Készenlét

A munka nem látszik fogyni, és van az az állapot, amikor az ember már az itthoni teendőket is csak egy újabb feladatnak tekinti. Takarítás, mosás, zoknigombócolás, főzés, olvasás, írás, edzés, macska, menetelés ide és oda. Amint leteszek valamit, mindig terem a helyébe kettő; talán ki kellene találni valamilyen új interpretációs keretet, amivel nem fogok fel mindent feladatnak.

Nem panaszképpen mondom egyébként ezt az egészet, a feladatokat én vállaltam. De mire a kötelezők után eljutnék odáig, hogy az örömmel végzett munkának nekiálljak, már elfogy a lelkesedés. Öregszem, szerintem. Nem is tudok semmilyen lelkesítő, motiváló dolgot kitalálni már magamnak, mert egy film/edzés/séta/egy két két és fél pohár bor után ugyanolyan szar visszaülni a kulimunka mellé.

A bizonyítványokat két nap alatt megírtam, nem volt semmi gond, csak azonnal kialakult a szokásos vizsgaidőszak betegségem, magyarán beállt a derekam, de legalább a héten még sportolni se volt időm (de kedvem se). Maradt a fájdalomcsillapító meg a lóbalzsam, két bizonyítványt persze elrontottam, a ballagást elmosta az eső, pár diák elég botrányosan viselkedett, többüket az egész nem érdekelte, viszont írtam egy szép beszédet, amivel legalább magamat meghatottam.
Nem vagyok egy ajándék- és virágfetisiszta, szerintem hiú sem, de azért néhányuktól jól esett volna egy köszönöm vagy egy szál virág (például azoktól, akiket minden jobb meggyőződésem ellenére átengedtem kettessel év végén, holott nem kellett volna). Az osztályban tanítóknak szép, kreatív és egyedi ajándékokat vettek, nálam valószínűleg elfogyhatott a lelkesedés. Viszont csinosak voltak, és még ha nem is túl okosak, azért többen ki fognak tenni magukért a vizsgákon.
Mire a vizsgák eljönnek, túl leszek minden apró csalódáson, és az év végi hajtás fáradtságán is, úgyhogy objektíven és higgadtan fogok tudni majd pontozni - mert hát a pozícióm sokuk szerint mégis csak egy alkalmazotti viszony ezek szerint. Az iskola szolgáltat, ők pedig a megrendelők.
Volt abban valami visszataszító egyébként, ahogy pont az a 2-3 anyuka ült a második sorban az orrom előtt nagyon büszkén, akiket kilencedik óta nem láttam, viszont a telefont sem vették fel és sokat üzengettek azzal kapcsolatban, hogy mit miért nem hajlandóak befizetni, elintézni vagy megtenni.
A szülők közül is csak egyetlen egy jött oda a végén.
Persze az egész tutira az én hibám is, nem vagyok egy nagy smúzer, nem is tegeződöm a szülőkkel, pedig hát ez kell nekik, legalább a tanár udvarolja körül a hiúságukat, ha más nem is teszi.

Egyszóval úgy éreztem magam, mint egy önmegvalósító anyuka, aki a saját érdekeire, céljaira is koncentrál, mert ettől érzi magát teljes embernek - és ezért a gyerekei kicsit megbüntetik néha. (Vagy ő, ki tudja miért, büntetésnek érez néhány gesztust) - Anyák napi kitérőnket olvashatták.

Az egyetemen egyre kevesebb a hallgató, még azok sem járnak be, akik ott vannak a névsorban. A prezentációk hetei mennek, szeretem, mert mindig képbe kerülök kicsit, mi érdekli a fiatalokat és milyen mélységben. Az idén a feminizmus, a számítógépes játékok és a tömegmédia a kedvenc témák - azzal, hogy az humán tudományok miért is vannak válságban, nem tudtak mit kezdeni.
De nem ez az, amit nem értek, hanem hogy miért értékelik baromi sok ponttal az amúgy vacak prezentációkat (ui. egymást is értékelik, így szeretnék kritikus hozzáállást elérni) még akkor is, ha az a követelmények minimumának se felel meg. Néhány esetben rájöttem: annyira tojnak az egészre, hogy végigmobilozzák az órát a pad alatt, aztán meg behúzkodják az öt pontokat mindenhová. (Én pedig pazarlom a papírt.)

A héten rádöbbentem, hogy még hátravan a szaktanácsadói látogatás, amit a főnököm varrt az iskola legjobb magyartanára és az én nyakamba (kettőnkhöz jön). Az ismerőseim szerint szaktanácsadót pályakezdőhöz vagy problémás pedagógushoz hívnak. Én egyik sem vagyok, meglátásom szerint, csak perpillanat egy végzős osztály kimerült osztályfőnöke, aki épp hogy leadta a nőtörténeti kutatási témájú tanulmányát, és most gyorsan színikritikát kell írnia, valamint egy recenziót a hónap végére egy könyvről, amit még el sem olvasott, aztán várja 15 emelt angolos dolgozat, 3 szóbeli, 24 magyaros dolgozat, ugyanennyi szóbeli.
Mókás a dolog, mert most a ballagás után nettó egy osztályom maradt, akiket megnézhet Jolika, a szaktanácsadó (ezzel a névvel mire számítsak, de most komolyan....), a tizedikesek, egy rakás hormontúltengéses fiú, informatika szakosok. Általában nem vezetik a füzetüket, viszont mindenhol ciciket látnak meg dzsangát, jó a humoruk (az enyém is az, ha róluk van szó), de hát pont Kölcsey Himnuszát fogom venni azon a bizonyos órán. Hááát...... mit is várjak, mit is mondjak. A haverom szerint (a már sokat emlegetett szocmunkás, gyerekvédelmi gyám, akivel együtt szoktuk örvendezni a kormány legújabb szociális- és oktatáspolitikai intézkedései felett) feltétlenül említsem meg, hogy Kölcsey esetleg meleg volt, így adhatunk az életműnek egy gender- és queer perspektívájú olvasatot is, ami biztos felkelti majd az érdeklődést a klasszikusok iránt, és mint tudjuk, ez nehéz feladat manapság.
Szóval Jolika, WELCOME! Én készen állok az utolsó rohamra.

A pusztítás hangja (Milo Rau: Hate Radio)

Milo Raut eddig nem ismertem sajnos, honnan is ismertem volna, nem járok nemzetközi színházi fesztiválokra. Sajnos, teszem hozzá, jó lenne, ha járnék.
Rau svájci születésű rendező, esszéista, oktató, kutató újságíró. Tzvetan Todorovnál és Pierre Bourdieu-nél tanult.
2007-ben megalapítja az International Institute of Political Murder nevű csapatot, első projektjük a Ceausescu házaspár utolsó óráit dokumentálta. A román diktátor fia később beperelte őket. A társulat ezután politikai gyilkosságok és népirtások témáiban csinált előadásokat, de foglalkozott többek között a Pussy Riot moszkvai perével is.

A Hate Radio a ruandai népirtás történetét dolgozza fel, illetve a feldolgozás szó talán túlzás: inkább korhű és konkrét dokumentumok segítségével azt a rádióadást mutatja be, aminek segítségével a kormányhű média, az RTML a (csótányokként aposztrofált) tuszik kivégzésére buzdítja a hutu lakosságot. (Erről szól többek között a Hotel Ruanda című film is.) A főszereplő a három rádiós, Georges Ruggiu (ma már szabadlábon), Valérie Bemeriki (életfogytiglani börtönbüntetését tölti) és Kantano Habimana (már nem él). Az előadás nem magát a népirtást mutatja be (azt csak közvetve), hanem a médiát (azaz a rádiót) mint propagandagépezetet. A betelefonálós műsor ugyanis a helyiek egyetlen tájékozódási lehetősége volt 1994-ben, az ott beolvasott híreket, felszólításokat a hallgatók elhitték, tényként kezelték. A zenével, poénkodással, sztorizással, rádiós kvízzel előkészített és fűszerezett népirtás pedig show-jellegűvé tette a 90-es évek legnagyobb emberiség elleni bűncselekményét. A három rádiós pedig istenként, kotrollerként egy üvegkalitkából felülről asszisztál az eseményekhez. Miután bemondták a bujkáló és menekülő tuszik elérhetőségét és nevét, szerepük a népirtásban megkérdőjelezhetetlen.  

Miközben néztem, azon tűnődtem, ez az erős anyag miért nem működik színházként számomra. Nyilvánvaló, hogy a saját történelmünkben is megtalálhatóak ennek a tragédiának a párhuzamai, és talán másképp hat egy olyan nézőre ez az egész, akinek a kulturális-történeti közegében, múltjában nem történt ilyen. Talán ezért is maradtam viszonylag érzéketlen, itt, most, minálunk. Másrészt a szövegmondós színházzal mindig is voltak fenntartásaim: az, hogy 45 percig kivetített túlélők monológjait hallgatom (filmről), majd 60 percig egy zárt üvegkalitkát nézek, ahol alig van mozgás, miközben a fülhallgatómon hallgatom a rádióadást (eredeti szöveg! történeti dokumentumokat adaptáltak színpadra!) számomra nem elég performatív. Jelentéses, erős, de nem kell hozzá színház.
Persze, színház ez is, hiszen teátrális keretbe helyeznek egy történelmi eseményt, megidézik szöveghűen, de a borzasztó sok szöveget befogadni majd két órán keresztül (pláne történelmi fogódzók nélkül) nagyon nehéz. Az ilyesmihez talán azért választja valaki a színházi előadás formát (és nem mondjuk a filmet), mert a nézők szimpátiájára akar apellálni a közvetlen fizikalitással, vagy mert tisztában van vele, hogy a dokumentumokat (bár hozzáférhetők nyilvánosan) úgysem olvassa el senki.
De ki lehetett a célközönség? A "művelt" Európa? A tétlen nemzetközi szervezetek örökösei? A fiatalok? 

Van abban persze valami mellbevágó, hogy itt nem a nagy fehér többségi társadalom öldökli a fekete kisebbséget, hanem ők egymást ölik, miközben mi (itt is akkor) végignézzük azzal az attitűddel, hogy nekünk ehhez semmi közünk. Mint ahogy az a három ott a rádióstúdióban végighallgatta. Az társadalmi emlékezés funkcióját is értem az előadásnak, sőt, azt is, hogy technika itt az (akárcsak az Orgia c. regényben), hogy a bűnösöket nevezik néven, nem az áldozatokat.
Ami miatt ráadásul még beugrott Zoltán Gábor regénye, az az, hogy mintha a sok szöveg meg a hiperrealista (nem naturalista, hisz nem látunk egy csepp vért sem) ábrázolás érzéketlenné tenné az embert egy idő után. De tényleg. Nem éreztem semmi különöset, próbáltam befogadni a sok információt, küzdöttem a fejhallgató zsinórjával meg a zörejekkel. A videós technika (a túlélők monológjai) mintha jobban működtek volna, mint a rádióadásos rész, de lehet, hogy csak a face-to-face kommunikáció miatt.
Arra is gondoltam, hogy ez a szenvtelen, kommentármentes tálalás valamiféle új módszer a borzalmak tálalásához, a sokkolás újfajta eszköze, hiszen a sírós romantikára már immunisak vagyunk. De mintha valahogy ez sem működne mindig, akármennyire is tartja magát az ember társadalmi-történeti problémákra érzékenynek és tájékozottnak. Valahol rémes, hogy itt tartok. Hogy itt tartunk.

Nem biztos, hogy ezek az észrevételek népszerűek lesznek, mindenesetre nem bántam meg, hogy megnéztem. (Olvassatok az egészről többet itt és itt.)

Nemek harca

Ruth Gilbert könyvét egy kutatáshoz olvastam, aztán annyira érdekesnek találtam, hogy külön is megér egy bejegyzést. Nem a pikáns (?) téma okán, hanem mert sokszor azt látom, hogy a koramodern korban jelentkező társadalmi traumák, félelmek, témák, aggodalmak ma is jellemzőek. Abban nem biztos, hogy hiszek, hogy a történeti megértés társadalmi szinten segíti a feldolgozást és a megoldást, de talán valamit hozzátehet. Íme a legérdekesebb meglátások.

A szerző azzal kezdi a könyvet, hogy a hermafroditizmus jelensége sokkal összetettebb, mint ahogy Michel Foucault értekezik róla több helyen (például leginkább Herculine kapcsán). A koramodern időszakban például legfőképp a nemi határok feszegetésének volt a metaforája, akárcsak a színházban való keresztbeöltözés (cross dressing) jelensége, azaz, hogy női szerepeket is férfiak játszottak. (És hát ez az a jelenség, amit ezzel kapcsolatban a leginkább ismer mindenki, csak nem biztos hogy összekapcsoljuk.)

A középkori örökség kapcsán a 16-17. században a kétneműség egyszerre volt démoni és ijesztő, valamint titokzatos, érdekes, és gyönyörű. Míg a vallásos (és a filozófiai) diskurzusok elragadtatott hangon beszéltek az androgün természetről, amit -- amellett, hogy természetesen testi vonatkozás -- főleg szellemi értelemben interpretáltak, a populáris kultúrában megjelenő 'hermafrodita' kép főleg a testre koncentrált. Ez a két értelmezés egymás mellett létezett, és elég sokáig kétféle, szögesen ellentétes értelmezését adta ugyanannak a jelenségnek (vö. akárcsak az emberi kreativitás, találékonyság, 'méltóság', ami egyrészt Isten ellen való vétek, másrészt humanista teremtő erő).
A közbeszédben inkább a populáris értelmezés dominált, azaz a 'hermafrodita' képe, ami összekeveri a női és a férfi nemet, amiket a társadalmi elvárások egymáshoz képest határoznak meg. Mindez veszélyes és felforgató, hiszen a nőies férfi gyenge és befolyásolható (azaz elveszíti férfiasságát), míg a férfias nő veszélyes és hatalomra tör. Ráadásul (vagyis tehát) a hermafroditának tartott személy nem sorolható be a szépen felállított bináris (férfi-nő) besorolásba, ezért értelmezhetetlen, érthetetlen és káros.

Flamand illusztrátor képe az Ovidius-féle mítoszról, 15. század (forrás: Wikipedia)

Az irodalmi/kulturális/politikai ábrázoláshoz a legfőbb forrás Ovidius Átváltozások című művéből Hermaphroditus és Salmacis története. Salmacis, a nimfa beleszeret az ifjú Hermaphroditusba, aki viszont elutasítja ezt a szerelmet. Salmacis hiába próbálja elcsábítani, nem áll kötélnek, ezért a nimfa az istenekhez könyörögve azt kéri, soha ne válhassanak el, így az istenek a két fiatalt egy testbe kényszerítik.

A korabeli Angliában ezt a mítoszt a politika is felhasználta, mert a kép a monarchia szimbólumává vált. I. Erzsébet, aki nőként uralkodott a (férfi) alattvalókon, felidézi ezt a fajta egyesülést, ráadásul a királynőt gyakran reprezentálják a görög mitológia valamelyik harcos (isten)nőjeként is.

I. Erzsébet, I. Jakab

A nőuralom Angliában persze együtt járt a maszkulin hatalom megingathatóságától való félelemmel is, ennek egyik megmutatkozása a homoszexualitástól való rettegés, ami a színházellenes írásokban -- a női szerepeket játszó férfi színészek kapcsán is -- is megfigyelhető. (Ráadásul a következő uralkodó, I. Jakabot meglehetősen androgün, illetve nőies uralkodónak tartották.) Ha belegondolunk, ezek az analógiák ma is működnek, a politikai beszédmódot könnyedén lehet gender (illetve nemi) szempontból is értelmezni; nemcsak a napi aktuális parlamenti beszólásokat és káromkodásokat, de pl. a nők arányát a vezető pozíciókban, vagy az ún. fontos társadalmi feladatok szinte kizárólagosan férfiakra bízását.

A könyvben nagyon érdekes fejezet szól a hermafroditizmus, azaz a kétneműség eljátszásáról is, hiszen a korban a nők számára az élet sok területén az egyetlen érvényesülési lehetőség az volt, ha férfinak adták ki magukat. Így juthattak munkához, jövedelemhez, szabadsághoz. Ennek egyik eszköze a férfinak öltözés, ami itt nem álcázás, hanem szándékos tett, ami persze felforgató, lázadó és nem konvencionális, hiszen feje tetejére állítja a társadalmi és a nemi hierarchiát is. Megingatja az "igazi" nőről és férfiról alkotott elképzelést, afféle önkonstrukció, ami nem a normák mentén történik, hanem önálló és független. (Erről korábban már írtam itt.) Ez ismét egy mai analógia lehet, talán ezt annyira nem kell taglalni. (És te szültél már ma?)

A közvélemény persze nem igazán tett különbséget az önérvényesítésként használt (azaz 'eljátszott') és a valódi kétneműség/hermafroditizmus között, bár erre jó példát szolgáltat néhány korabeli szöveg. Kedvenc történetem ezzel kapcsolatban Mary Frith zsebmetsző és Aniseed Water Robin (nevét valamilyen ánizsos alkohol árusításáról kapta, egyébként közismert 'hermafrodita') állítólagos találkozása, ami Mary Frith vélt önéletrajza szerint erős ellenszenvbe torkollt.

Az angol polgári forradalom idejében aztán ismét politikai metaforaként használták a hermafroditát, ami egyrészt a közelgő (vagy már jelen lévő) társadalmi összeomlásra, káoszra vonatkozott, másrészt a (monarchiával szemben álló) parlament felforgató politikájára. Ma is jellemző, hogy a domináns politikai oldal az ellenséget úgy igyekszik gyengíteni, hogy nemiségében támadja vagy legalább lebuzizza.

Azzal fejezem be, amivel Gilbert kezdte a saját bevezetőjét: a szexuális ambiguitás egyrészt valóban kiemelt beszédtéma lett az utóbbi időben, de szerintem nem azért, mert (ahogy ő mondja) ez egy "divat", hanem mert muszáj lenne megérteni azt a komplexitást, amit magunk körül látunk. Az már egy más kérdés, hogy a közbeszéd inkább a felületes értelmezésekre apellálva fegyverként használja ezt az egészet.
Akkor már inkább leszek filológus.
  

Nyugaton

A transzferbuszba egy nagyon fárasztó hét és több unikum után ültem be szerda hajnalban (#mindenmindegy #stresszunikum), adjatok össze két kiégett pedagógust, egy gyerekvédelmi gyámot meg néhány felespoharat április közepén, egy nehéz nap éjszakáján.

Eindhovenben már jártam, nem különösebben szép, amolyan újjáépített iparváros saját reptérrel, a legfontosabb látványossága egy graffitialagút meg egy főtér, van viszont bevásárlóutca és pótolhatatlan nyugalom a külvárosban.

Utrecht volt az első kirándulópont, mindig lenyűgöznek a kanálisok és azok a városok, ahol még ott a középkor (igen, én szeretem a középkort, mert látom és ismerem a "mocskos" oldalát). Igazán baráti hely, sok-sok történelemmel, biciklivel és egy igazi világörökséggel, ahová sajnos nem jutottam el, de majd legközelebb.

Amszterdamban végre megtudtam, milyen szaga van az igazi fűnek; valami egészen brutális, ahogy befordulsz a sarkon, és megcsap. Azt kell mondjam, macskapisi szaga van. Vagy állatkert.
Nem járok messze a valóságtól, Amszterdamban van valami állatkertszerű, ahogy magukról nem tudó dzsangaturisták ücsörögnek a coffee shopok előtt, és hangosan röhögtek délben.
Múzeumba bejutni persze teljes képtelenség előzetes foglalás nélkül, így maradt a séta, és persze a zsidók, a kínaiak meg a kurvák -- minek is mennénk pont ide, ha nem a kisebbségek érdekelnének bennünket.

Helmond legfontosabb nevezetessége a kockaházak és a magyar hentes a piacon (sonka, töpörtyű, Győri keksz, Negro, instant csirkefűszer, gulyáskrém), az én legfontosabb nevezetességem pedig az a huszonnégy próbaérettségi-dolgozat, amit kivittem, és amin két sör után már mindenki nyerítve röhögött. Velem együtt, pedig normál körülmények között sírni lett volna kedvem.

Hollandiában az tetszik többek között, hogy mindenki büszke mindenre, az ajtók fölött lepedők hirdetik, hogy itt valaki ötven éves vagy hogy gyerek született, valaki diplomát vagy jogsit szerzett, a gyerek letette az úszásvizsgát, stb.
Nem, nem a pénzt irigylem, hanem ezt a büszkeséget. Az elégedett ötveneseket, a tiszta egyenruhában dolgozó mosolygós melósokat, a hétvégén kiránduló középosztálybelieket. Az vitalitást, a szó hétköznapi értelmében vett normális életet, ami itt nincs.

Nézegessetek képeket:
Fotók

A CEU-ügy margójára

- mellékdalok sötét időkre - 

*

Nem fogom összegezni az interneten hozzáférhető rengeteg hírt a témával kapcsolatban. Nem fogom belinkelni azt a videót sem, hogy az itteni egyetemi flashmob alkalmával a két kezemen meg tudtam számolni a résztvevőket. (Én is voltam már tanártüntetésen, ahol ötvenen voltunk, voltam ünnepnapi demonstráción is, ahol pedig csak kétszázan.) Amikor egy fiataltól azt hallom, elfáradt abba, hogy mindig csak ugyanaz a pár ember küzd evidens dolgokért (meg hogy egyáltalán, evidens dolgokért küzdeni kell), elszomorodom. Vagy begurulok. Attól függ...

A múlt héten behívattak minket, angoltanárokat az igazgatói irodába, mert az egyik srác (szakképzős, 20 éves) ordibált a tanárral. Az első hírek szerint azért, mert nem engedte el nyelvóráról, ahol ő feleslegesnek érezte a jelenlétét (mert már nyelvvizsgája is van), a tanár pedig be akarta írni hiányzónak.
Megkaptuk az ívet, hogy  nem mértük fel a tanulókat, ezért rosszul érzik magukat, nincsenek kihívások, nincsenek foglalkoztatva, "nektek is biztos nagyon nehéz így differenciálni", ezért aztán mindenki feszült ideges, stb., ennek a vége csakis az ordítozás, az agresszió lehet.
Majd az érintett tanár is elmesélte az esetet, amiből kiderült, hogy mind ő, mind a csoport kinevették a tanulót, mert a fogszabályzója miatt most átmenetileg nem lehet érteni, mit beszél. (És persze hetek óta csesztetve van szóbeli számonkérésekkel, holott nem tud beszélni....)
A srácnak pedig elpattant az agya, és majdnem ráborította a tanárra az asztalt.
[...] Erre a verzióra az igazgatónő, miután kicsit azért kikerekedett a szeme, azt mondta: "de lássuk be, bizonyára azért növekszik a tanulóban a feszültség, mert a diákok tudásszintje a csoportokban nem egységes...."

Értjük, ugye? Egy tanár megaláz egy (nagykorú) diákot, konklúzió: a gyerek nincs lekötve a tanórán megfelelő feladatokkal, ezért ordítozik.
A tanuló szaktanárit kapott, a tanár semmit. 

Rögtön ezután utasításba kaptuk, hogy írjunk majd meg egy többszáz milliós pályázatot május 15-re, mert "az nagyon sok pénz", és a fenntartó "bizonyára minket fog kötelezni a feladatra". A pályázat tárgya 40%-ban hátrányos helyzetű csoportok nyelvi oktatása (korhatár 16-65 évig) esténként, délutánonként, hétvégén, a Holdon, nem tudom... A pályázati leírás 42 oldal, menedzsereket kell foglalkoztatni, mert azok mindenhez értenek.
Majd a fent említett kolléga, nyilván, pedagógusnak úgysem alkalmas, de vezetői képzettsége, üzleti tapasztalata van. Megírja, megnyerjük, ő meg a mennybe megy.

*

A múltkori fegyelmi tárgyaláson nem rúgtak ki két diákot, a bizottság "csak" a megrovás mellett döntött, mert nem lehetett bizonyítani, hogy elkövették azt, amivel megvádolták őket. Más is volt a rovásukon, tehát a büntetés valahol jogos volt. Igaz, konfliktusuk mindig ugyanazzal az angoltanárral van, aki kvázi megfenyegette őket, hogy addig írja be a megrovásokat, amíg csak el nem érik az elbocsátást, mint végső megoldást.
A bizottság nem így döntött.
Az igazgatónő behívatta a bizottsági tagokat, és "bohóckodásnak" nevezte a demokratikus döntést.
Egyedül a (nyilván általa képviselt álláspontot magáévá tevő) igazgatóhelyettes szavazott a kirúgásra, a tanárok és a diákok nem.

A fenti igazgatói irodai angoltanári megbeszélés után e két diák tanárának bent kellett maradnia egy rövid, személyes megbeszélésre. [...]
Tegnap azt hallottam, hogy a két diáknak megint "ügye" van, nekimentek az angoltanárnak, mert állítólag ő nem a házirendnek megfelelően osztályozott (gondolom, random órai munka egyeseket osztogatott, mert ez a módszere). Volt veszekedés, az angoltanár már nem írhatott be újabb szaktanárit, mert ez már "nem az a szint". Új fegyelmi tárgyalásuk lesz, ahol most már nyilván nem lehet mást tenni, mint kirúgni őket.

Az egész procedúra két hétbe sem telt.

*

Azért azoknak, akiknek nem pörög az agyuk reggel kilenckor, mint nekem, levonom a következtetést.
A Nagydiktátorok Kisdiktátorokat ültetnek a megfelelő székekbe. A Kisdiktátorok alkalmatlan, buta, de szervilis embereket állítanak saját szolgálatukba, hogy azokat felhasználva meghozzák a nekik nem tetsző dolgok ellen való döntéseiket.
Ezeket a döntéseket racionálisnak, értékesnek, fontosnak, és demokratikusnak állítják be. Olyanoknak, amikkel az ún. közös értékrendet védik.
Ez a "közös értékrend" valójában nem közös, mert csak ők gondolják így, ezért aztán nincs kollektív szellem, amit folyton hiányolnak és erőszakos eszközökkel próbálják feléleszteni.
A többség mindezzel nem ért egyet, de nem tesz semmi, mert 1) nem érzi, hogy lennének lehetőségei 2) mivel nem érinti konkrétan, leszarja az egészet.
Ebben élünk.
A mikro- és a makroszinteken egyaránt.

Élet és irodalom #1

Új sorozatot indítok élet és irodalom (#életésirodalom) címmel.
Visszatérő probléma ugyanis, hogy a diákjaim nem tudják elfogadni, hogy ami az irodalomban megtörténik, az az életben nem biztos, és fordítva: ami az életben realitás (?), az nem biztos, hogy az irodalomban annak tökéletes mása.

Ma Örkény István: Arról, hogy mi a groteszk című írását olvastuk. Megoszlottak a vélemények (éppen meglepő módon fogékonyak voltak), volt, aki szerint ez "végre nem depis" (felhívtam ui. a figyelmet rá, hogy Örkény is a huszadik századi nyomorunkat írta meg, csak máshogy). Gyorsan rátértünk arra is, mi mindent lehet groteszk nézőpontból nézni (mindent, persze), illetve mi az, amiből szerintük nem lehet viccet csinálni.
Például egy temetésből, mondták, mekkora idióta már ez az ember.
(Szeretem amúgy ezt a cizellált érzékenységet, amihez az irodalomhoz közelítenek, ld. József Attila és az elmebetegség, Ady és a nemi bajok/alkohol/cigi kombó, Villon és a kurvák.)

Szóval délután temetésre mentünk, három diákom kísért. Aki ismeri a pécsi temetőt, tudja, hogy hatalmas, és mivel nem voltak pontos paramétereink, persze eltévedünk, el is késtünk. Messengeren értekezve tartottuk a kapcsolatot, én háromszor körbejártam a temetőt, ők pedig egyrészt még elmentek átöltözni haza, másrészt  nem találtak parkolóhelyet, harmadrészt az egyikük piros tornacipőben jelent meg....
Aztán találtunk egy temetést ugyan, ami gyanúsan puccos volt katonazenével, fotósokkal, rengeteg kíváncsiskodóval. Jobb híján beálltunk oda és szomorúan néztünk.
Aztán közös megegyezéssel továbbálltunk, hátha megtaláljuk a mi temetésünket... a temető másik sarkában meg is lett, tíz résztvevő, pap, pár perces szertartás. Dög meleg.

Megálltunk a parcella sarkán, mert milyen ciki már, ha ez sem az lesz. Csak a végén mertünk odamenni.
Nevetni ilyenkor persze tilos, de valahogy annyira morbid volt a helyzet a piros tornacipővel meg a temetőn háromszor körbehurcolt kókadozó virággal, hogy mondtam nekik, na látják, ez az! Mondták, hogy ez tényleg az. Vagy valami hasonló

Alig várom a Kafka: Átváltozás valóságvonatkozásait....

 

Arra jutottam...

Arra jutottam, ha kétszer élnék sem akarnék senkinek a festménye, verse, regénye, vallomása, olvasmánya, múzsája, szimfóniája lenni.

Sokkal inkább vagyok valaki hétköznapi problémája, egy veszekedés, egy elszállt ihlet, egy halk kopogás, egy szorongó hajnali ébrenlét, egy délelőttnyi másnaposság, egy fél hetes gond, éjfélbe nyúló aggódó várakozás, egy sürgősségi bokatörés, ráncos, száraz arcbőr, délutáni kimerült alvás, házi feladat, csóróság, véletlenül halott kismacskák, falusi temetés télen, hóesésben.