intentinons are good

Annyi mindenről kellene írni, de a lényeg, hogy idegösszeomlás-közeli állapotba kerültem majdnem.
Most már amúgy minden rendben.
Remekül sikerült a hétvége, nem voltak Bubókák, akik beledumáltak volna az életünkbe, és még anyám is jó hangulatban volt. (Igaz, volt siklósi meg villányi rozéja is egyszerre, na meg édes Martinija. -je.)

A múlt hét nagyon keményre sikerült, minden nap, amikor hazaestem, épp hogy csak arra volt időm, hogy lerendezzem az itthoniakat, erőm meg már semmire. Szar érzés, amikor feleslegesnek érzed a napot. Mert ezeknek a napoknak a végén mindig az volt, hogy OKÉ, de még semmi olyasmit nem tettem, ami NEKEM lett volna fontos. Magamnak.
Pedig mozgalmas hét volt. Kirúgtunk egy lányt, megcsináltam a március 15-i műsort, és nem vertek agyon senkit, leadtam a cikkem, stb. A gyerek továbbra sem tanul az érettségire, viszont találtunk egy remek sajtboltot, tavaszi láz van a teraszon és színházban is voltunk, meg sörözni.

Anyám 61. születésnapjára kapott valami számomra beazonosíthatatlan pálmát/sást, amit nem én választottam, ő viszont borzasztó boldog volt. (És nincs is annál szívmelengetőbb látvány, mint amikor a több mint 20 éve elvált férjét és annak családját szidja a te életed párjának.... ez anyunál a maximális bizalmi fokozat.)

Sokat gondolok a nagymamára egyébként. Idő közben kipakolták a lakását, szétosztogatták a bútorokat, a személyes tárgyak pedig ki tudja, hol vannak. Szerettem volna megkapni néhány könyvet, fotót, emléket, főként egy zsoltáros könyvet, amit elalvás előtt mindig olvasgatott. Az anyukájától örökölte. De válaszra se méltatták a levelemet ez ügyben, és ez -- ahhoz képest, hogy a temetésen senki nem állt szóba velem -- meglehetősen rossz érzés.

Anyunak (apám utáni örökségéből) viszont volt egy nagyon régi kerámia teáskanna. Azt megkaptam. A nagymama nagynénjéé, Manci nénié volt, abban főzte reggelente a teát, amikor ment az unokaöccse és a menyasszonya reggelizni. A nagymama megörökölte, onnan pedig valahogy anyámhoz került.

Néha szeretnék beszélgetni a nagymamával. Elmondanám neki például, hogy felvettem a kockás inget, meg hogy az osztályomból a diákdemonstráció napján senki nem jött iskolába. Meg hogy ma megyünk tüntetni. És szeretném még meglátogatni is, de így, hogy eladják a lakását, fogalmam sincs, mi indokom lesz Keszthelyre menni ezután. Minden nap megnézem a fotóját, amit a laptopom desktopján tartok, és arra gondolok, hogy amikor csörög a vonalas telefon, az soha többet nem ő lesz. És hogy kitörölhetem a mobilomból a mobilszámát, a vonalas számát, valamint még a régi, munkahelyi számát is, ami azóta volt meg, hogy nyugdíjas korában is dolgozott.
Ilyen apró dolgok ezek. És nyilván nem én vagyok a "rendes" unokája, hanem azok, akik végigzokogták a temetését. Én meg lekéstem, mert elromlott a kocsim. És ez a legkisebb hibám.

Nagymama, ha ezt olvasod, nálam van Manci néni teáskannája.

Végjáték

Helena Wierzbicki, Inner Calm

Lehet, hogy azért vannak bennem ilyen óriási feszültségek, mert nem írok.
Elegem van a télből, a nihilből, a hóból meg a halálból, a kormányból, a jegybankból, a pedagógusokból, de a diákokból is. Persze, akinek nem inge, az majd nem veszi magára.

Március 15-i műsort kell szerveznem, megint. Kitettem egy molinót az aulába, hogy a diákok írják rá, mit gondolnak a szabadságról. A főnököm szerint ezt engedélyeztetnem kellett volna, mert mi lesz, ha meglátja valaki. De persze nem nekem mondta, hanem valaki másnak, aki biztos eljuttatja hozzám a rosszallását. Meg hát ebben az iskolában nincs titok, különben se.
Az egyik diák azt írta: "Szabadság az, ha a kormány nem befolyásolja a jövőmet." Milyen jogon tilthatjuk meg 15-20 éves embereknek, hogy elmondják a véleményüket?

Szépen mentek a dolgok, aztán mára mintha mindenki megbolondult volna. Telefirkálták baromságokkal a maradék üres helyeket. Nekik ez a szabadság. Vagy ha túl sok helyet kapnak, és már megunják a cizellált véleményüket elmondani, akkor ez.

Kockás ingben mászkálunk. Meg kockás esernyős kitűzővel. Ragaszkodunk az elveinkhez és a véleményükhöz. Ahhoz, amink van. Nem tudom, van-e értelme azon kívül, hogy az önbecsülésünknek jót tesz. De hogy meddig lehet az önbecsülést ilyenekkel szinten tartani...??

A szülői demonstráció napján az én osztályomból egy gyerek se jött iskolába. Egy se. Minden osztályba jött legalább egy minimális létszám.
Tegnap behívatott a főnök. Kérdezte, hogy elbeszélgettem-e a gyerekekkel. Mondtam, hogy nem. Előtte, na előtte, igen. De erre nem számítottam.
Csodálatos szülői igazolásokat kaptam, egyébként. "Valódi változást szeretnénk az oktatásban". Ilyeneket.

A főnök bosszúból a szombati munkanapot fél 2-ig tervezte megtartani. Tanítás, és utána kultúrprogram. Fél 2-ig. Vagy tovább.
Az egyetemistáknak írtam, hogy eszemben sincs bemenni pénteken. Bruttó 2200-as óradíjért, miközben O. R. például ugye 10 ezret kap. A Corvinuson. Doktori nélkül. Ez utóbbi adalék persze nem szerepelt az e-mailemben.

Egy lány az osztályomból szimplán négy hete hiányzik, valószínűleg kirúgják. Egy másik meg egy negyvenhét éves pasival él, aki az anyja főnöke. De nincs időm beszélgeti velük, mert adminisztrálnom kell, meg a másik munkahelyemre rohannom. Meg élnem. Élnem kell.
Úgy kell bejönnöm minden nap dolgozni, hogy előtte hihetetlen fizetésemelésekről olvasok meg az USÁ-ból kitiltottak listáján csodálkozom. 
Amihez igazán kedvem lenne, arra nincs időm. Én ezt írtam arra a táblára. "A szabadság az, ha végre azzal foglalkozhatok, ami érdekel is."

Nyár óta azon dolgozom, hogy rendet rakjak a fejemben meg az életemben.
Sikerülni látszik, de lehet, hogy beledöglök a végkimerültségbe.

A metaforákról

Colette Brésilla: Balanced Lotus

Nem először találkozom azzal a jelenséggel, hogy az emberek félreértik, amit mondok.
Már megszoktam, néha megpróbálom elmagyarázni, hogy nem kell mindent szó szerint venni (pont egy ilyen régebbi eset okán az a mottója ennek a blognak, ami), hiszen az ember kreatívan használja a nyelvet, ha már az alkalmas rá. És hát akiben van némi nárcizmus, az szereti kiszínesíteni azt, amit gondol. Átírni. Megírni. Feldolgozni. Máshogy mondani.

Nekem ráadásul ez a munkám is, úgyhogy óhatatlanul is előfordul, hogy a "lírai én" nem azonos a szerzővel. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ember hazudik. Nem hazudik, csak máshogy mondja. Nekünk csak ez a fajta művészet jutott, ez a néha máshogy mondás, és aztán gyönyörködünk a saját sorainkban egy kicsit, de közben tudjuk, hogy ez nem irodalom, ez csak mi vagyunk. Tegnap azt mondtam valakinek, hogy szerintem a művészethez intelligencia kell meg (művészi) érzék. (Jó, tudom, mindkettő megfoghatatlan fogalom.) Akiben csak az intelligencia van meg, de a művészi érzék nincs, az sokat pofázik - például. Mint én.
Akiben valamifajta vélt művészi érzék van meg, az saját maga szerint csodálatos verseket ír, amik persze amúgy vacakok és feleslegesek. Nem jók másra, mint (ön)terápiának. Valahol a blogolás is terápia, mondta egyszer valaki, a célja nem az, hogy tényszerű információt nyújtsak a világról.

A tanítványaim esetében persze kötelességemnek érzem megmagyarázni, hogy az, aki a versben beszél, nem feltétlenül azonos a szerzővel. Nem valószínű például, hogy József Attila, valahányszor a halálról írt, azt konkrétan a vonatsínek között körmölte. Varró Dániel sem egy bús, piros vödör, és Esterházy Péternek meg Parti Nagynak sincsenek nemi identitásbeli problémái csak azért, mert néha női szerzők/narrátorok.
De nem értik.
József Attila tehát elmebeteg volt, Janus Pannonius egoista, Ady meg magyarságellenes.

De hát mit is várok, amikor a felnőttek sem értenek semmit. Sem a legegyszerűbb viccet, sem az iróniát, sem pedig a képes beszédet. Ezért lehet Lackfi János plázacica, Varró meg csecsemőgyilkos.
Nemcsak a szavak lehetnek metaforikusak egyébként, hanem a cselekedetek is. De az meg már főleg bonyolult, ne is kísérletezzek vele.

Nagymamának elege lett

Nagymama rendes katolikus asszony volt mindig. Soha nem emelte fel a hangját, ha valami nem tetszett neki, csak csendben dörmögött magában. Vagy imádkozott, mert Isten mindig meghallgatta. Ha bántották, akkor is imádkozott, márpedig bántották elég sokan. Az a fajta volt, akit lehetett bántani, mert soha nem szólt. Nem mondott ellent, nem érvelt, nem veszekedett, csak csendben megbántódott. Akkor aztán még jobban lehetett bántani, a sértődésért. Pedig ez sosem volt igazán sértődés, ez szomorúság volt, valahányszor a dolgok nem mentek rendben, a Nagymama kettesben szomorkodott egy kicsit Istennel.

A dolgok akkor nem mentek rendben, ha valaki másnak rossz kedve volt, ha valaki valakivel veszekedett, vagy valaki nem volt a szerinte őt megillető és neki való helyén. Esetleg még akkor, amikor valaki szidta az Istent. Azt az Istent, aki neki a sok bánatot és aggodalmat, meg a nagy családot és a jó hosszú életet is adta.

Nagymamát az Isten a türelméért jutalmazta meg a jó hosszú élettel. Nem kérdezte meg tőle, szeretné-e, hiszen a Nagymama amúgy szeretett élni. Szeretett úszni, szerette a Balatont, a jó időt, a keresztrejtvényt, a pasziánszt, az utazást, a Nagypapa nyaralós videóit, a halottait, és a gyerekeit is, nagyon. Meg az unokáit. Sőt, másnak az unokáit is szerette. Legszívesebben minden nagymamátlan rokon és nem rokon gyereknek a nagymamája lett volna.

Aztán a Nagymamának egyszer csak kezdett elege lenni, mert az élet már nem volt a régi. Mindenki felnőtt, elfoglalt lett, a házba fiatalok költöztek. Alig járt a busz a strand felé, egyedül kellett úszni is (csak ha nem hullámzott, és csak a bójáig és vissza, mert a Nagypapa régen is csak úgy engedte). Ráadásul már politizálni sem lehetett rendesen, mert mindenki meghalt, akivel még lehetett, a többiek meg.... nos, tudjuk. Meg vannak bolondulva ezért a Vikt.... hagyjuk.
Persze közben lediplomázott, ledoktorált, leérettségizett meg előlépett néhány unoka, aztán már a dédunokának is lehetett rugdalózót kötni és küldeni - Svájcba.

De ez már mégsem olyan volt. Felgyorsult a világ, és valahogy megváltoztak a dolgok. A szeretetháló itt-ott felfeslett, utat talált magának a kétség, a hallgatás, a frusztráció meg a gondok. Bár titkolták előle, a Nagymama tudta ezt jól, úgyhogy megbeszélte az Istennel - aki mindig is nagyon szerette - hogy köszöni szépen, és nagyon hálás mindenért, de neki most már elég volt. Nem akar már családfő lenni, a Nagypapa testvérei is mind elmentek rég. És végül is alapvetően minden rendben van, ami meg nincs, az már nem az ő dolga, úgyhogy hadd menjen. Bár mindenkit továbbra is ugyanúgy szeret, de nem akar többet aggódni, szomorkodni, meg már fáradt is. Nincs kedve többet beszélni sem, szívesebben hallgatná inkább megint a Nagypapát.

Isten pedig beleegyezett, miért is ne tette volna. Hiszen a Nagymama mindig is nagyon kedves volt neki.
Nagymamának tehát végül elege lett, és elment.
Ma.
A 86. születésnapján, mert azt azért még megvárta, hányan gondolnak rá ezen a napon.

nyugalom, én csak utazom

Én csak utazom
felhevült, hazátlan utakon
mutatom magam, az unalom
lassan magamban kutatom,
hogy hol van van a nyugalom,
hol, melyik vonalon szalad el,
az a kicsike gőzös a folyamon,
ami elszállítja a hátamon
a látszatot, hogy
elvagyok, megvagyok, átkarol a szánalom

Mondatok, amelyek holnapra talán érvényüket vesztik

Kép innen.

Egy nap egyszer csak felébredtem, és elindultak a szavak.

Ne lökd el a dolgok megtörténtében való felelősségedet. Sose üsd le a lelkiismereted azzal a bizonyos péklapáttal. A lelkiismeret kontroll. Kellemetlen, kíméletlen, fájdalmas, de jobb hallgatni rá. Helyre tesz és karban tart. Vannak ugyan baklövései, de két kézzel tart a felszín fölött.

Neked fogalmad sincs a bátorságról, a belevalóságról és az egyenességről. A bátorság, a belevalóság és az egyenesség az, amikor időről időre, vállalva a kiközösítést, a szánalmat, a sajnálatot és a lenézést, megvédesz valakit, akin éppen nincs mit védeni. Amikor mögé látsz az ad hoc kétszínűségnek és álságosságnak, amikor le tudod rántani a sumákság leplét valakiről, aki amúgy nem olyan. Amikor a világon egyedüliként hiszel valakiben, akiben már más nem talál hinni valót.

Sokat mosolyog, és nagy odaadással veti bele magát az őt érdeklő feladatokba. Én is sokat mosolygok és nagy odaadással vetem bele magam az engem érdeklő feladatokba. Vagy így volt. Aztán már nem volt, aki észrevegye.

Rövid szövegeket olvasni gyorssegély, instant hatás. A gyógyulás meg fájdalmas, illúziómentes, oldalak százai kellenek hozzá. 

Minden pillanatnak, érzésnek, szívdobbanásnak lejár a szavatossága egyszer. A jóknak és a rosszaknak egyaránt. Még a legkitartóbbaknak és a legmakacsabbaknak is. Kínlódó, vajúdó szülés lesz, de többé már nem fog érdekelni, kiharapom magamból. Az emberek szeretnek, de a farkasok ereje lakozik bennem.

Várakozás

A pálinka elfogyott. A változás lassú. Valamelyik jól van úgy, ahogy van.

Az élet viszont igazságtalan, mert titokban kell, hogy maradjanak dolgok. Vannak dolgok, amiknek nem szabadna titokban maradnia. Például a szomorúság okának. Például a ráncok eredetének, az elvégzett munka mennyiségének, a sok-sok erőfeszítésnek.
Ha ez mind kiderülne, akkor lehervadnának a mosolyok, és minden valami néma szégyenérzetbe, mély hallgatásba burkolózna. Vagy persze lehet, hogy nem, mert kell némi felszín mögé/alá látásra való képesség ahhoz, hogy ne csak a hámréteget kapargassuk. Hogy felismerjük, ha valamit nem ismerünk és nem is ismerhetünk meg, és hogy rájöjjünk, hogy valamihez egyszerűen nincs hozzáférésünk. Ez a bölcsesség. Vagy annak egy formája. Belátni, hogy nincs mit tenni, csak várni, még akkor is, ha az a valami talán soha nem történik meg, soha nem jön el. Vladimir és Estragon jól tudta. És mindketten öregek is voltak, mert ebbe meg lehet öregedni, és ez a külső szemnek nem annyira szép. Ez nem a derűs várakozás vagy nem a sztoikus apatheia, ettől ráncos lesz a bőr, gödrös lesz a szem, ez tud tompán vagy éppen türelmetlenül és elviselhetetlenül fájni. Néha közömbösen hagy, de akkor is oda a szépség. Ez nagyon magányos dolog, és ezt a magányt nem lehet felróni senkinek.
Persze talán van, aki meglátja emögött is a méltóságot és az eleganciát. Az erőt. Ami végül is maga a szépség; szebb, mint a festett, mesterségesen pirosított hátterek meg a látványos gesztusok és a lendület, a pillarebegtetéses nézések.
Csak legyen elég türelem még, tényleg.