Teltek a
hetek, a hónapok, és megmaradt ez a furcsa érzés a levegőben, bár a többi lakó
mit sem sejtett. Továbbra is szeretettel üdvözölték az idegent minden reggel, a
rövid, udvarias beszélgetések egyre hosszabbak és bizalmasabbak lettek, a pillantások
melegebbek, a kacsintások jelentőségteljesebbek. A bizalom köre, az
összetartozás biztonsága. A közösségi háló a jó meleg, barátságos valóságban.
Senkinek nem tűnt fel semmi, ugyanúgy élték tovább az életüket, mintha mi sem történt
volna.
Pedig valami
megváltozott. Nyugtalanságérzet költözött házba, bár ez egyelőre senkiben nem
tudatosult. Mert úgy furakodott az életükbe, mint valaki, aki bekopog, hogy
kérjen egy pohár vizet, aztán ott ragad. A pohár víz csak ürügy volt, nem is
volt szomjas, csak ahogy egyszer belesett a nyitott ajtón, elfogta a vágy, hogy
bemenjen és leüljön, aztán végleg ott ragadjon.
Néha ő is
behívott a konyhájába másokat, de ez sosem igazi vendégség volt, hiszen
valahogy mindig úgy alakult, hogy az, aki érkezett, forralta vizet, tette a
teafüvet a kannába, forrázott, tálalt, aztán megköszönte – neki. „Nem is igazán
szeretem a teát…” – mondta ilyenkor. „De jól esne most egy kis forró csoki inkább!”
A rideg, otthontalan hangulat hozta magával ezt a mások által bevitt
kedvességet, hiszen alapvető ösztön a komfort, a kényelem, a nyugalommal bélelt
intimitás. Az ember viszi magával, ahová megy. Itt, az idegen konyhájában a
fehér, csempézett falak, az éles neonfény, a krémszínű pult, a kockás abrosz,
az üvegcsészék fagyos magánya, vagy a szoba üres polcainak féloldalas látványa
olyan zavarba ejtően nyomasztó és csendes volt, hogy tétova, esetlen szavakkal
kellett megtörni a kellemetlen érzést. Aki belépett ide, eleinte nehezen, de
halvány örömmel beszélt tehát, hogy elterelje saját figyelmét a kígyószerűen
körülöttük ólálkodó semmiről.
És talán
ezért is tanyázott szívesebben mások konyhájában. Mert ott könnyebb volt
eltakarni, leplezni azt a bizonyos semmit, aminek a bélyegét a bútorai, a
tapétája, a konyhaasztala, a frizurája, ruhái, mindene, az egész élete magán
viselte. Amit nem vett észre senki, még ő maga sem, csak érezte valahol
legbelül, hiszen ez volt az oka, hogy mások kevésbé tiszta és sematikus, de
meghittebb konyhájában szeretett ücsörögni. Ilyenkor hosszú indákat növesztett,
amikkel körbefonta mások reggeleit, délelőttjeit, estéit, éjszakáit, álmait.
Titkos és öntudatlan manipulációi mindig fogadtatásra találtak, nehéz volt
ugyanis észrevenni őket; úgy működtek, mint a medúza csápjai a színes
akváriumban: a látvány bódítóan elragadó, az érintés, a csípés viszont
fájdalmas és visszafordíthatatlan, nehezen gyógyuló.
Mindez
azonban egyelőre csak egy kis titkos sejtés volt, ami megtelepedett valahol a
lépcsőház tetőfeljárója alatt. Egyelőre mindenki mosolyogva feledkezett bele a
szirén szépségébe és hallgatta halk, udvarias hangját. Nem mondtak nemet.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése