Még az elején

Nem írtam még az évkezdésről, na nem azért nem, mert nem lett volna mit, hanem talán mert magam is kizártam magam ebből az őrületből -- már amennyire lehetett, így nem tudatosan. Persze nem lehetett.

Jelenleg ott tartunk, hogy október első hetét írjuk, de még mindig ideiglenes az órarend. Persze lehet ezt arra fogni, hogy nagy a káosz a szakképzésben, de ettől a dolog emberi oldalán még meg lehetne tenni apróságokat. Amik tényleg nem múlnak semmin. Vagy kevésen. Ha vezető lennék, lenne egy olyan elvem, hogy nem cseszegetem a közvetlen kollégáimat, még ha muszáj, akkor sem.
Persze két dologgal nem lehet mit kezdeni:

1) Az iskolavezetés három tagjából (ami egyébként négy, sőt, lassan öt) a két fő vezető munkatempóját mindenhogyan lehet jellemezni, csak a szisztematikusság, rendszerszemlélet, határidő-tudatosság jelzőkkel nem. Mondjuk ezzel teljesen kompatibilisek az országos törvényhozási módszerekkel (vagy akár elmehetünk a törvény- és alaptörvény-módosításig is), de hát azért az emberek többsége nem így működik. Van család, magánélet, tervek, hétvégi bevásárlás, éhező kiscica otthon, stb. Arról már nem is beszélek, hogy mekkora bunkóság nem időben tájékoztatni az embereket döntésekről -- mondjuk minálunk sajátosan van megoldva ez is: nincsenek értekezletek, tehát nincs konfrontálódási felület.
2) A főnököt az önkritika majdnem teljes hiánya jellemzi, azaz, miközben az 1) pontban fennálló helyzetet mutatja sokak tapasztalata, ő meg van róla győződve, hogy "az ő szintjén" mindent megtesz. Mondjuk adott esetben ez annyit jelent, hogy (értekezletek híján) összehív egy megbeszélést az ebédszünetben a 20 perces szünetben, ami 45 percig tart, tehát legalább hatodik órát sem lehet tartani. Vagy olykor körbejár az iskolaépületben, ahol (lévén 700 feletti diáklétszám van egy 500 főt is alig befogadni képes épületben) a folyosókon, a lépcsőfordulóban, a büfé előtti zsibongóban, és minden lábbal tapodható területen a kollégák igyekeznek innovatív és kreatív órákat tartani (számvitelt tábla nélkül, infót gépek nélkül, pl.), és megállapítja, hogy minden rendben, mindenki mosolyog, nincs itt semmi baj.

És tényleg minden rendben is van. Sok a diák, igaz, nem tudják, melyik héten milyen óra van, és hát nem hülyék, hivatkoznak is erre rendesen. Nem találják a termet (ezért elkésnek), nem ismerik az új tanárt (ezért nem mennek be órára), nem férnek be a terembe (ezért sem mennek be órára), vagy a tanár nem fér be órára (ezért nem hoznak felszerelést), a könyvtárban is óra van (ezért nem tudnak tankönyvet kölcsönözni), és még folytathatnám.
A káosz és az óratöbblet miatt tényleg sok az új kolléga, de pályamodell ide meg oda, senki nem akar tanár lenni. Ezért hát bárkit felveszünk, raktárost a TESCÓ-ból (csak legyen valami papírja), jó lesz logisztikatanárnak, hobbifotóst (jó lesz rajztanárnak), jogász-német-énekszakost, közgáz-média-töri-kosáredző-fotószakost. Csupa, csupa sikertörténet. Felvettük azt a kémiatanárt is, akinek az óráján egyszer ádáz kilencedikesek felgyújtották a hátsó padot, és mivel legfontosabb pedagógiai eszköze az ordítozás volt minderre, eltanácsoltuk. Hát istenem, valaki csak elvállalta, hogy felhívja telefonon, a szükség nagy úr, ugye. De visszavettünk óraadónak az épületbe véletlenül betévedt boldog nyugdíjas ex-kollégát -- kifelé már nem volt olyan vidám. Sőt, óraadó nálunk egy üzleti életbe visszamenekült gazdasági végzettségű kolléga is, hátha elengedik a főnöki székből egy-két délutánra, hogy dumcsizzon kicsit a szakképzősökkel.

A teremhiány miatt a nappalis hallgatók este járnak, az esti hallgatók meg délután, de van még munkanélküli tanfolyam és ingyenes ügyvezetőképzés is. Több tanár reggel 8-tól este 8-ig dolgozik, de nem baj, ráadásul az előző nap derül ki a következő nap órarendje, fő a rugalmasság.
A főnök szerint mindez nagyon jó, viszik a hírünket, nevünket világszerte, és az iskola végre kiemelkedik a mocsárból, mindenki tudni fogja, kik vagyunk, dübörög a gazdaság az iskolamarketing.

Én egyébként nagyon jól érzem magam, köszönöm, egyáltalán nem ég a pofám sem a szülők, sem a diákok előtt, simán megmondom, hogy ez az egész egy nagy időzített bomba, és igyekszem praktikus tanácsokat adni detonáció esetére. Az ügyvezetőképzésből (mivel a hatodik érzékem figyelmeztetett az állami beavatkozásra, a színvonaltalanságra és a káoszra) még idejében kiszálltam, ezzel elestem egy csomó lóvétól, de bizonyára egy újabb agyi vérkeringési zavartól is, bár a főnököm rosszallását magamra vontam (így legalább nem kell vele csevegni ebéd közben). Múltkor úgy mentem konferenciára, hogy hazudtam a távollétem okáról, a szerdai hatodik órámat pedig (dec. elejéig) csak félig tartom meg, mivel két, az órarendre vonatkozó hivatalos kérvényem is válasz nélkül maradt. Ezek azt a lehetetlen dolgot kérték, hogy az órarend heti két időpontban próbáljon alkalmazkodni az egyetemi munkámhoz (ez eddig mindig sikerült), érthető a dolog, a bölcsészettudomány felesleges úri huncutság, a szakma az, aminek ideje van.
Bár néha stresszevésen (sőt, iváson) kapom magam, azért eljárok sportolni, a pedál alá meg mindig odaképzelek egy aktuális fejet, vagy a mellettem lévő biciklire egy szuszogó, gazdag, puhány államtitkártestet, amint éppen elviszi a szívroham.

Kiterítenek így is, úgy is.