[Volt egy cím ide a fejemben, de elfelejtettem...]

Nem akar véget érni ez a kib. hónap már....
Bár nem is tudom, mit akarok, mert ha véget ér, akkor kezdődik a következő, ami meg tele lesz vizsgával.
Mindig azt hiszem, hogy miután már nincs több 12-es órám, könnyebb lesz, de nem, az első héten gyakorlatilag annyira elfáradtam, mintha 40 órát tanítottam volna.
Fura ez a munkaelosztás, azokat hívják be többet érettségire ügyelni, akik megbízhatóak és precízek. Tehát ha egy tetű lennék, aki enged puskázni, plusz elfelejt adminisztrálni, akkor megúsztam volna némi folyosóügyelettel, így meg mehettek háromszor első ügyelőnek negyed nyolcra, ami gyakorlatilag kb. dupla annyi munkaidő, mint amennyi a szerződésben van. Amikor meg nem ügyelni mentem hajnalban, akkor történetesen nulladik órám volt. Mert még így is van kettő.

A diákok a halálukon vannak szintén, ami félig bosszant, félig elszomorít. Viszonylag ép lélekkel túlestek a szakmai prezentációs programokon, ami miatt kollégák ugrottak egymás torkának már a végén.... én nem ugrottam senki torkának, pedig néha nem ártana, mert akkor nem lennék tiszta ideg itt-ott a kanyarban. Az én osztályom (kilencedikesek) produkált egy remek osztálykirándulást a hónap elején, de azóta gyakorlatilag nem hajlandóak tanulni, hiába óriási a bukásveszély. Valami naiv csodálkozással néznek a jegyeikre, és nem tudom, miben reménykednek/mit remélnek, amikor őszintén megkérdezik, hogy de most mi a baj. Van, aki végül is már iskolába se nagyon jár.
Közben meg a párhuzamos osztályban tanítókat már behívták raportra, hogy hányas osztálylétszámot kell tartani - engem még nem mert a főnök szerintem. Úgy általában elmondható, hogy elég keveset mer velem kekeckedni. Csak nehogy elkiabáljam. Amíg nem kerülök vele beszélő viszonyban, addig jó, már végül is az se érdekel, hogy nem gratulált.
Egy mondatváltásunk azért mégis volt, jelesül a nyári gyakorlat kapcsán, mert van ugye egy kismama az osztályban, aki magántanuló, hát megkérdeztem, hogy teljesítse ezt a két hetet. Azt mondta, járjon be, amennyit tud, mert mit szólnak majd az osztálytársai (hát semmit, szeretik, te kretén). Hát, fogalmam sincs, egy két hónapos gyerek mellett mennyit tud majd a lány az iskolában tölteni, de éljen a rendszer, miszerint a szakközépiskolák kötelező (!) nyári gyakorlatának programját csesztek kidolgozni a magántanulókra, viszont ez a tanév teljesítésének és az érettséginek is a kötelező feltétele. Az önkéntes munka mellett, értitek.....

Kijavítottam az emelt szintű érettségi dolgozatokat, a középszintűeket még nem, de már járnak a diákok a nyakamra, a pontszámot persze nem mondhatom meg. Most részvéttel nézem őket, a szóbelin meg majd megint dühöngök, mert nem fognak semmit tanulni, miután megtudják, hogy írásban is megvan a kettes. Ami az emelt szinten illeti, persze egyrészt le lettem cseszve, hogy három napra elmegyek vizsgáztatni, másrészt arról nem szól a fáma, hogy a diri meg a helyettes is mennyi plusz melót csinál külön pénzért, miközben a munkaköri kötelességüket képtelenek rendesen (időben) ellátni és megoldani.

Ma pedig megkeresett egy diák, aki közölte velem, hogy leadja az emelt közgázt, ellenben felveszi az emelt magyart (OMG), mondtam neki, hogy remélem, tudja, hogy az életével játszik. Hát ez van, már én is egyre kevésbé disztingválok, mert engem sem kímél senki, és ennek a diáknak már tavaly is azzal jöttek, hogy aki "ilyen okos", az menjek közgázra. Értitek, tehát más szakokra, mást tanulni nem kell okosnak lenni. És na EZ az, ami igazán felkúrja az agyamat, mert akik szembe vannak itt állítva, azok a törtető, gátlástalan, de nem túl okos közgazdászok, és azok, akik normálisan, befogadóan, segítően gondolkodnak a tanításról, gyerekekről, és az egyéni motivációkat támogatják. Nem magamról beszélek feltétlenül, hiszen nem tanítok annyira régóta, és mindig is voltak fontosabb ambícióim, mint a középiskola. De hogy érzelmileg zsaroljunk egy fiatalt, akinek tervei vannak a saját jövőjével, és még esze is van, az messze felháborít.

Ami másik, ami felháborít, a munkaidő nyilvántartása papíralapon. Egyrészt vezetünk elektronikus naplót, másrészt javítani jobb itthon. Harmadrészt kapják be. Az indok minderre ráadásul az, hogy ha (!!) jön egy ellenőrzés a hivataltól, akkor a kezükbe lehet nyomni a jelenléti ívet. Nem értem, hogy amikor a szabályok meg az etika ilyen lazán kezelődik, miért pont ez az, ami aggodalmat okoz. Mert ebben nyilván mindenki hazudik, mindenki beírja a megfelelő óraszámot, aztán lelép. Előtte, közben, utána. Nem tehetek róla, de nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a főnök szabadidejében ezt olvasgatja.
De nem ez érdekel leginkább egyébként, hanem a fontoskodó fennhéjázás bosszant, amit egyre erősebbnek és agresszívabbnak érzek.

Aztán voltam egy elég középszerű előadáson, amiben csak az volt jó, hogy végre megismertem ennek a trilógiának az egyik részét, a rossz meg az, hogy írnom kellett a dologról. (Iparosmunka lett.) Viszont megint megállapítottam, hogy kortárs drámát igenis olvasni kell, kár, hogy olyan drága a könyv, és kár, hogy online még nem hozzáférhető elég sok minden.

Hát ezek történtek. Hónap végéig határidős vagyok egy tanulmánnyal, egy másik összefoglalójával, nyakamon a vizsgák, nevetséges a munkahelyem, az egyetem elcsábított megint kvázi ingyenmunkára, és mindeközben elég borzasztóan érzem magam éppen. De, de, de mindjárt itt a nyár....

Pech gehabt

Az úgy kezdődött, hogy a tavaszi szünet utáni első munkanapon belém jöttek a kereszteződésben. Én megálltam elsőbbséget adni, a csaj nem figyelt, és nekem jött az autójával. Kiszálltunk, fogta a fejét, totálisan pánikba esett, és amilyen hülye vagyok, megsajnáltam. Rögtön betétlapot kértem persze (mint tapasztalt ütköző), de ő előbb felhívta a férjét, aki persze ahelyett, hogy megnyugtatta volna, azonnal lecseszte, és ahogy hallottam, rám akarta volna terelni a felelősséget is. Végül velem is beszélt a pasi, és érdeklődött, nem intézhetnénk-e el készpénzben a dolgot, meg hogy mekkora a kár.
Hát, mondom, fogalmam sincs.
Odajött taxival, közben én is telefonáltam kettőt, és belementem az ajánlatba, amit valószínűleg egyébként rosszul tettem.
A feleség még mindig pánikolt, én siettem a munkába, valamint élénken élt bennem a múltkori Hondás eset, amikor majdnem fél évig vacakolt velem egy pali, akinek én húztam meg az autóját (van róla egy poszt is valahol, majd ha meglelem, ideteszem a linket). Szóval elfogadtam a pénzt, és mentünk a dolgunkra.

Később kiderült, hogy a pénz persze nem elég, mert az egész hátsó lökhárítót le kellett cserélni, és a csontkovácsnál karosszérialakatosnál még nem is voltam, ám közben kiderült, hogy a kocsiban ki kell cserélni valami lengőszart is, úgyhogy eddig csak a fél fizetésemet hagytam ott, jövő héten jön a másik fele. Felhívtam a nőt, hogy kéne találkoznunk, mert nem elég amit adtak. Ígérte, hogy jövő héten visszahív, de előbb (OMG) beszélnie kell a férjével. Hát most kíváncsi vagyok, és közben azon tűnődöm, hogy mivel fenyegetőzhetnék, ha mégsem tudjuk elrendezni ezt a dolgot. Meg azon, hogy én most tényleg ekkora balek vagyok?! Tényleg. És hogy mekkora kib*szás, hogy amikor sikerül egy kicsit félretenni, rögtön jön a Nagy Pénzbehajtó, és az ember perkálhat, mint a köles.

A héten ballagás is volt, amin szépen cserben hagyott az osztályom, mert alig páran jöttek be a megbeszélt időben díszíteni, közülük is néhányan csak ücsörögtek és a telefonjukat pötyögtették, úgyhogy nevelési szándékkal válogatott bosszúállást tervezek (the revenger's tragedy). Kaptam viszont sok ajándékot a végzősöktől, akik helyesek voltak, ellenben ebben a két csonka hétben tanítani egyáltalán semmit nem lehet, úgyhogy meglesz ennek is a böjtje hamarosan.
Azért annak ellenére, hogy hosszasan csináltam a semmit a munkahelyemen, eléggé elfáradtam, valamint többször elvert a jég, az eső és a jégeső is. A főnök is lehordott, mert sok emelt szintű vizsgáztatást vállaltam, de mivel még mindig teljesen meg vagyok rökönyödve azon, hogy egyedül ő nem gratulált a doktori védésemhez, csak annyit mondtam, hogy bocsánat, de én ebből élek nyáron.

Szóval már egészen belenyugodtam, hogy a héten semmi sem sikerül, és csőből ömlik a balszerencse, aztán végül a négy darab megrendelt fotókönyv helyett hét érkezett - négy áráért. Úgyhogy talán vége.

My Holland

Húsvét-projekt az eindhoveni templomban.

Elektromos autótöltő.

Cipőfa Eindhovenben, nem tudjuk, miért, talán a tavaszi szünet miatt, talán az elnyűtt deszkás cipők...

Kávézó 1 (Eindhoven)

Emeletes tárolós bicikliparkoló (-mélygarázs), természetesen ingyenes

Fazonra nyírt kiskertek mindenhol

Kert, bicikli, kert, bicikli, kert, bicikli...

Biciklis körforgalom az úttest felett

Tulipánmező, ameddig a szem ellát (Keukenhof/Lisse)

Kávézó 2 (Hága)

Elektromosan tölthető futárautók

Bicikli X

May Peace Prevail On Earth (Hága)

A béke öröklángja a Béke Palotánál a Nemzetközi Bíróság épülete előtt. Sok ország nevét jegyzik itt, köztük egy csomó olyanét, ahol egyáltalán nincs béke, vagy amelyik komolyan hozzájárult ahhoz, hogy valahol ne legyen az. Szóval elszomorító élmény ott állni.

Északi-tenger, a nagy szerelem.

Sealife, Scheveningen, a medúzák. Láttam már szebb akváriumot, de a medúzákat ilyen szépen "kiállítva" még soha.

Csendes kocsi a holland vonatokon. Hallgass, olvass, dolgozz, kussolj.

Nobody's Fault

Annyira sűrű ez a hét, hogy nem is volt idő lelkileg követni és feldolgozni azt a sok mindent, ami eddig történt, pedig még csak hét közepe van.
A pszichés magamhoz képest való lemaradást érzem is, a legutolsó dolog, amire emlékszem, az volt, hogy állok a sorban a választókörzetemben, és nagyon hamar be tudok menni. És lila színű a toll.
A híreket vasárnap már nem nagyon néztem aztán, bár felrémlik egy szín narancssárga Magyarország-térkép két aprócska piros pöttyel délen (ó, Szeged) meg valahol a fővárosban. Aztán vége.

Utána már csak arra emlékszem, hogy vezetek, és nagyon gyorsan elfogy az út meg a távolság, szépen süt a nap, és mindenki ott van, aki fontos. Majdnem mindenki.

Jelenleg kvázi doktori fokozattal rendelkező Pedagógus I vagyok, de a faramuci helyzet az, hogy eddig is jobban kerestem, mint néhány tanársegéd, esetleg adjunktus? Na, nem mintha ez lenne a lényeg, egyáltalán nem ez. Ami igazán elégtétellel tölt el, az a cél elérése, akárhány évbe is került. És igazán nem érzek semmi különlegeset, minden megy tovább a maga útján, reggel felkelek, bemegyek dolgozni, stb.

A főnököm nem gratulált. A kollégák igen, de látom a legtöbbjükön, hogy fogalmuk sincs, mi ez. Nem tudják, mennyi munka van mögötte, mennyi bőgés meg félig feladás, hány újraéledés, mennyi keserűség és mennyi öröm. Meg mennyi IDŐ, uramisten, rengeteg idő. Fogalmuk sincs, mennyire vagyok erős vagy kitartó, állhatatos és makacs. Hogy majdnem ráment az agyam erre az egészre.
Azt hiszem, úgy látják kicsit, hogy ez értelmetlen, mert szülhettem volna helyette 2-3 gyereket, csinálhattam volna pedagógus szakvizsgát. Lehettem volna munkaközösség-vezető meg osztályfőnök többször, többet.
Zavartan poénkodnak azon, hogy szólíthatnak-e ezentúl doktornőnek.

Nem nagyon érdekel a véleményük, egy óriási elefántot érzek a mellkasomon, belül meg valami nagy-nagy ürességet. Az öröm sem igazán ért el. Nem, nem azért, mert most úristen, mit fogok csinálni, hanem mert vége valaminek. És ez most majdnem egy évtizedes feszültség és készenlét. Nyáron, hétvégén, álmomban, mindig. Most csak bambulok, és semmi nem érdekel.

Igazából a választások sem. Meg vagyok győződve róla, hogy ennek az eredménynek az oka az elcseszett iskolarendszer, az elbutult/elbutított/elérzéketlenített emberek. Vasárnap, amikor megláttam a közösségi oldalakon, hogy a diákjaim a Jobbiknak kampányolnak, majdnem leittam magam bánatomban. Aztán mégse. Nincs min csodálkozni, folyton mások hibáztatása folyik a saját kudarcokért, ezt hallják otthon, az iskolában is. Az értelmes beszélgetésekre ritkán van idő, az iskolát pedig azok a tanárok használják politikai pulpitusnak, akik nem szégyellik, és mivel a diákok nem hallják a másik oldalt, elhisznek mindent.
Elhisznek mindent, mert nem olvasnak semmit, nem néznek filmeket, nem tájékozódnak. Illetve de, csak nagyon lassan jut el hozzájuk minden információ, és mivel egyáltalán nem bíznak a felnőttekben, az árnyaltabb üzenetek megértéséhez szükséges bizalom nem alakul ki.
Gondolatok helyett szólamok, simlizés, ordibálás. Aminek a következménye nemcsak az inkompetens hozzáállás, hanem a nemtörődömség is. A felelősség nem vállalása. Mert tényleg nem az a legnagyobb baj, hogy nem tudják, ki volt mondjuk Zola, hanem hogy nem is akarják tudni. De nemcsak ezt nem, hanem azt sem, hogy a padtársuk bánata mögött mi van valójában. Önvédelem, lehet. Pedig semmit, de semmit nem lehet megúszni, csak még nem tudják.

Nem tudom, mit tudnék tenni. Azon kívül, hogy utalgatok rá, a történetem példa arra, hogy a szorgalomnak igenis meglehet az eredménye.
Vagy lehet, hogy többet, de most mindenki hagyjon békén.

A hatás foka

Érdekes dolgok történtek ma a munkahelyemen, például lebetegedett az egyik igazgatóhelyettes (az alább rendelt, hogy én érzem), erre a másik kettő vezető képes volt úgy viselkedni, mint két f.... a lakodalomban. De tényleg, bementem, hogy kérdezzek valamit, hát ültek ott, mint két lakás szerencsétlenség. Azt akartam egyébként kérdezni, hogy lesz-e délután fegyelmi tárgyalás lévén, hogy a levezető helyettes beteg. Erre a homlokukra csaptak, hogy tényleg, ám muszáj volt őket felvilágosítani, hogy az egyik helyi hiányában a másik helyi a felelős.

Persze megsértődött és ezzel vegyesen felháborodott és kiakadt, ezt nagyon tudja. Mert éppen valami pénzelbaszó projekt lezárását csinálják a héten, igen, el is hiszem, mennyire kellemetlen az, amikor igazgatóhelyettesként már nem lehet csak a plusz pénzes munkákkal foglalkozni, hanem vannak munkaköri kötelességek is.

Na, mindezt úgy bosszulta meg, hogy fél háromkor nem állt ott senki, csak én, a gyerek, meg az ő anyja (persze én vagyok a marha, minek segítek annak, akinek amúgy ott kéne lenni, nemisazéngyerekem), majd befutott a DÖK-ös, de addigra már az igazgatói iroda ajtajában álltam, hogy most mi van. A főnök (ezt figyeld, hatékonyan ügyintéz!) letelefonált a portára! Nem tudni, miért, tán azért, mert szegény portás a legalsó a hierarchiában, akit lebaltázhat, ha valami nem megy.
Persze lebaltázta a DÖK-öst is, akit amúgy ő küldött el az olasz vendégekkel smúzolni, mert nálunk minden nemzetközi projekt sajátossága az, hogy akik benne vannak, és pénzt kapnak érte, azok nem beszélnek semmilyen nyelvet.

Szóval a beugró igh. nem volt hajlandó feljönni az órájáról fél háromra a tárgyalásra, felért negyed órával később. Na, nekem nem a pofám égett, mert szarok az iskola hírnevére (ó, egységes értékek képviselete!), csak nagyon kellett sietnem. Megjött végül, és annyira meg volt sértődve, hogy az első 5 percben meg sem volt hajlandó szólalni, kit érdekel, hogy ő a fegyelmi bizottság elnöke.

A bizottság elítélt egy gyereket végül, akit senki nem ismert, senki nem tudta, miért ül ott, de -- lényeg a lényeg -- megkapta büntetését. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy erről is a gépírás tanár tehet, aki, ahogy az utóbbi hetek történései mutatják, nehezen bírja a kamaszokat meg a velük való konfliktusokat. Lehet, hogy legközelebb indítványozza, hogy vezessék be a lefejezést. (Nem viccelek, engem két hete azzal basztat, hogy kinek milyen megrovást írjak be, holott az ő óráin küldik el őt a picsába, ő meg hagyja; de nyilván mindenki jobban tud majd gyors- és gépírni, ha ennyi intőt beír. Ez a szegény srác is a lefagyott gépe miatt kapott órai munka egyest, amire úgy reagált, hogy szó nélkül kisétált az ajtón az óra közepén.)

Kurva nagy értelmük van ezeknek a fegyelmi tárgyalásoknak egyébként, jól elmagyarázzák ilyen sértődős némberek, mint ez az igh., hogy kezelni kell az indulatokat, miközben majdnem az egész napot végigduzzogta. Meg lehetőleg viseljük el más sértődős némberek baromságait, akik -- bár ez a munkaköri leírásuk része -- oktató és nevelő munkát végeznek, azaz kénytelenek lennének kibírni és kezelni a kamaszok baromságait. Nekem viszont (akinek ez viszonylagosan megy) be kéne írnom mindenféle intőket, mert én vagyok a hatás foka.Vagy ahogy apukám mondta régen, a ló micsodáján a micsoda (de ez most nagyon csúnya lenne ide).

Nem csodálkozom, hogy mindenki elmebeteg, mert fejétől bűzlik a láb, azaz végre megkaptuk a májusban kiadandó (!!) évkönyv feladatait, amit máskor szeptemberben szoktunk. Én például azt kaptam, hogy írjak cikket a jubileumi év/gála sajtóvisszhangjáról. Az nem számít, hogy nem voltam ott, csak kísérgettem aranyos néniket, akikről azt se tudtam, kicsodák (8 éve tanítok itt, mi az a 100-hoz képest). Kérdem, mikorra, mondják, hétfőre, na mondom, kapjátok be. Nem így mondtam, mert mindenki parancsot teljesít (és van, aki nem), és úgysem annak mondtam volna, akinek kell. Annak majd megmondom szerdán, amikor már doktor leszek (és amikor megkérdezi, hogy miért nincs még kész a cikk).

Félelmetes

Azért az félelmetes, hogy immár elfelejtek dolgokat.
Én soha a büdös életben nem felejtettem el semmit.
Amióta kórházban voltam az agyammal, olyan, mintha a felesleges információkat időről időre törölném. Az a baj, hogy ezek csak nekem felesleges információk, mások számára meg fontosak, úgyhogy nem szép tőlem, hogy elfelejtem.
Persze felírhatnék mindent, de az íróasztalomban elkeveredne a cetli a rumliban.

Az is lehet, hogy ez az egész önvédelmi mechanizmus, mert rengeteg mindent kell észben tartanom. De a felét persze egyáltalán nem akarom észben tartani, hanem el akarom felejteni örökre. Például azt a csajt meg az anyját, akikkel az iskolából való lógások miatt kellett a héten többször felváltva beszélnem.
Az a baj, hogy úgy vagyok, hogy ha a fejembe veszek valamit, az a felelősségemmé válik. Szar ügy, de így vagyok bekötve. Esküszöm, nem direkt csinálom.
Nagyon szeretnék rájönni, hogy lehet kikapcsolni ezt a fajta felelősséget és azt, hogy éjjelente ne üldözzenek a gondolatok. (Ne, ne mondjátok, hogy igyak, légyszi.)
Kellene valami embléma, ami kifejezi azt, ahogy a végig nem gondolt (vagy végiggondolt) és el nem engedett gondolatok üldöznek.... engem....

Archív

Végre rászántam magam, és utánanéztem, hol és hogyan lehet fellelni a régi blogjaim anyagait.
Meg is találtam egy csomó írást. Mivel annyit dolgozom, mint egy barom (de szedek rá gyógyszert! amik remélhetőleg megvédenek majd egy újabb érbajtól), emiatt nincs időm írni, úgyhogy úgy döntöttem, a régieket fogom adagolni mostantól egy darabig.

Képek nincsenek, kommentek sem, csak a szövegek. Képek után nyomozni nincs kedvem. a NetworkedBlogs nem fogja beadni a linkeket, mert a régi, eredeti dátummal teszem fel őket (órára, percre). Úgyhogy aki szeretni olvasni őket, nincs más teendője, mint a jobb oldali menüsorban lemenni az archívumba.

A legrégebbi írás, amit találtam, 2007-es. Egyet már be is tettem. Újraolvasni egyelőre nem mertem.

Nem másolok be videókat, zenéket meg buta szösszeneteket, csak olyasmit, amit érdemes.
Lehet, hogy néhány poszt megbánt majd másokat, lehet, hogy néhánnyal saját magamat is megbántom.
Nem baj, örülök, hogy megvagyok.