Szeretem, amikor végig tudok ülni egy konferenciát, még akkor is, ha néhány előadás unalmas, legalább nincs az az érzésem, hogy valamit elmulasztottam, meg hát így lehet igazán elmélyülni, vagy mi. Az én kifacsart agyamnak most kifejezetten jót tett, hogy úgy érzem, értelmes dolgokkal foglalkozom, bár fogalmam sincs (és egyre kevésbé tudom), mi számít manapság értelmes dolognak. Lehet, hogy minden olyasmi, ami kimenekít minket ebből a szorongató valóságból, és elhiteti velünk, hogy hasznosak és fontosak vagyunk.
Mindenféle terekről volt szó, sok alkalommal persze a migránskérdés kapcsán (a mi terünk, amibe ők most betörnek, és ezáltal az ő terük is lesz - vagy nem, stb.), megdöbbentő adatok hangoztak el a nőket ért (verbális, fizikai) inzultusok számáról, nem, nem csak az "itteniek", hanem az "övéik" is, mintha ez valami belépő lenne egy-egy nyugati országba.... Vagy az események eredménye (a terhesség) az "itt maradás" biztosítéka... A délkeleti országrészben persze mindez még keményebben hangzik, hiszen az adatokat és a nyilatkozatokat interjúkra alapozta az előadó, amelyek néhány idézett részlete tényleg igazán mellbevágó volt, kár, hogy a kormányzati szócsőig az ilyesmi nem jut el.
Hallottam még néhány érdektelen előadást érdekes filmekről, amelyek címét fel is írtam, az előadók nevét meg nem, de persze a fordítottja is előfordult: érdektelen művész és alkotás, baromi jó előadó, remek elemzés.
A közismert feminista teológusnő előadása nagyon szórakoztató és impulzív volt (olvassátok a blogját), második átgondolásra kicsit hatásvadász, az információértéke pedig minimális, egy körülbelüli áttekintést adott a teológia/ökumenikus felfogás és a feminizmus/a nők viszonyáról. Teológus/lelkész barátaim szerint sok volt az információhiány miatti általánosítás, a villogás meg a blöff, de mivel én először hallottam és láttam, valahogy megfogott. De nem mint tudós, hanem inkább mint médiaszemélyiség.
Másnap az iskolai szekcióban szó esett az iskola szexuális felvilágosító szerepéről, majd a tanársztereotípiákról, és az "elnőiesedett" szakmáról. Kicsit feszengtem, mert azt vettem észre, hogy valójában minden fórumon megvan ez az állami alkalmazott vs. alternatív iskolában dolgozó tanár dichotómia, persze a megfelelő előjelekkel. A másik pedig az ilyen beszélgetések általános jellemzője, hogy szidjuk a rendszert, de ez a szidalom valahogy a négy falon belül marad mindig. Nagyon jó volt viszont a Ligetvédők tevékenységét elemző előadás, ami a fa motívumot kapcsolta össze a nőiséggel néhány irodalmi példán keresztül. Aztán egy frissen végzett politológushallgató beszélt a parlamenti szexizmusról és az ellenségképzésről, én őt szavaztam a legjobb előadónak, bár utálom a kategorizálásra épülő, statisztikus bemutatásokat, de most ez valahogy érdekesnek és fontosnak tűnt. Ugyanúgy, ahogy a "feminizmus" szó közmédiában való előfordulásáról szóló prezentáció is, bár azt sosem igazán értettem, hogy (egyszerű) közszereplőkön miért kell számonkérni bizonyos terminológiák pontos, szakszerű és reflektív használatát.
A záró szekció a művészeké volt. Megdöbbenve hallgattam a beszámolókat művészeti felsőoktatásban (és egyáltalán, a képzőművészvilágban) tapasztalható férfi hegemóniáról, arról, hogy hogyan "csajszizzák le" a (férfi) galériatulajdonosok női képzőművészeket, és hogy a női képzőművészek, félve az ellehetetlenítéstől, mennyire nem vállalják fel a női problémák, témák kritikus ábrázolását, csakis akkor, ha az valami nagy, állami támogatású projekt része. Érted? Min vagyunk akkor meglepődve....
Aztán egyszer csak jött egy nő főzőkanállal a kalapja pántjában, miniszoknyáján elől egy véreres szemmel, hátul egy szmájlival, a két mellén pedig keresztbe ragasztott szigszalagok, és levágott egy olyan antrét, hogy a fal adta a másikat.
Ő feleség - mondta -, és igenis élvezi, hogy a férje tartja el, és neki nem kell napi szinten gürizni, hanem a művészetére koncentrálhat. Elsősorban eat artot művel, azaz fő témája az étel, a konyha, az evés. Deskriptíve nem tudom visszaadni, amit művelt, rengeteg képet mutatott, beszélt a projektjeiről, és egyre hosszabbra nyúlt az arcunk a döbbenettől. Ezt nem feltétlenül a képek váltották ki, hanem az a pofátlan magabiztosság, amit azóta sem tudok hova tenni, az a dekadenciába és giccsbe hajló alkotástechnika és önmegörökítés (önreklám), ami viszont, ha belegondolsz, komoly pofán csapása a kortárs művészetnek meg egy csomó társadalmi konvenciónak (de hiszen a művészet is az). Szóval F-né meghallgatása után még mindig ugyanazon a széken ülök, és azon gondolkodom, hogy ez most komoly-e, paródia-e, valamifajta szent őrület és elhivatottság-e, vagy mifene. Nem tudom, de hogy nem hagy hidegen, az biztos.
Ami még maradt, az pedig az, hogy fogalmam sincs, az ilyen (magukat társadalomtudományi, interdiszciplináris eseménynek tartó) konferenciák miért mellőzik azokat a témákat, amik régebbi történelmi időszakokhoz köthetők, miért húznak egy képzeletbeli határt valahol a 19. század végén, 20. század elején mondván, hogy ami előtte van, az már nem aktuális, és mi közünk van hozzá. Jól mondta L., hogy a lemaradásunk a világban akkor látszik igazán, ha belegondolunk (és rémes belegondolni), hogy sok társadalmi kérdés a 16. században is ugyanolyan aktuális volt, mint most. Úgyhogy én simán azzal kezdtem az előadásomat, hogy amíg az angol reneszánszról a többségnek csakis egy kopaszodó, kicsit köpcös, kecskeszakállás férfi szerző jut eszébe, akinek bizonyíthatóan egyetlen sora sem maradt fenn saját kézírásával, addig biztos van még mit tenni, mert ez a fajta perspektíva remekül jellemzi a mai, művészethez való viszonyunkat is.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése