már érzem, hogy visszatér ugyanaz a stressz, amitől cidrizve alig vártam, hogy eljöjjön ez a szünet.
Aztán végig beteg voltam. Még most is.
Nagyon bosszantó, mert sosem voltam pár napnál hosszabb ideig beteg.
A hegyet azért persze megmásztunk. Bár sokért nem adtam volna, ha az indulás napján inkább visszafekhetek aludni.

A Felvidék nagyon szép.
Soha nem gondoltam volna, hogy irredenta nemzeti nacionalista nosztalgikus gondolataim támadnak ebben a témában, de azért mekkora királyság lenne már, ha lennének rendes hegyeink és tengerünk.

Nna, de. Ez volt itt a kilátás a szobából. Poprád, nem nagy város, láthatóan a turizmusból élnek főleg.

Aztán felfedeztük a régi részt is, ennek eredeti neve Szepesszombat. Szép reneszánsz-barokk házak vannak itt.

Ez pedig itt Késmárk, az első város volt, amit mégnézünk.

Késmárk híressége az UNESCO-listán lévő fa protestáns templom, valamint a régi kereskedőutca.

A másnapi program a hegymászás: Kőpataki-tó (1754 m), valamint majdnem a Lomnici csúcs (2634 m), de ettől már mindenki beparázott, én speciál kiköptem a fél működő tüdőmet. Mondjuk a felvonók sem tűntek életbiztosításnak, főleg az első szakaszon (felvonó 1, felvonó 2, felvonó 3). Azért picit persze megbántuk mind, legközelebb felsikoltozzuk magunkat (én nem, mármint úgy értem, becenevem 'kőszikla').

Ez pedig itt a Csorba-tó, ahova azért mentünk, hogy vizet is lássak. Hát, nem láttam...

Lőcse viszont gyönyörű város, mondjuk a főterét pont felújították, de azért a csendes húsvéti áhitat és béke hatott át mindent.

Hazafelé megálltunk Losoncon. Hogy nehogy már Tatratea nélkül térjünk haza (csak megjegyzem, sokkal olcsóbb, mint idehaza). Ez itt a zsinagóga, amit sosem tudok megörökíteni, ha nem állunk meg egy helyi Coopnál.

Elnézést kérek, hogy lustaságomat wiki-linkekkel pótolom, de vissza kell mennem dolgozatot javítani és köhögni.
Csak annyit akartam mondani, hogy ne menjetek a rotható nyugatra, vegyetek egy erősebb motorú kocsit (hogy bírja a szerpentint), nem baj, ha használt, és menjetek végig a határ mentén szépen minden irányba.

Találós kérdés...

...mikor beteg a jó tanár.
Természetesen a tanítási szünetekben -- mondja ezt ez a hülye altruista posztkomcsi frázis.
Az vagy nem az (most majd biztos letámadnak megint, hogy általánosítok és érzéketlen vagyok), az első tanítás nélküli munkanapra elment a hangom, és váltakozó intenzitással heveny klasszikus gyomorgörcsök köhögőgörcsök kezdtek rám törni.
Ez nem lett volna akkora nagy baj, ha nem lennék hétfőtől szabin tanítás nélküli munkanapon, melynek komolyságát valószínűleg csak én érzékeltettem magammal, mivel péntektől keddig négy nyelvvizsgát is lenyomtam, ma pedig Harold Pinterről és az abszurdról tartottunk egy mérsékelten sikeres szemináriumot.
Senki ne szidjon, az érettségi szünetben viszont végig dolgozni fogunk. Sade. Schade.

A fentiekből következőleg tegnap estére odáig jutottam, hogy csak tátogtam, mint egy hülye hal. Tegnap ugyanis elvittem a mamát húsvét nagybevásárlásra (amivel ő elegánsan összevonta a tetőcserép-, plafonlófasz-, valamint meszeléshez szükséges eszközök, kávédaráló stb. beszerzését is). És hát a mamákkal ugyebár beszélgetni kell, szóval nem úgy van az, hogy az ember csak megy és tereget autózik némán.
Estére azt hittem, megfulladok, még a korty pálinka sem segített, mert az csak lenyomta a slejmet, úgyhogy szárazon köhögtem tovább. (Bocs a gusztustalankodásért.)

Szóval rengeteg poszt témám lenne, de ehelyett csak lerögzítem, amik a napokban foglalkoztattak, és ebből persze (ilyen posztmodern izé ez) nem fog semmi koherens összeállni, de...

Az egyik nyelvvizsganapon külföldi diákok jöttek. Aztán az történt, hogy az amúgy nem túl kedvelt 'immigrants, social minorities' témát sikerült kihúznia egy nigériai, egy ruandai és egy Kínából származó, amúgy Kanadában érettségizett ujgur kisebbséghez tartozó diáknak. 
Hátborzongató beszélgetés volt.
Egyrészt azért, mert tele van a média a kormány külföldiellenes/muszlimellenes/bevándorlásellenes propagandájával (vö. nem akarunk multikulturális Európát), viszont, nos, ezek a gyerekek meg mégis csak idejöttek valahogy. Tele vannak velük az egyetemek, mert ők a jövő munkaerője itt minálunk.
Mindhárman elmesélték, milyen náluk a kisebbségi lét; hogy a nigériai kormány korrupt, Ruandában pedig még mindig nagyon erős a hutu-tuszi ellentét, de mivel a szülők nem tudják elhagyni az országot, inkább a gyerekeiket küldik el, hogy legyen jövőjük.
A kolléga megkérdezte, milyen érzés hátrahagyni mindent (de tényleg, mi a faszt is kérdezel ilyenkor?!), mire az ujgur fiú azt mondta: nehéz, de ő próbál úgy tekinteni a befogadó országokra, hogy ott megkapja az esélyt egy jobb élethez. Itt persze Kanadára gondolt. Magyarország nevét nem merte kiejteni a száján, amikor arra terelődött a szó: there are some countries which do not welcome immigrants.
De nem is ez volt a zavarba ejtő, hanem inkább a két fekete lány, akik utána percekig arról beszéltek, Európa milyen szép, milyen barátságos, az európai emberek pedig gyönyörűek.

Értem? Itt fröcsög egy populista, idegengyűlölő miniszterelnök és kormánya, miközben hátrányos helyzetű ázsiaiak és afrikaiak özönlenek az egyetemekre, akik istenként tekintenek ránk. Mert itt jó, itt tisztaság van, az emberek (még az idősek is) kedvesek és aktívak, mindenki egészséges és szép.
A pofám szakadt le a szégyentől...

Szégyenemet nem kisebbítette a Notre Dame balesete, amit természetesen nagyon sajnálok, de amit a social media átszűrt a dologból, az csak még kiábrándultabbá tett.
Értem én, hogy ma már másként működik a kollektív emlékezet és a gyászmunka, de azért az esetek többségében azt láttam, hogy ez inkább már megint az egó előretolásának az alkalma. Tényleg, egyrészt, amikor beléptem a facebookra, azt hittem, porig égett az épület (vö. hogyan interpretálja a köz a tényeket), másrészt azt láttam, hirtelen mindenkinek kurva fontos közölni, hogy ő már járt Párizsban, és ezért a történtek mennyire megrázták. A dolog non plus ultrája az volt, amikor az RTL KLUB felkutatott néhány hevenyészett franciát (pl. a Párizsban gyerekeskedő xy-t, a nagyanyai ágon francia származású mittudoménkit, meg egy reality szereplőt, aki ezermillió éve máshol él), akiket természetesen borzalmasan megrázott az egész tragédia. A legszánalmasabb vonalról inkább nem is beszélnék.

Én egyébként kulturálisan (és más szempontból is) érzékeny embernek tartom magam. (Jó, persze nem áll távolt tőlem az irónia sem, ami szerintem létszükséglet a túléléshez manapság.) Ezért aztán komolyan elgondolkodtat, miért a social media a legalkalmasabb felülete annak, hogy a személyes érzéseinknek hangot adjunk -- félre ne értsen senki, posztolok én is, de abban a tudatban, hogy ez egy szerep, acting out, ha tetszik, performance. Soha nem azonosítottam magam a közösségi médiában megjelenő imázzsal. (Szerintem valahol ez a tudatos médiahasználat vagy inkább annak felhasználása valamilyen célokra.) Mindenesetre érdekes jelenség, hogy úgy tűnik, már gyászolni, szomorkodni, hogy ne mondjam, érezni sem tudunk közösségi felületek nélkül, és ez rémes.

... na whatever, ma, az abszurd órám után viszont és ezennel ünnepélyesen megkezdem a jól megérdemelt szabadságom (3 nappal később, mint kellene). Hamarosan fotók várhatók szép helyekről.

Elnézést, de

Elnézést de...
... egyszerre olvasom az Iskola a határont, A Mester és Margaritát, valamint a Nincseleneket.
Attól tartok, hogy nyolcunk közül csak én. Az előbbi kettőt hangoskönyvben is hallgatom attól függően, hogy épp mikor megy az agyamra Szilágyi Tibor vagy Kulka János hangja.

Olyan okos, művelt és tájékozott vagyok, mint még soha!

[Viszont kurvajó filmes feladatlapot csináltam a Sorstalansághoz, így legalább annak az újraolvasását elsumákoltam (ők persze a könyvből is írtak).]

A javítanivalókat legszívesebben kezelésbe venném egy lángszóróval (szerzőikkel együtt, jaj bocsánat), főleg azokat, amikben a sokszori noszogatás ellenére sem észlelek pozitív változást. (Megfontolandó egy kolléga munkamódszere, miszerint csak random/szúrópróbaszerűen szedi be a fogalmazásokat, mondjuk kérdés, mi a válogatás szempontja.)

Ellenben megkérdezik, mikor kezdjük el kidolgozni a tételeket. #nocomment
Múltkor egy csaj azt mondta, miért, hát nincs is olyan sok anyag a google drive-on! (39 doksit csináltam.)

Az elhanyagolt osztályok rosszalkodnak szomorkodnak, mert nincs elég feladatuk, és pedig lassan megutálom az összes kosár- és focicsapatot, valamint ifjúsági versenysportot.
A múltkor lazításképpen játszani próbáltam valamelyik drámaórán, de annyira élvezték, hogy majdnem megsebesültem...

Ma osztályozóvizsgáztattam egy srácot, akinek jó nagy egója van és gazdag apja valami menő angol egyetemre készül fizikusnak.
Miután közölte velem, hogy az élete múlik ezen a jegyen (is), össze-vissza halandzsázott nekem mindenféle baromságot.
Ha tőlem kapja az egyetlen rosszabb jegyet, karriergyilkos is leszek. #nemleszekhanemvagyok

A macskám klimaxos, minden hajnalban fél 3-kor rákezdi a műsort, és nem tudom, hogy cicafiú kell-e neki vagy csak egy kis éjszakai nassolás, esetleg néhány élő veréb.
Nagyon szeretnék már rendesen végigaludni egy éjszakát, ami az Elgyötört Kisgyerekes Magyar Anyák egyetlen vágya, ne sajátítsam ki, tudom.

Miután nemrég elkezdtem örülni, hogy nekünk hosszabb a tavaszi szünet kicsit, kiderült, hogy azokra a napokra vizsgákat vállaltam. #lúzeeeeer

Sorry there was a problem with your request. Requests.
(#majdjövök)

Kis magyar akadémia

A kis magyar akadémia úgy működik, hogy valakik hatalmas pályázati összeget nyernek egy bizonyos nagy projektre.

A projekt már eleve vitatható, mert mondjuk egy teljesen átláthatatlan kulturális témát próbál fogyasztható, olvasható formába önteni egy olyan érában, amikor már senki nem olvas hosszú és bonyolultan szerteágazó irodalomtörténeteket. Meg amikor tudományosan már különben is másfajta szelek fújnak.

A projektre van mondjuk 5 év.

Na, a bölények (persze csakis 50 fölötti férfiak) összeülnek, hogy megbeszéljék az irányelveket és a részleteket. Budapesten, hol máshol.

Aztán az elkövetkező 4 évben még többször összeülnek. Iszogatnak (gondolom), cigizgetnek, andekdotázgatnak. Esetleg szidják a politikát meg az akadémiát megbénító intézkedéseket. A pártokat. A feleségüket, a fiatalságot, a hallgatóikat.

Aztán egyszer csak eszükbe jut, hogy ehhez a mostre projekthez kellenének szerzők is. 

Ekkor emlékeikben felkutatják, kit is ismernek. Kikkel szoktak konferenciákon összefutni.

Random kiválogatnak néhány témát, ami trendi és/vagy tetszik nekik. A többit szétosztják a nekik kedves doktoranduszok, kollégák között. "Neki szerintem ez jó lenne"-alapon.

Mindeközben az adott témákon 20-25 éve dolgozó szakembereknek nem szólnak. Mondjuk adnak nekik ezt-azt hasraütéses alapon. 

Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy persze mindenki ingyen dolgozik, kivéve azokat, akik szerkesztik ezt az egészet (van, aki 5 évre fizetést kap a pályázati pénzből, pedig még doktorija sincs). 

Eltelik pár hónap, év, a szerzőkkel senki nem kommunikál. A határidők változnak. Az irányelvek is. Illetve azok nincsenek. Egyszer csak közeleg a határidő, és a bölények sorra küldik az e-maileket egyre szívhez szólóbb megszólításokkal ("kedves kollégák"). Értitek, 4 évig eszükbe se jutsz, most meg kedves kolléga vagy.

Aztán elkészül valami, amit most már muszáj benyújtani elbírálásra. Hiszen mégis csak nagy pénzekről van szó. Amikből akár tanszékek technikai felszereltségét is lehetne fejleszteni. Ez persze nem történik meg, jó, ha némelyik intézet kap egy-egy laptopot. A többi pénz...? Költői kérdés.

A bírálat megsemmisítő. Hogy profánabbul fogalmazzak, halál ciki. A szignózó bíráló igazi szaktekintély a maga területén, ráadásul nő. És jól megmondja, ahogy kell. "További elbírálásra alkalmatlan". "Alapvető szerkesztési hibák." stb. Persze mélyen elássák, senki nem olvashatja el. Titok.

A projekt kap még másfél évet korrigálásra.

Ám láss csodát, megint nem történik semmi. 

Viszont hirtelen meghal a szerkesztőbizottság feje. 

Jó szakember, nagy veszteség, minden irónia nélkül. 

Csak hát egy despota bölény.

A fizetett szerkesztők, akik az ő diákjai voltak valaha, immár nem szerkesztenek. Öt évig kaptak fizetést, az letelt, ki is kérhetné számon, mit végeztek. Lehet, hogy már árkon-bokron túl járnak. A keresztapa halott. A többiek meg kussolnak.

A legutóbbi e-mailben azt kérik, mindenki szerkessze meg inkább a maga anyagát egy nyilvánossá tett dokumentumban (#nocomment). 

És hogy (én) volnék-e szíves elvállalni még egy pici fejezetet jövő hétre, ja jó, nem, akkor őszre. Please.

Az akadémiai világ valahol megérdemli, amit mostanában kap. Pont ugyanaz a hierarchia alapú, patriarchális elveken működő elnyomó rendszer, mint az oktatás vagy az aktuálpolitika. Egy omladozó templom.

És közben a romokat pici, törékeny, szorgalmas emberek tartják a vállukon, aki semmilyen erkölcsi, na de főleg anyagi elismerésben nem részesülnek, sem rokonai, sem ismerősei senkinek. Csak dolgoznak, mert szeretik, amit csinálnak. Mert hisznek valamiben. És valamiért még mindig itt vannak.

Ma reggel

Ma reggel, miután alig bírtam kimászni az ágyból, elgondolkodtam rajta, hogy esetleg itthon maradok.

Egy napra. Két napra. Háromra, négyre, egy hétre.

Aztán a buszon, miközben az épp aktuális (nem túl felemelő) könyvből fel-felnéztem, végigmértem a depressziós, szürke tömeket a buszon, azon gondolkodtam, mi értelme a hétvégének, ha az ember úgyis végigdolgozza. Mi értelme a pihenőnapoknak, ha voltaképpen szinte ugyanazt csinálja, mint amit a többi napon.

Vasárnaponként mostanában nem alszom túl jól. Próbálok mindent; inkább délután sportolok, gyógyteákat veszek magamhoz, vasárnap nem iszom alkoholt, kiszellőztetek, stb., de akkor is hihetetlen nyomasztással telnek a vasárnap éjszakák. Ha el is alszom, a teendőimmel álmodom. A színházjegyeket ne felejtsem el kiosztani. Mikor fogom kihajítani azt a kupac dolgozatot, hogy aztán a halom helyében egy újabb teremjen. Mikor fogom elolvasni a vizsgára az újabb könyvet, amit magamtól biztos, hogy éppenséggel egyelőre kézbe nem vennék, mikor fogom elvinni a kocsit a szerelőhöz, nehogy a seggem alatt essen szét, mikor kezdek készülni a konferenciára, stb. stb.

Aztán arra jutok, hogy nem való már ez nekem. Ez a pörgés, mármint. 

Aztán arra is jutok, hogy ez igazából nem is pörgés, ez csak egy tevékeny élettempó, nem fontosságtudatból csinálom, hanem mert nincs más lehetőségem, ha legalább így akarok élni, ahogy most. Ha legalább mindazt akarom, ami most van. És ez tényleg nem sok, basszameg.

Pénteken iskolai bál volt, amire nem mentem el, nemcsak azért, mert utálom a bálokat, hanem mert úgy döntöttem, jobb helyet is találok a belépő árának. A támogatójegyet sem vettem meg, én a munkámmal támogatom az iskolát ugyanis.

Olyan jól csinálom ezt a munkával támogatást, hogy miközben minden jövőre kilencedikes osztályfőnök felkért, hogy az ő osztályába tanítsak (nyilván lesznek tehát sértődések), de úgy tűnik, a fakultációt is én kapom jövőre. És angolórám is lesz ismét. 

Durván elképesztő, milyen hamar felismerik, ha pakolhatnak a hátadra. 

Közben elnézem a kis gyakornokot, aki ezen a héten már nem mer táppénzre menni, mert akkor alig kap fizetést; és a 25 éve tanító kollégákat, akik meg a minősítés miatt görcsölnek. 

Én az utóbbin nem görcsölök, viszont nagyon szeretnék elmenni a tengerpartra. Vagy egy egy hetes wellnessre. Vagy csak szeretném, ha egy hétig nem kellene kimozdulnom a lakásból, és egyetlen embert sem látnék magam körül.

Mert az azért mégsem jó, ha amiatt sírom el magam majdnem, hogy (mintegy isteni útmutatásként) a kijavítandó dolgozatokat az iskolában felejtettem. 

A világ persze ettől még nem áll meg, a sorosozók tovább sorosoznak, én meg a volt osztálytársaim mauritiusi képeit bámulom a facebookon (ott süt a nap), és a kiadó még mindig nem fizetett a nyári fordításomért, de nekem van bűntudatom, amiért nem adtam le az új munkát még mindig, mert elhatároztam, hogy akkor most az egyszer nekem is jelzésértékűek lesznek a határidők.

Csak az a baj, hogy javíthatatlan vagyok.