A listákról

A napokban, valahányszor a facebookra mentem, az a bejegyzés jött szembe velem, ami az ország gimnáziumait rangsorolja különböző kompetenciák és felvételi eredmények alapján. Volt iskolatársaim és tanáraim büszkén osztogatják a hírt minden évben -- a büszkeség érthető, a városban két gimi van, a szelekció természetes útján volt is rivalizálás rendesen, gondolom, most is van.

Leszögezem, hogy én nagyon szerettem abba az iskolába járni, de nem azért, mert elit volt, hanem mert szerettek ott. Persze azt egy idő után éreztem, hogy ahhoz, hogy piedesztára kerüljek (akkor még akartam), jobban kéne tanulni mindenből, és tényleg nem csak azt kellene hajtanom, ami érdekel. Hiába vagyok amatőr rendező, kreatív alkotó ember, sokat olvasó értelmiségi, ha az igazgató matek szakos, az A osztály pedig a matek spec. (szerintem azóta is), ami, ugyebár, inkább számít tudománynak, mint bármilyen humán terület. Ezért aztán nem is kaptam semmilyen díjat, amikor leérettségiztem, bár éveken át önállóan szerveztem diákköröket, benne voltam minden művészeti-közösségi projektben, és aztán majdnem maximális pontú felvételit írtam az egyetemre, nem is kellett szóbeliznem, megkérdezték Szegeden, hogy mit szeretek olvasni, és ennyi volt.

Az otthon maradt osztálytársaim, iskolatársaim büszke lokálpatrióták lettek (azok is, akik elmentek ugyan, de az egész családjuk ott él), közülük sokan az önkormányzat holdudvarához tartozó munkakörökben vannak, cimbik a polgármesterrel, jegyzők, igazgatók, jogászok, közgazdászok, cégvezetők. Sokat elmond rólam, hogy a két legjobb barátnőm az osztályból gyerekjógára specializálódott óvónő, illetve szociális munkás lett, utóbbi hozzáment egy indiai migránshoz bevándorlóhoz, és most Írországban élnek. 

A cikket megosztó ismerősök azon sopánkodtak, hogy a rangsorolásnál kiemelték a matekosokat, és szót ejtettek azokról a diákokról, akiket nagy létszámok lévén a "máshonnan kiszorultak" F osztályba soroltak. Szerintem ez a szerencsétlen utalás az igazgatóval készült interjúban csupán demográfiai adat volt, de az említett ismerősök eléggé megsértődtek rajta. Mi az, hogy "máshonnan kiszorultak"....

Mint mondtam, én nagyon szerettem odajárni, nagyon szerettem az iskolát is, mégis (főleg amióta tanítok) sok bajom van az ilyesfajta listákkal, érzek bennük egy jó adag elitizmust. Egyrészt öngenerálóak (listás iskola, ezért oda íratja a szülő a gyerekét), másrészt csak a végeredményt nézik, és erre mondják, hogy "legjobb". Sokkal jobb lenne olyasmit (is) nézni, hogy melyik iskola juttatta el a legtöbb diákot jó eredményekhez nagyon mélyről -- jó képességekkel, családi háttérrel nem olyan nehéz szépen produkálni.
És az ilyesfajta listák nem csak a gyerekeket kategorizálják (te ide jártál, "okos vagy", te oda jártál, "nem vagy olyan okos"), hanem, tapasztalatom szerint a tanárokat is (te itt dolgozol, "jó szakember vagy", te ott dolgozol, "biztos nem vagy olyan jó szakember"). Csupa prekoncepció, amire a diákok és és a tanárok is rivalizálást építenek sajnos.

Személyes példám: az egyetemen tartok elsőéves szemináriumokat ahol, mint kiderült, ülnek a helyi elitgimiben végzettek és más, kisvárosi iskolából érkezettek is. Az utóbbiak nem hordják fenn az orrukat, részt vesznek az órai beszélgetésekben, ezért persze néha tévednek is, hülyeségeket mondanak (amit megbeszélünk), esetleg erős akcentussal beszélik az angolt, de használják az agyukat, részt vesznek, fejlődni, tanulni akarnak.... Az előbbiek nem szólnak egész órán, viszont kinevetik azt, aki megszólal, titokban lejegyzetelik a nyelvtani és kiejtési hibáikat, amiket beszéd közben ejtenek. Ez nagyon szomorú.....és most töröm a fejem az ügyes megleckéztetésen/tanmesén, ami nem biztos, hogy ebben a korban már hatni fog rájuk.... korábban kellett volna.

Szóval ha valami a végletekig tud bosszantani, az a sznobizmus. Alattomos dolog, mert egészen pici részletekben tud megbújni, például az ilyen kis listákban. Meg azért is alattomos, mert az ilyen kis listácskák egész észrevétlenül és gyorsan involválják az embert úgy, hogy egy pillanatig sem támadnak kétségei, aztán pedig már nincs szeme és füle arra, aki nem tartozik oda. Megy egyébként is, olyan könnyű nem észrevenni a másmilyenséget és ítélkezni és/vagy az ilyen kis listácskák élére állni, és azt mutatni, hogy különbek vagyunk másoknál, utóbbit ráadásul úgy, hogy pont az ellenkezőjét akarjuk láttatni. 

Az ominózus facebook megosztások alá is valami hasonlókat írtam. Bár a beszélgetésben résztvevők elitgimiben végzett olvasott, tájékozott emberek, átsiklottak ezen az egészen. Csak azt hajtogatták, csak azon sopánkodtak, szánakoztak, szomorkodtak, hogy mi ez az egész ezzel a "máshonnan kiszorultak"-dologgal. Pedig igazából fogalmuk sincs, milyen kiszorulni valahonnan. Én meg hagytam az egészet a francba.

Idegen a konyhában 2.

Teltek a hetek, a hónapok, és megmaradt ez a furcsa érzés a levegőben, bár a többi lakó mit sem sejtett. Továbbra is szeretettel üdvözölték az idegent minden reggel, a rövid, udvarias beszélgetések egyre hosszabbak és bizalmasabbak lettek, a pillantások melegebbek, a kacsintások jelentőségteljesebbek. A bizalom köre, az összetartozás biztonsága. A közösségi háló a jó meleg, barátságos valóságban. Senkinek nem tűnt fel semmi, ugyanúgy élték tovább az életüket, mintha mi sem történt volna.

Pedig valami megváltozott. Nyugtalanságérzet költözött házba, bár ez egyelőre senkiben nem tudatosult. Mert úgy furakodott az életükbe, mint valaki, aki bekopog, hogy kérjen egy pohár vizet, aztán ott ragad. A pohár víz csak ürügy volt, nem is volt szomjas, csak ahogy egyszer belesett a nyitott ajtón, elfogta a vágy, hogy bemenjen és leüljön, aztán végleg ott ragadjon.

Néha ő is behívott a konyhájába másokat, de ez sosem igazi vendégség volt, hiszen valahogy mindig úgy alakult, hogy az, aki érkezett, forralta vizet, tette a teafüvet a kannába, forrázott, tálalt, aztán megköszönte – neki. „Nem is igazán szeretem a teát…” – mondta ilyenkor. „De jól esne most egy kis forró csoki inkább!” A rideg, otthontalan hangulat hozta magával ezt a mások által bevitt kedvességet, hiszen alapvető ösztön a komfort, a kényelem, a nyugalommal bélelt intimitás. Az ember viszi magával, ahová megy. Itt, az idegen konyhájában a fehér, csempézett falak, az éles neonfény, a krémszínű pult, a kockás abrosz, az üvegcsészék fagyos magánya, vagy a szoba üres polcainak féloldalas látványa olyan zavarba ejtően nyomasztó és csendes volt, hogy tétova, esetlen szavakkal kellett megtörni a kellemetlen érzést. Aki belépett ide, eleinte nehezen, de halvány örömmel beszélt tehát, hogy elterelje saját figyelmét a kígyószerűen körülöttük ólálkodó semmiről.

És talán ezért is tanyázott szívesebben mások konyhájában. Mert ott könnyebb volt eltakarni, leplezni azt a bizonyos semmit, aminek a bélyegét a bútorai, a tapétája, a konyhaasztala, a frizurája, ruhái, mindene, az egész élete magán viselte. Amit nem vett észre senki, még ő maga sem, csak érezte valahol legbelül, hiszen ez volt az oka, hogy mások kevésbé tiszta és sematikus, de meghittebb konyhájában szeretett ücsörögni. Ilyenkor hosszú indákat növesztett, amikkel körbefonta mások reggeleit, délelőttjeit, estéit, éjszakáit, álmait. Titkos és öntudatlan manipulációi mindig fogadtatásra találtak, nehéz volt ugyanis észrevenni őket; úgy működtek, mint a medúza csápjai a színes akváriumban: a látvány bódítóan elragadó, az érintés, a csípés viszont fájdalmas és visszafordíthatatlan, nehezen gyógyuló. 

Mindez azonban egyelőre csak egy kis titkos sejtés volt, ami megtelepedett valahol a lépcsőház tetőfeljárója alatt. Egyelőre mindenki mosolyogva feledkezett bele a szirén szépségébe és hallgatta halk, udvarias hangját. Nem mondtak nemet. 

Idegen a konyhában

kép: jonnybaker

Úgy furakodott az életükbe, mint valaki, aki bekopog, hogy kérjen egy pohár vizet, aztán ottragad. A pohár víz csak ürügy volt, nem is volt szomjas, csak ahogy egyszer belesett a nyitott ajtón, elfogta a vágy, hogy bemenjen és leüljön. 

Amolyan inverz kommunikátor volt, mindig az ellenkezőjét mondta annak, amit valójában gondolt vagy érzett. „Nem, nem akarok zavarni….” „Szólj, ha tudok segíteni valamiben!” „Milyen jó íze van ennek a süteménynek!” Nem szándékosan csinálta, automatikusan hazudott és színlelt, így született, ezzel az ártatlan bájmosollyal az arcán. Azóta eltelt több mint harminc év, és már nem tudta megkülönböztetni, hogy mit gondol ő, és mit várnak tőle mások, mit kíván az illem vagy a jóérzés. Nem voltak referenciapontok, csakis magához tudott viszonyítani mindent. 

Az a fajta volt, aki a nagy fájdalomküszöbére büszke, de attól is nyüszít, ha megégeti a gyertyaláng. Nagy szenvedélyek megélőjének érzi magát, de valójában fogalma sincs az érzések mélységéről, a valódi fájdalomról. A fájdalmat csak arra használja, hogy tetszelegjen benne. Valódi gyötrődést nem érez, ahhoz valódi létezés is kell, és tapasztalatok. Hiányosságait – tapasztalat híján – mesterséges eszközökkel, ragasztott sebekkel, művérrel igyekezett elfedni. Húsba hatoló pengék látványával fedte el azt, hogy valójában nem érez semmi igazit.

Észrevétlenül költözött be a házba egy napon, de mivel szép volt, nem a szokásos idegeneknek járó bizalmatlansággal fogadták. Örültek, hogy akad végre egy szimpatikus ember, aki valami színt hoz ebbe a közösségbe. Valaki, aki majd mindenkinek köszön, kinyitja az idősek előtt az ajtót, a kigyerekesektől kedvesen megkérdezi, hogy van a bébi, és kicsit gügyög rájuk a babakocsiba.

Amikor bekopogott hozzájuk, még nem lehetett tudni, hogy hosszú ideig ott is marad. Pont úgy, észrevétlenül, mint a penész a fürdőszoba plafonján, a sarokban, ahol senki se látja. Vagy mint egy szellem, aki csak éjszaka mutatkozik, mikor mindenki alszik, lidércesen körbejárja a lakást, belebámul az alvók arcába... nappal pedig a falba simulva figyeli, mi történik. Ha látnák, fenyegető jelenség lenne. De mivel az idő nagy részében láthatatlan, így csak a megmagyarázhatatlan fenyegetettség-érzés lebeg át a konyhán…

 

Terek, nekünk

A konferencia jól sikerült, még sosem voltam ebben a társaságban, kicsit mintha bennfentes és klikkes lett volna, de ezt sikerült kívülről nézni, és így meglehetősen jól szórakoztam.
Szeretem, amikor végig tudok ülni egy konferenciát, még akkor is, ha néhány előadás unalmas, legalább nincs az az érzésem, hogy valamit elmulasztottam, meg hát így lehet igazán elmélyülni, vagy mi. Az én kifacsart agyamnak most kifejezetten jót tett, hogy úgy érzem, értelmes dolgokkal foglalkozom, bár fogalmam sincs (és egyre kevésbé tudom), mi számít manapság értelmes dolognak. Lehet, hogy minden olyasmi, ami kimenekít minket ebből a szorongató valóságból, és elhiteti velünk, hogy hasznosak és fontosak vagyunk.

Mindenféle terekről volt szó, sok alkalommal persze a migránskérdés kapcsán (a mi terünk, amibe ők most betörnek, és ezáltal az ő terük is lesz - vagy nem, stb.), megdöbbentő adatok hangoztak el a nőket ért (verbális, fizikai) inzultusok számáról, nem, nem csak az "itteniek", hanem az "övéik" is, mintha ez valami belépő lenne egy-egy nyugati országba.... Vagy az események eredménye (a terhesség) az "itt maradás" biztosítéka... A délkeleti országrészben persze mindez még keményebben hangzik, hiszen az adatokat és a nyilatkozatokat interjúkra alapozta az előadó, amelyek néhány idézett részlete tényleg igazán mellbevágó volt, kár, hogy a kormányzati szócsőig az ilyesmi nem jut el.

Hallottam még néhány érdektelen előadást érdekes filmekről, amelyek címét fel is írtam, az előadók nevét meg nem, de persze a fordítottja is előfordult: érdektelen művész és alkotás, baromi jó előadó, remek elemzés.
A közismert feminista teológusnő előadása nagyon szórakoztató és impulzív volt (olvassátok a blogját), második átgondolásra kicsit hatásvadász, az információértéke pedig minimális, egy körülbelüli áttekintést adott a teológia/ökumenikus felfogás és a feminizmus/a nők viszonyáról. Teológus/lelkész barátaim szerint sok volt az információhiány miatti általánosítás, a villogás meg a blöff, de mivel én először hallottam és láttam, valahogy megfogott. De nem mint tudós, hanem inkább mint médiaszemélyiség.

Másnap az iskolai szekcióban szó esett az iskola szexuális felvilágosító szerepéről, majd a tanársztereotípiákról, és az "elnőiesedett" szakmáról. Kicsit feszengtem, mert azt vettem észre, hogy valójában minden fórumon megvan ez az állami alkalmazott vs. alternatív iskolában dolgozó tanár dichotómia, persze a megfelelő előjelekkel. A másik pedig az ilyen beszélgetések általános jellemzője, hogy szidjuk a rendszert, de ez a szidalom valahogy a négy falon belül marad mindig. Nagyon jó volt viszont a Ligetvédők tevékenységét elemző előadás, ami a fa motívumot kapcsolta össze a nőiséggel néhány irodalmi példán keresztül. Aztán egy frissen végzett politológushallgató beszélt a parlamenti szexizmusról és az ellenségképzésről, én őt szavaztam a legjobb előadónak, bár utálom a kategorizálásra épülő, statisztikus bemutatásokat, de most ez valahogy érdekesnek és fontosnak tűnt. Ugyanúgy, ahogy a "feminizmus" szó közmédiában való előfordulásáról szóló prezentáció is, bár azt sosem igazán értettem, hogy (egyszerű) közszereplőkön miért kell számonkérni bizonyos terminológiák pontos, szakszerű és reflektív használatát.

A záró szekció a művészeké volt. Megdöbbenve hallgattam a beszámolókat művészeti felsőoktatásban (és egyáltalán, a képzőművészvilágban) tapasztalható férfi hegemóniáról, arról, hogy hogyan "csajszizzák le" a (férfi) galériatulajdonosok női képzőművészeket, és hogy a női képzőművészek, félve az ellehetetlenítéstől, mennyire nem vállalják fel a női problémák, témák kritikus ábrázolását, csakis akkor, ha az valami nagy, állami támogatású projekt része. Érted? Min vagyunk akkor meglepődve....
Aztán egyszer csak jött egy nő főzőkanállal a kalapja pántjában, miniszoknyáján elől egy véreres szemmel, hátul egy szmájlival, a két mellén pedig keresztbe ragasztott szigszalagok, és levágott egy olyan antrét, hogy a fal adta a másikat.
Ő feleség - mondta -, és igenis élvezi, hogy a férje tartja el, és neki nem kell napi szinten gürizni, hanem a művészetére koncentrálhat. Elsősorban eat artot művel, azaz fő témája az étel, a konyha, az evés. Deskriptíve nem tudom visszaadni, amit művelt, rengeteg képet mutatott, beszélt a projektjeiről, és egyre hosszabbra nyúlt az arcunk a döbbenettől. Ezt nem feltétlenül a képek váltották ki, hanem az a pofátlan magabiztosság, amit azóta sem tudok hova tenni, az a dekadenciába és giccsbe hajló alkotástechnika és önmegörökítés (önreklám), ami viszont, ha belegondolsz, komoly pofán csapása a kortárs művészetnek meg egy csomó társadalmi konvenciónak (de hiszen a művészet is az). Szóval F-né meghallgatása után még mindig ugyanazon a széken ülök, és azon gondolkodom, hogy ez most komoly-e, paródia-e, valamifajta szent őrület és elhivatottság-e, vagy mifene. Nem tudom, de hogy nem hagy hidegen, az biztos.

Ami még maradt, az pedig az, hogy fogalmam sincs, az ilyen (magukat társadalomtudományi, interdiszciplináris eseménynek tartó) konferenciák miért mellőzik azokat a témákat, amik régebbi történelmi időszakokhoz köthetők, miért húznak egy képzeletbeli határt valahol a 19. század végén, 20. század elején mondván, hogy ami előtte van, az már nem aktuális, és mi közünk van hozzá. Jól mondta L., hogy a lemaradásunk a világban akkor látszik igazán, ha belegondolunk (és rémes belegondolni), hogy sok társadalmi kérdés a 16. században is ugyanolyan aktuális volt, mint most. Úgyhogy én simán azzal kezdtem az előadásomat, hogy amíg az angol reneszánszról a többségnek csakis egy kopaszodó, kicsit köpcös, kecskeszakállás férfi szerző jut eszébe, akinek bizonyíthatóan egyetlen sora sem maradt fenn saját kézírásával, addig biztos van még mit tenni, mert ez a fajta perspektíva remekül jellemzi a mai, művészethez való viszonyunkat is.

Még az elején

Nem írtam még az évkezdésről, na nem azért nem, mert nem lett volna mit, hanem talán mert magam is kizártam magam ebből az őrületből -- már amennyire lehetett, így nem tudatosan. Persze nem lehetett.

Jelenleg ott tartunk, hogy október első hetét írjuk, de még mindig ideiglenes az órarend. Persze lehet ezt arra fogni, hogy nagy a káosz a szakképzésben, de ettől a dolog emberi oldalán még meg lehetne tenni apróságokat. Amik tényleg nem múlnak semmin. Vagy kevésen. Ha vezető lennék, lenne egy olyan elvem, hogy nem cseszegetem a közvetlen kollégáimat, még ha muszáj, akkor sem.
Persze két dologgal nem lehet mit kezdeni:

1) Az iskolavezetés három tagjából (ami egyébként négy, sőt, lassan öt) a két fő vezető munkatempóját mindenhogyan lehet jellemezni, csak a szisztematikusság, rendszerszemlélet, határidő-tudatosság jelzőkkel nem. Mondjuk ezzel teljesen kompatibilisek az országos törvényhozási módszerekkel (vagy akár elmehetünk a törvény- és alaptörvény-módosításig is), de hát azért az emberek többsége nem így működik. Van család, magánélet, tervek, hétvégi bevásárlás, éhező kiscica otthon, stb. Arról már nem is beszélek, hogy mekkora bunkóság nem időben tájékoztatni az embereket döntésekről -- mondjuk minálunk sajátosan van megoldva ez is: nincsenek értekezletek, tehát nincs konfrontálódási felület.
2) A főnököt az önkritika majdnem teljes hiánya jellemzi, azaz, miközben az 1) pontban fennálló helyzetet mutatja sokak tapasztalata, ő meg van róla győződve, hogy "az ő szintjén" mindent megtesz. Mondjuk adott esetben ez annyit jelent, hogy (értekezletek híján) összehív egy megbeszélést az ebédszünetben a 20 perces szünetben, ami 45 percig tart, tehát legalább hatodik órát sem lehet tartani. Vagy olykor körbejár az iskolaépületben, ahol (lévén 700 feletti diáklétszám van egy 500 főt is alig befogadni képes épületben) a folyosókon, a lépcsőfordulóban, a büfé előtti zsibongóban, és minden lábbal tapodható területen a kollégák igyekeznek innovatív és kreatív órákat tartani (számvitelt tábla nélkül, infót gépek nélkül, pl.), és megállapítja, hogy minden rendben, mindenki mosolyog, nincs itt semmi baj.

És tényleg minden rendben is van. Sok a diák, igaz, nem tudják, melyik héten milyen óra van, és hát nem hülyék, hivatkoznak is erre rendesen. Nem találják a termet (ezért elkésnek), nem ismerik az új tanárt (ezért nem mennek be órára), nem férnek be a terembe (ezért sem mennek be órára), vagy a tanár nem fér be órára (ezért nem hoznak felszerelést), a könyvtárban is óra van (ezért nem tudnak tankönyvet kölcsönözni), és még folytathatnám.
A káosz és az óratöbblet miatt tényleg sok az új kolléga, de pályamodell ide meg oda, senki nem akar tanár lenni. Ezért hát bárkit felveszünk, raktárost a TESCÓ-ból (csak legyen valami papírja), jó lesz logisztikatanárnak, hobbifotóst (jó lesz rajztanárnak), jogász-német-énekszakost, közgáz-média-töri-kosáredző-fotószakost. Csupa, csupa sikertörténet. Felvettük azt a kémiatanárt is, akinek az óráján egyszer ádáz kilencedikesek felgyújtották a hátsó padot, és mivel legfontosabb pedagógiai eszköze az ordítozás volt minderre, eltanácsoltuk. Hát istenem, valaki csak elvállalta, hogy felhívja telefonon, a szükség nagy úr, ugye. De visszavettünk óraadónak az épületbe véletlenül betévedt boldog nyugdíjas ex-kollégát -- kifelé már nem volt olyan vidám. Sőt, óraadó nálunk egy üzleti életbe visszamenekült gazdasági végzettségű kolléga is, hátha elengedik a főnöki székből egy-két délutánra, hogy dumcsizzon kicsit a szakképzősökkel.

A teremhiány miatt a nappalis hallgatók este járnak, az esti hallgatók meg délután, de van még munkanélküli tanfolyam és ingyenes ügyvezetőképzés is. Több tanár reggel 8-tól este 8-ig dolgozik, de nem baj, ráadásul az előző nap derül ki a következő nap órarendje, fő a rugalmasság.
A főnök szerint mindez nagyon jó, viszik a hírünket, nevünket világszerte, és az iskola végre kiemelkedik a mocsárból, mindenki tudni fogja, kik vagyunk, dübörög a gazdaság az iskolamarketing.

Én egyébként nagyon jól érzem magam, köszönöm, egyáltalán nem ég a pofám sem a szülők, sem a diákok előtt, simán megmondom, hogy ez az egész egy nagy időzített bomba, és igyekszem praktikus tanácsokat adni detonáció esetére. Az ügyvezetőképzésből (mivel a hatodik érzékem figyelmeztetett az állami beavatkozásra, a színvonaltalanságra és a káoszra) még idejében kiszálltam, ezzel elestem egy csomó lóvétól, de bizonyára egy újabb agyi vérkeringési zavartól is, bár a főnököm rosszallását magamra vontam (így legalább nem kell vele csevegni ebéd közben). Múltkor úgy mentem konferenciára, hogy hazudtam a távollétem okáról, a szerdai hatodik órámat pedig (dec. elejéig) csak félig tartom meg, mivel két, az órarendre vonatkozó hivatalos kérvényem is válasz nélkül maradt. Ezek azt a lehetetlen dolgot kérték, hogy az órarend heti két időpontban próbáljon alkalmazkodni az egyetemi munkámhoz (ez eddig mindig sikerült), érthető a dolog, a bölcsészettudomány felesleges úri huncutság, a szakma az, aminek ideje van.
Bár néha stresszevésen (sőt, iváson) kapom magam, azért eljárok sportolni, a pedál alá meg mindig odaképzelek egy aktuális fejet, vagy a mellettem lévő biciklire egy szuszogó, gazdag, puhány államtitkártestet, amint éppen elviszi a szívroham.

Kiterítenek így is, úgy is.

 

 

Mary és Moll

E heti főszereplőnk Mary Frith, 17. századi proto-feminista ikon. Mary és Moll, Thelma és Louise korai elődje, csak itt épp a két név egy nőt rejt.

London Barbican városrészében született 1584 környékén, állítólag gyerekként is elég vad és kezelhetetlen volt, ezért gazdag nagybátyja révén New Englandbe szerették volna küldeni megjavulni, de megszökött a hajóról, és visszatért Londonba.

Kései 18. századi portré, forrás: National Potrait Gallery

A korabeli források alapján elég hírhedt (és egy reneszánsz kori hölgyhöz egyáltalán nem méltó) életet élt: dohányzott, férfiruhában járt, kardot viselt, kocsmákban verekedett és színházba járt, nemcsak nézőként, hanem fel is lépett olykor. Bűncselekményei által ismert volt, alvilági beceneve Moll/Mal Cutpurse arra utal, hogy főleg zsebmetszésből élt. Nem egyedül dolgozott, másokat alkalmazott, hogy eltereljék az áldozat figyelmét. Foglalkozott kerítéssel is (középosztálybeli angol nőknek szállított szeretőket), a lopás útján szerzett szajrét pedig gyakran pénzért szolgáltatta vissza a kereskedőknek, szóval a bűnügyi szakma minden szegmensét jól ismerte.
Az, hogy ilyen módon nőként vezető szerepet töltött be a 17. századi londoni szervezett alvilágban, külön híressé tette.

A törvény persze többször utolérte, négyszer égették meg a kezét lopásért, viselkedéséért és ruházatáért többször ítélték nyilvános penitenciára (például a vasárnapi istentisztelet idején fehér lepedőben kellett ácsorognia a Szent Pál keresztnél. E nyilvános büntetések alkalmával gyakran volt ittas, úgyhogy nem nyugton ácsorgott, hanem táncolt és énekelt.

1614-ben férjhez ment ugyan (férje Lewknor Markham, egy korabeli drámaíró fia), de a házasságot valószínűleg csak jogi lépésnek szánta, amolyan társadalmi státusz-megerősítésnek. Elég szép nagy házat harácsolt össze magának Londonban, ahol állítólag minden szobában volt tükör, és három teljes munkaidejű cseléd tartott tisztaságot. Állatokat tartott: papagájokat, különböző méretű kutyákat, akikkel együtt aludt.
Sok egyéb pletyka is elterjedt róla a korabeli bulvárban: például hogy felmászott a Szent Pál katedrális tornyába, és ott táncolt a tetőn, vagy hogy egyszer fogadott a híres korabeli showmannel, William Bankssel, hogy férfiruhában ellovagol a Charing Crosstól Shoreditch-ig (a fogadást természetesen megnyerte).

Egyszer állítólag halálra is ítélték, de 2000 font ellenében kiszabadult, viszont be kellett vonulnia a híres Bethlem kórházba (inkább elmegyógyintézetbe), hogy kigyógyítsák az elmebajából. 1659-ben halt meg ödémában, állítólag a St. Bride's templom kertjében temették el a Fleet streeten (végrendelete szerint "a fenekével felfelé", azaz hason fekve), sírversét pedig maga John Milton írta, bár a sírkő a nagy tűzvészben nem sokkal később elpusztult.

Az életrajzi adatokat főleg egy halála után megjelent, önéletrajzként beállított szövegből tudhatjuk (The life and death of Mrs. Mary Frith, commonly called Moll Cutpurse, 1662), de ebben valószínűleg sok a fiktív elem, úgyhogy nagyban hozzájárul a legendáriumhoz. Moll hithű királypártinak tűnik fel benne, ami meglehetős ellentmondásban áll a korábbi hírhedtséggel és törvényen kívüliséggel. Más fontos források a korabeli drámák: az Amends for Ladies ('jóvátétel a hölgyeknek', Nathan Field, 1618*) szentel neki egy
passzust, amiben azt taglalja az egyik szereplő, hogy eldönthetetlen, hogy Moll vajon férfi-e vagy nő. A híresebb dráma azonban a The Roaring Girl ('a sivalkodó lány', Thomas Middleton, Thomas Dekker, 1611), ami a 'roaring' tulajdonságot emeli ki, valamint abból a szempontból is érdekes, hogy Moll/Mary esetleg személyesen is játszhatott benne. A 'roaring' annyit tesz, mint 'üvöltözni', 'ordítozni', de a koramodern kontextusban arra a viselkedésfajtára is utalt, amikor valaki, függetlenül a társadalmi elvárásoktól és normáktól nyilvánosan lazult és hangoskodott. A darabban érdekesen összejátszik Moll valódi alakja és a mítosz, hiszem, mint korabeli celebritás, egyrészt megihlethette a drámaírókat, másrészt pedig dokumentált, hogy Moll Cutpurse fellépett a Fortune színházban (legalább egyszer), ahol ezt a darabot bemutatták. A Consistory of London Correction Book című bírósági irat (ami bűneseteket és vallomásokat rögzített) leírja, hogy Mary férfiruhában laton játszott, és vélhetően obszcén dalokat énekelt, ezért bíróság elé állítják.

Részlet a The Roaring Girl címlapjáról, forrás: wikipedia

Hogy miért olyan érdekes ez? Hát mert, mint az köztudott, a korabeli színházakban egyáltalán nem léphettek fel nők. Ennek a szereplésnek egyébként többféle értelmezése van a szakirodalomban (és azt egyik sem tagadja, hogy Mary Frith valóban színpadra állt): egyesek szerint direkt provokáció a szerzők részéről, válasz a puritánok színházellenességére, anyagi érdek, szenzációhajhászás, stb. Az bizonyos, hogy Mary figurája (megspékelve ezzel a színházbeli fellépéssel) nagyon összetett módon mutatja a koramodern kor politikájával és ideológiáival való szembenállást.

Egyrészt a férfi öltözék (valamint a férfias viselkedés) összefüggésbe hozható a nemváltással, a hermafroditizmussal, ami már a korabeli gondolkodókat is foglalkoztatta, különösen a színészek kapcsán, akik ugye férfiak voltak, gyakran női ruhában. Az átváltozás ilyen (és bármilyen) formája Isten ellen való vétség, hamisság, tettetés, megjátszás, csalás, azaz az Úr által adott valódi személyiség megmásítása, elfedése. Az ilyesfajta nő (és férfi) ráadásul nem a neki megszabott társadalmi szerepet tölti be, azaz nem feleség és anya/pénzkereső és családfenntartó, hanem valami más. A korban két érdekes pamflet foglalkozik a témával, a Hic Mulier ('férfinő', 1620), amely a férfi ruhát hordó és férfiasan viselkedő nők ellen szó, és a Haec Vir ('nőférfi', 1620), ami viszont

Hic Mulier és Haec Vir beszélgetnek, 1620, forrás (és szövegrészlet): innen

tulajdonképpen megvédi azokat a nőket, akik nem alkalmazkodnak a társadalmi elvárásokhoz. Ez utóbbi röpiratban Hic Mulier és Haec Vir latin szerzőket idézve beszélgetnek és vitatják meg a korabeli gender-viszonyokat.

Néhány kutató, aki a férfinak öltözött nőkkel foglalkozik, kiemeli, hogy az ilyesmire esetleg csupán a társadalmi érvényesülés miatt lehetett szükség. A gazdasági fellendüléssel ugyanis kialakultak a társadalmi különbségek, az alsóbb társadalmi rétegek egyre jobban elszegényedtek, megnőtt a munkanélküliség, ezért a nőknek is meg kellett keresni a maguk lehetőségeit. Ez vagy különféle illegális foglalatosság lehetett (lopás, szoba törvénytelen bérbeadása, stb.) vagy esetleg munka, amelyhez férfias érvényesülési képesség kellett, és ez esetleg az öltözködésben is megnyilvánulhatott. Ezek az értelmezések Mary Frith szerepét nemcsak a nemiség szemszögéből vizsgálják, hanem a nők társadalmi érvényesülése okán is. Hiszen akárhogyan is nézzük, a bűnözés, de a színház is egyfajta megélhetés, amelyre -- munkahely híján -- a korabeli nők igenis rászorulhattak.

A mouvzell for Melastmvs, forrás: Folger Shakespeare Library

A harmadik (és az első kettővel szorosan összefüggő) aspektus pedig a korabeli nőellenesség, ami tradicionálisan és eredendően is létezett. Ennek leghíresebb szövege a The arraignment of lewd, idle, froward and unconstant women (1615, 'vádirat a buja, henyélő, kezelhetetlen és szeszélyes női nem ellen'), amit egy Joseph Swetnam nevű szerző írt Thomas Tell-troth ('becsületességet kimondó') álnéven, és klasszikus, valamint bibliai példákkal igyekszik bizonyítani a nők csalfa természetét. Erre több korabeli válasz is született, például a Muzzle for Melastomus (kb.'a fekete száj elnémítása', 1617) Rachel Spenght tollából (az egyik első, nevét is vállaló női vitairat szerző és feminista), amelyben Swetnam a saját logikájának kiforgatásával megszégyenítésre kerül. Egy másik szöveg, az Ester Sowernam álnéven írt Esther Hath Hang'd Haman (1617, 'Eszter felakasztotta/kiütötte Hámánt'), amely pedig a Biblia helyett Euripidész Médeiáját javasolja forrásként a női lelkek feltárásához, mindemellett pedig módszeresen és művelten cáfolja meg Swetnamot. A pamfletvita lezárásának a Swetnam the Woman-Hater című drámát tartják ('Swetnam, a nőgyűlölő', 1618/19), amely amúgy egy szerelmi komédia, Swetnam csupán mellékszereplő benne, és egy nőkből álló bíróság előtt kell meglakolnia nőgyűlöletéért.

Mindebből nagyon jól látszik, hogy mennyi-mennyi hagyományban és történelemben gyökerező kulturális implikációja van annak az egyszerű dolognak, hogy egy nő férfiruhát vesz fel. És hogy ez most miért is fontos? (Mert hogy mindig felteszik nekem a kérdés, hogy ezek a régi vacakságot meg mire jók, minek kell ezekkel foglalkozni, kit érdekel ez.) 
Talán azért, mert ma is küzdünk egy csomó olyan előítélettel (mint a művészetet/kultúrát, mind a hétköznapi életet tekintve), aminek a megértéséhez, majd az elfogadásához közelebb kerülhetünk, ha legalább a történeti indokokat és magyarázatokat ismerjük. Innen aztán mehetünk tovább a női/férfi/kétes nemű sportolók, a női stand-uposok vagy a bűnöző migránsok felé is.


* Azért 'jóvátétel', mert Field korábban írt egy darabot A Woman is a Weathercock ('a nő egy szélkakas') címmel, ami nyilván a csapodár női természetre utal.